Két hét.

Van, hogy nagy idő, néha pedig egy szempillantás alatt elillan.

Ha ennyi van hátra, hogy újra lásd a kedvesed, vagy eljöjjön a várva- várt nagy esemény napja, egy örökkévalóságnak tűnhet.

Amikor őrült módra diétázol és edzel, s naponta háromszor állsz mérlegre, várván azt a néhány mínusz kilót, soha el nem múló időtávnak tűnik.

No, és ha elmegyünk nyaralni! Akinek megadatik, hogy ennyi időt egyhuzamban pihenéssel töltsön, annak bizony néhány napnak tűnik az egész kaland.

Aztán, ha ennyi időd van befejezni, bátrabb delikvensek esetében netalán megírni az egész szakdolgozatod, tényleg nyúlfarknyi kis intervallum az egész.

Sokan vannak, akik két hetente járnak össze a barátokkal sörözni, vagy hétköznapok rohanásában gyakoribb időpontot maguknak nem megengedvén a barátnőkkel pletyizni. Ilyen időközönként volt látható anno a Szomszédok is csütörtökönként, sőt, nagymamim is ilyen gyakorisággal tolja a süti recepteket a nyugdíjas klubban.

Ennyit vár a gyermekre áhítozó fiatalasszony, mire a havi baját követően újra próbálkozhat férjurával egy új életet fogantatni, és a magyar családok legalább fele ennyit kényszerül spórolni a fizetésig, amíg újra normálisan bevásárolhat.

Folytathatnánk még a sort, igaz?

Szóval, ha az egyik aspektusból nézzük, két hét szinte semmit sem jelent, s hipp- hopp eltelik, ám ha a másik oldalról tekintjük, akkor pedig maga a kínzó örök lét sehová  sem haladó tüttyögése.

A „se sok, se kevés” időszaka. Úgy általában. Nekünk, átlagembereknek.

De kérem alássan.

Van itt épp aktuálisan valami a misztikus „kéthét” körül.

Mégpedig, hogy a „haverok” hétfőn bizony megszavazták, hogy elég nekik ilyen időközönként összezörreni, s túlnyomórészt felülről irányított módon gombokat nyomogatni. Az ellenzék durrog, mondvacsinált kifogásokkal kritizál, elvileg attól tartván, hogy nem lesz elég idejük reagálni, törvénymódosítási javaslatokat kreálni, és satöbbi.

Ha-ha-ha.

Szerintem mégis máshonnan fúj a szél.

Létezik egy olyan opció is, hogy bizony egytől egyig minden méltó, vagy méltatlan választott képviselő üdvözli, vagy többségük legalább is elégedetten konstatálja, hogy a maradék időben „bizottsági”, esetleg egyéb hazánkért végzett meló égisze alatt marad majd érdemi kapacitás sok- sok mindenre.

Saját cégek projektjeire, esetleg saját érdekeltségi körök útjának egyengetésére, saját bankszámla egyenlegének növelésére. Egyszóval mindenre, csak a saját országunk helyzetének jobbítására, korrigálására nem.

„Pató Pál”nemzetünk vezetői ráérnek erre, s arra is…

Kíváncsi vagyok, mit szólna a főnököm, ha csak minden második héten mennék be dolgozni. Vagy csak kéthetente végezném el azokat a feladatokat, amelyeket egyébként napi szinten megfelelő minőségben, mennyiségben, adott idő alatt vagyok köteles teljesíteni.

Sőt, lehet, hogy én volnék túlzottan lelkiismeretes, de bizony a legtöbben kizárólag akkor érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha ezeket a feladatokat a lehető legkevesebb hibával, a legrövidebb idő alatt, a legnagyobb sikerrel képesek vagyunk abszolválni.

„Ezek” meg ráérnek kéthetente összeülni. Nagyjából, s egészében feleannyi munkáért felvenni a fizetést, a költségtérítést, és egyéb juttatásokat.

Vérlázító. Bicskanyitogató. Elkeserítő.

Köszi, de Mi nem ezért fizetünk Titeket!

Bocsi, de Mi nem erre hatalmaztuk fel a T. Házat.

Nem érdekel már, hogy vasárnaponként zárva lesz a madaras teszkó. Lassan már az sem- mivel e téren is totálisan tehetetlennek érzem magam-, hogy kedden Putyinnak ismét kezet csókolgat a miniszterelnökünk.

Az az egy érdekel, hogy ezt így, ebben a formában, ily halálosan bumfordi, nevetséges, s mindenekelőtt megalázó módon sem jobb, sem bal, sem semmilyen oldalról nem lehet tovább folytatni…