Van, hogy egy délután elég, hogy átértékeld az életed. Nekem sikerült. Elmesélem Neked is.

Ez a történet egy nem mindennapi családról szól. Egy anyáról, aki nyolc év leforgása alatt harmadjára is erőn felül harcol a rákkal. Egy nőről, aki roppant szerény körülmények között neveli két gyermekét. November óta valóban egyedül, mivel elveszítette imádott édesanyját, aki minden megpróbáltatásuk során mellettük állt. Mindennek ellenére Aliz kineveti a betegséget. Fityiszt mutat neki. Kijelentette; nem fogja hagyni magát harmadszorra sem. Küzdelméhez a nyolcéves Petra és a tizenhárom éves Peti adnak erőt.

Elbűvölő gyerkőcök. Csodás testvérek, akik valami megmagyarázhatatlanul misztikus szimbiózisban, véd- és dacszövetségben léteznek egymásért és édesanyjukért. Nem számít a nélkülözés, nem számít a halálos kór fenyegetése. Kizárólag a túlélés. A létező összes értelemben.

Tisztában vagyok vele, hogy nem ők az egyetlen család Magyarországon, akik nélkülöznek. Nem csak ők küzdenek a szörnyű betegség rémálmával. Mégis célom, hogy történetükkel példát statuáljak mindenki számára.

A harmincnyolc esztendős édesanya Karácsony előtt fordult segítségkéréssel egy rászorulókat segítő csoporthoz, amelynek magam is tagja vagyok. Csupán annyit kért, hogy ha módunkban áll, küldjünk neki élelmiszer- adományt, mert nem tudja, hogy mit fognak enni az ünnepek alatt.

Végül az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a tartós élelmiszereken és a karácsonyi meglepetés társasjátékokon felül, kedves támogatók és barátok segítségével egy különleges karácsonyi ajándékkal tudtuk meglepni a kis családot. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy egész napon át végigkísérhettem őket budapesti élménytúrájukon.

Még mindig könnyek szöknek a szemembe, amikor visszagondolok erre a napra. A gyomor liftezik, a szív elszorul.

Leírhatatlan érzéshalmazt jelentett végigasszisztálni ezeket a momentumokat. Például, amikor egy nyolcéves kislány életében először lát szállodát belülről, életében legelőször pancsol önfeledten egy nagy kád habos vízben, először látja a csodás Budapest fényeit és először eszik „igazi” étteremben.

Mindazok a dolgok, amelyek neked, vagy nekem mindennaposak, számukra két napra a világot jelentették.

Délután volt egy-két óránk beszélgetni. Az asszony ekkor mesélte el az utóbbi nyolc év kálváriáját.

Aliz kisfia ötéves, kislánya hat hónapos volt, amikor 2008-ban mellrákot diagnosztizáltak nála. A műtét és a kemoterápia segített, egy év után tünetmentes volt.  2013-ban épp a több évnyi hormonterápiát követő mellkorrekciós műtétjére készült, amikor rutinvizsgálatokat követően azzal kellett szembesülnie, hogy a gyilkos kór ismét megtámadta a szervezetét. Ezúttal petefészek- daganat volt a diagnózis, kismedencei áttétekkel. Az orvosok közölték vele, hogy legjobb esetben egy- másfél éve van hátra, a daganatok pedig túlságosan nagyméretűek ahhoz, hogy megműtsék őt. Időközben elvált, és a betegséggel való harc mellett az egyedülálló anyák életének extra nehézségeivel is meg kellett tanulnia megküzdeni.

Elhatározta, ismét győzni fog. Nem hagyott magának választási lehetőséget. Vállalta az újabb, közel egy éven át tartó kemoterápiás kezelést, amelyre végül olyan jól reagált a szervezete, hogy 2014 novemberében műthetőnek nyilvánították. Biztos, ami biztos alapon az összes veszélyeztetett női szervét „kipakolták”.

Ezután ismét hormonterápia következett. Reményteljes kilenc hónap telt el, amikor is jött a hidegzuhany- a kontrollvizsgálatok során a CT felvétel három helyen is nyirokmirigy- elváltozásokat mutatott ki. A nyaki-, mellkasi-, valamint medence daganatok ismét agresszívnek és rosszindulatúnak bizonyultak.

2015 tehát ismét nem Aliz éve volt. Szeptember óta háromhetente jár kemoterápiára. Közben eltemette egyetlen valódi támaszát, az édesanyját. Állandó bevétele csupán a rehabilitációs járadék, a családi pótlék, illetve a minimális gyerektartás, amelyet gyermekei édesapjától kap. Hárman havi kilencvenezer forintnál is kevesebből tengődnek. A gyógyszerek ebből 15- 20 ezer forint fix költséget jelentenek. A hónap utolsó napjaiban a beteg asszony és a gyerekek azt eszik, ami épp van otthon a spájzban. Már ha van...

Soha életemben nem találkoztam még hozzá fogható asszonnyal. A remény, az életerő és a dinamizmus szinte szétfeszíti a meggyötört és beteg testet. Nem, nem a kegyetlen betegség jelenti számára a legnagyobb szívfájdalmat. Hanem az, hogy nem tud megadni mindent a gyermekeinek, amire szükségük volna. Ezért kért segítséget, és ezért járult hozzá, hogy történetüket a nyilvánossággal is megosszam. Mert kérni iszonyatosan nehéz, főként ismeretlenektől, de nemet mondani egy kisgyermeknek, éhesnek vagy szomorúnak látni ezerszer nehezebb.

Peti rendőr szeretne lenni. Petra kommandós. Erősek, mint az anyukájuk. Ám mindemellett a pici lelkük sérült és roppant érzékeny a sok évnyi erőn felüli, közös küzdelem miatt. Megérdemeltek hát valami olyan élményt, amelyben még sosem volt részük.

Fantasztikus emberek összefogásának eredményeképpen Turáról Budapestre utaztattuk őket. Egy éjszakát egy igazi, négycsillagos hotelben tölthettek. Sétáltunk a kivilágított belvárosban, bejártuk a karácsonyi vásárt. A város egyik legnívósabb éttermében vacsoráztak- életükben először. Előtte csak gyorsétteremben jártak, azt is csak néhányszor. A gyerekek nem fogták fel, hogy azt kérhetnek az étlapról, amit csak szeretnének, ráadásul annyit, amennyit csak akarnak. A kislány szemébe könnyek szöktek. Nem hitte el, nem volt képes feldolgozni az egész élmény- rohamot. Csak ült szótlanul, és ette a sültkrumplit, nézett rám hálásan, és megsimogatott. Mondanom sem kell, hogy csak egy fogást rendeltek. Nem „dőzsöltek”, pedig ott volt a lehetőség. Ugyanis fogalmuk sincs, hogy milyen az.

Másnap tiszteletjegyük volt „A játékkészítő”-re. Természetesen ez volt az első alkalom, hogy hármasban elmenjenek megnézni egy színdarabot.  

Büszke vagyok erre a családra. És mérhetetlenül büszke vagyok azokra a barátaimra, akik mindezt lehetővé tették számukra. Főként az egyik legjobb barátnőmre, aki az egész élménycsomagot megszervezte részükre.

Amikor vacsora előtt a hotelben kisminkeltem Alizt, megszorította a kezem, elmosolyodott és azt mondta: „Fogok én még az unokáimmal játszani, ebben biztos vagyok”.

Nincsenek szavak…

(Ha szeretnél bármilyen módon segíteni a családnak, kérlek vedd fel a kapcsolatot a blog szerkesztőjével. Köszönöm.)