Láttam a minap egy „félprofi” összeállítást a debreceni menekülttáborról, s az ottani helyzetről. Az egyik magyar kereskedelmi csatorna szuperkreatív stábja kiültetett a külvárosi árokpartra úgy egy tucatnyi afgán menekültet, hogy belőlük csináljon eladható riportalanyt. Nem bízták a véletlenre, elvégre hírértékből valódi hírt rittyenteni igencsak kemény munka, így főként asszonyokat, gyermekeket, illetve mélabús tekintetű fiatal srácokat sikerült lencse-, és mikrofonvégre kapniuk.
Szépen beállított jelenet volt, szó se róla. Le is zajlott a beszélgetés, ahogy a nagykönyvben meg van írva, szegény szerencsétlenek elmondták, hogy ez az egész már elviselhetetlen, hogy mennyire tele van a tábor, hogy már a sátrak is, és bizony azt is, hogy nem egy lakó a szabad ég alatt kényszerül éjszakázni, mert akkora a zsúfoltság. Meg satöbbi.
Aztán ne tessenek aggódni, Jóska bácsi, a helyi erő is meg volt rendesen kérdezve, egy ütött- kopott alföldi buszmegállóba kiállítva, hogy mennyire fél a fertőzésektől, mert ugyebár elég megfogni a buszon egy kapaszkodót, és máris ottan vannak, kérem, ottan ugrabugrálnak bacilusok, meg ki a fene tudja mik. Hát tényleg szörnyű. Már épp kezdtem megfelelő védőruházat után kutatni a neten, hátha a négyes metrót is ellepi holnapra a coli baktérium, amikor is, amikor is, tényleg jött valami egészen váratlan.
Az egyik asszony nem bírta tovább. Egyszerűen nem volt képes magát türtőztetni. Egyszerre kibuggyant belőle minden tehetetlenség, bánat, és teher, avagy a fájdalmas és szívbemarkoló igazság. Így lett ebből a rövidke riportból egyesek számára roppantmód hatásvadász és további mellveregetésre, illetve közhangulat- fokozásra kiváló alappal szolgáló, ám mégis másoknak a menekülttéma valódi hátterét és gyökerét kinyilatkoztató vallomássá.
A riportalany, kisgyermekét a karjában tartó asszony nyelve egyszerre csak megeredt. Valami végleg, és visszavonhatatlanul eltört benne. Kikívánkozott. Bánta is ő, hogy mi volt megbeszélve, mit kellet volna mondani, miért is ígértek valami (tudni sem akarom, hogy mekkora, mindenesetre bizonyosan kínosan méltatlan) honoráriumot. Úgy fakadt ki, olyan őszintén és fájdalmasan, ahogyan arra egészen egyszerűen nem találni szavakat.
Egyszerre volt lélekemelő-, és romboló a felkiáltás:
- Gyalog jöttünk Afganisztánból, és hónapok óta vándorlunk! Mi együtt!
Oh, te jó ég- mondtam magamban. Van itt még egyáltalán kérdés? Érdemes még a kerítés- témát, a nemzeti kirakat- konzultációt, no meg az élére kihegyezett óriásplakát- háborút tovább feszegetni, értelmezni, elemezgetni?
Mondd, Te mikor, és miért lennél minderre képes?
Kérlek, egy percre szállj magadba. Tedd félre mindazt, amit a témáról az utóbbi hetekben bármely irányból magadba szívtál, amely mellett állást foglaltál.
Igen, Te. Te, aki büszkén posztolod ki Facebook-ra, hogy lefutottad a szigetkört, és azt a tetejébe valamelyik mobiltelefonos alkalmazással is dokumentáltad, hadd lássa csak mindenki, hogy milyen kemény, mekkora figura vagy.
Igen Te, aki sírsz, hogy egy tárgyalásra menet ötszáz métert gyalogolnod kell a harminchat fokban, mert a k. belvárosban sosincs parkolóhely, ám este simán letolod az edzést a konditeremben, mert nincs mese, lenni kell valakinek, valami valódi teljesítménnyel időként mégiscsak illik elszámolni magad felé…
Igen Te, aki az életedet, a megélhetésedet, a jelenedet és a jövődet valami rosszul és tévesen definiált hordától félted. Te, aki bújod a kurucinfo-t, meg a "nemzeti arcvonalat", és közben minden és mindenki ellen lázítasz, provokálsz, de közben észre sem veszed, hogy ez már nem Te vagy. Csupán egy elferdített, lélektelen, hamis ideológiák táptalajára vetett, a vegetáció szintjére kényszerített rohamosztagos kiskatona, aki a mellveregetés címszava alatt bárhol, és bármikor bevethető egy kis közös lázításra. Aztán persze vered az asztalt, ha vasárnap nincs rántott hús. Mert az neked jár. Meg persze a véleménynyilvánítás csudanagy szabadsága is. Ott, a nagy kékségben, a fészen. Az a Te pályád, azzal kompenzálsz.
Tesó, Te ennyivel tudsz, ennyivel vagy képes beszállni a közösbe.
Akkor arcoskodj, kérlek, ha letepertél közel hatezer kilométert, aztán még mindig bízol. Még mindig keresel, remélsz, és előre tekintesz. Akkor majd beszélgethetünk. Keress meg, itt leszek.
Ha megjártad Kabult, Isztambult, Szófiát, Belgrádot, majd Szegedet. Ebben a sorrendben. Gyalog. Félig- meddig étlen- szomjan. A hisztis gyerekeddel. A telefonod meg mosott ruha, és tisztálkodási lehetőség nélkül. Majd akkor lesz alapod ágálni az ellen, ha egy mocskos menekült szappannal! belemossa a hónalját egy szökőkútba. Majd akkor lesz miért degradálni, minősíteni, megkülönböztetni, kerítést építeni, és főként lázítani. Ne haragudj, de nem értelek…
Meleged volt a napokban? Rossz volt, mi? Szenvedtél, mint a kutya. Alig volt étvágyad. Sokan voltak a buszon. Dugó volt a városban. Hülye volt a főnök. Sok volt a meló. Tarifát emelt a mobilszolgáltató. Nem volt otthon hideg sör. Később jött meg a fizetésed egy nappal. Meg ilyenek.
Barátom, el kell, hogy keserítselek. Lesz ez még így se…