Amit érzek, az lényegében: szégyen.

Fájdalom, megbánás, tehetetlenség, éteri meghasonlottság és szomorúság.

Eddig kellett jutnunk. A sokadik figyelmeztetésig az Európai Uniótól, a nemzetközi közvéleménytől, a segély-, és emberi jogi szervezetektől. Óriási felkiáltójeleket kaptunk mindenkitől, mindenhonnan, s mindenfelől. Kívülről és belülről egyaránt ömlik a kritika, a figyelmeztetés, nem egyszer a megbélyegzés.

Általánossá vált a nyugtalanság, a rendezetlenség, és ezáltal a szörnyű és degradáló megosztottság.

Van itt minden. Jobbikos, fideszes, békemenetes, dékás, elempés, nagydumás- levegőbe beszélő pártatlan „okostojások” és „megmondóemberek” serege.  Itt, kérem mindenki annyira okos, ám az általános tendenciákat csak kevesek értékelik a helyén...

Kétségtelen, hogy egy szinte megváltozhatatlan halmaz irányítja a többséget, aki nyakra- főre vedeli a bort, majd okádja a vizet.

Aztán mellettük annyi, de annyi nyomorult, rászoruló, elszegényedett, vagy ha nem is az, lényegében az utolsó reményét is elvesztett, szótlan, jogaitól és érdemeitől megfosztott ember, állampolgár vegetál, hallgat és sóhajt nagyokat. Mindenki, aki érdemtelennek tartja magát arra, hogy véleményt formáljon, hogy hozzátegyen, hogy fejlesszen. Hogy szóljon. 

Aki csendben feszül, aki szótlanul hasonlik meg.

Ma, Magyarországon milliók élnek grandiózus kérdőjelek mentén.

Magyar, cigány, zsidó, kisebbségi, meleg. Meg aztán földműves, tanító, jogász, menedzser, diákmunkás, ügyvezető, titkárnő, gyári munkás, satöbbi.

Mindenki mindent, s mégis mást akar, másfelé tart, más okból önző és ezért nap, mint nap kompenzál. Ideákat és hamis álcákat, képzeteket kreál. Mindannyiuk más okból kifolyólag vesztette el a hitét, az identitását, a lényegét.

Amúgy teljesen mindegy. Egész egyszerűen elég volt. Szörnyű azt érezni, hogy robotok és rabszolgák vagyunk. Nevető huszonharmadikok. Emberek! Basszus, nem a menekültek a mi legnagyobb problémáink! De még csak nem is a politikusok! Hanem mi magunk!

Ebben én nem akarok részt venni. Nem szeretnék egy kitaszított, mellőzött, lenézett, alulértékelt, birkatársadalom tehetetlen és lehetetlen része lenni, aki mindezt hagyja, elfogadja, tolerálja.

Nem így akartam. Nem így terveztem. Nem erre vágytam. Nem ezért dolgozom, és nem ezért alkotok.

Nem ezért tanultam, nem ezért kelek fel nap, mint nap, és főleg nem ezért írok blogot kilenc hónapja éjszakánként, munka után.

Nem vállalok semmiféle közösséget az országunk vezetőivel. Sőt, tovább megyek, az utóbbi tíz év vezéreivel sem. Elkúrták, elhazudták, kifigurázták, kiosztották, kimatekozták. Szétmutyizták, elrabolták, saját fogságába ejtették Magyarországunkat.

És ezzel megaláztak, leégettek, leminősítettek, szégyenbe hoztak, és mindenek előtt újra-és újra, napról napra vesztesnek determinálnak mindannyiunkat.

Az egész szomorú terhünk és örökségünk ellenére, hála a jó égnek valamiféle csoda folytán mégis vagyunk még jónéhányan, az igazán "mások". Valami furcsa örökség, kódolt létforma révén lelkesek, motiváltak, alkotó emberek. Tele igaz hittel, lelkesedéssel, tehetséggel. Egy bizonyos pontig.

Ám mégis sarokba szorítva.

Ez még senkinek sem fáj eléggé?

Nem, nem akarok plakátokat szaggatni és rongálni, ha úgy érzem, rossz irányba megyünk. Nem akarok folyton a rendszer ellen ágálni,  és prédikálni, mert előbb, vagy utóbb hülyének, de legalább is fanatikus idiótának néznek.

Ez kérem, egy tekintélyes zsákutca. 

És jelen pillanatban rohadtul nincs, aki lerombolja a falakat...

Vajon mennyi menekültet lehet időlegesen ellátni 1 milliárd 300 millió forintból? És mennyit lehet tovább lopni, ki- és elcsalni az idő alatt, amíg a közvélemény és a vérszegény ellenzék a válaszlépésekkel és az aktív tiltakozással van elfoglalva?

Sokat. Nagyon sokat.

Ne is vesézzük ki bővebben, hogy egyébként alapjaiban mennyire értelmetlen a gyűlöletkeltő plakátáradat. A "mocskos" bevándorlók többsége (az átlag magyar kisemberrel ellentétben) beszél angolul, de magyarul nem. Tehát a bicskanyitogató üzeneteket kizárólag mi, magyarok érthetjük. Ergo nekünk szól. Ránk fókuszál. Az egyébként is izgága, nyugtalan, helyét és identitását roppantmód nehezen találó magyar ember birkalelkületére van szabva. Ez a hadjárat a gyűlöletkeltésen túl még inkább alkalmas a társadalom megosztására, feszültségkeltésre, mint a közelmúlt kormányakciói közül bármelyik. Hát, köszönjük szépen.

Sehol a világon nem élhet meg néhány idióta, zöldfülű kormánytanácsadói prezentációnál többet egy ilyen botrányosan rosszul megtervezett és kivitelezett, átgondolatlan, orbitális médiaharakiri, mint minálunk. Ráadásul közpénzből. A keményen dolgozó kisemberek által befizetett adóforintokból. 

És ha ez még nem lenne totálisan elég, gondolkozzunk csak el azon, hogy háromszáz plakát nagyobb részét civil ruhás rendőrökkel őriztetik. No, és kik fizetik ezeknek a zsaruknak a bérét? Hát mi. Te, meg én! Kapj már a fejedhez, kisapa! A múlt hónapban a szomszéd lépcsőházban véresre vert, rugdosott egy háromgyerekes anyát az alkoholista állat férje, a két pici gyerekük szeme láttára. Mit gondoltok, mikor méltóztatott kiszállni a rendőrség a helyszínre? Három és fél órával az erőszakos bűntett után! A geciplakátok környékén ellenben kitelepült rendőrszázadok, komplett műveleti alakulatok lesik az engedetlenkedőket. Nonszensz.

Aztán vegyük csak sorra röviden a plakátokon szereplő tételmondatokat, és az azokon éktelenkedő kirakatdumákat.

1. Ha Magyarországra jössz, tisztelned kell a törvényeinket.

Na, már most, miért is tiszteljük a törvényt, ha maga a kormányzó hatalom sem jár el így? Na, ugye.

2. Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat.

Szinte már látom, hogy pakisztáni menekültek rontanak be egy matyó múzeumba vagy egy váci utcai étterem nótaestjére, és szétvernek ott mindent. Realisztikus vízió, nemde? Na, ugye.

3. Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját.

Nos, fiúk és akkor mi is van a letelepedési kötvényes bagázsotokkal? Haveroknak lehet? Devizáért? Oszt' a sushi-t, a kínai kaját meg a gyrost szeretitek-e? Na, ugye.

Viktor, add fel. Megint mellélőttetek. Habonyárpistól, Kocsismátéstul, mindenestül. De tessenek csak nyugodtan folytatni. Amíg még lehet.

Engedtessen meg nekem néhány tipikusan magyar, bevándorlók rontásától féltve óvott kulturális örökségünkhöz tartozó, kapcsolódó tartalommal bíró, bölcs szólásmondás. Javaslom, tessenek rajta elmélázgatni. Persze csak két lopás között. Ha ráértek…

• Maga alatt vágja a fát.
• Beveri az utolsó szöget a saját koporsójába.
• Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.
• A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.
• Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
• Ágyúval lő a verébre.
• Bolond likból bolond szél fúj.
• Egy bolond százat csinál.
• Egy fecske nem csinál nyarat.
• Egyik kutya, másik eb.
• Éhes disznó makkal álmodik.
• Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.
• A jó bornak nem kell cégér.
• Jó tett helyébe jót várj.
• Jobb adni, mint kapni.
• Ki mint vet, úgy arat.
• Nagyobb a füstje, mint a lángja.
• Pénz beszél, kutya ugat.
• Sok lúd disznót győz.
• A szükség törvényt bont.
• Többet ésszel, mint erővel.
• Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Na, ugye…

Odakint tombol a vihar. És bennem is.

Végtelenül szomorú vagyok, s elcsigázott. És reményvesztett. Tehetetlen, értetlen, felháborodott, kétségbeesett. Lassan azt érzem, hogy a „privát” mindennapok élményei és sikerei ellenére valamiféle zsákutcába taszított furcsa nemzettudatosság és élni akarás által áthatott paranoia tart rabságban úgy fél éve.

Nehéz erről őszintén beszélni.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, egyvalami motivált: elmondani, közvetíteni, átadni. Elmesélni Nektek, mindenkinek, hogy óriási felelősség hárul most ránk. Hogy mekkora jelentősége van annak, hogy napjainkban ismét válaszút elé érkeztünk. Mindennemű felesleges magasztosságot, demagógiát, túlfűtöttséget mellőzve, megkíséreltem magamból kiírni a félelmet, a haragot, a tehetetlenség igája által elnyomott tenni akarást és alkotásvágyat.

Aztán a napokban elkezdtem magamon és a hozzám hasonlókon, kedves barátokon (is) érzékelni a tipikus tüneteket. A „leszarom” állapotot. Amely, véleményem szerint a legveszélyesebb.

Elvégre ezt akarták.  Erre megy ki a játék, erre mentek rá. Birkákat kreálni. A kishitű magyar előbb, vagy utóbb úgy is meghunyászkodik, meghajol, elengedi a problémákat. Besöpri az akciósan vett szőnyege alá.

Vegyünk egy példát.

Nézd csak meg egy tipikus magyar alsó tagozatos mindennapjait. Korán kel, iskola, napi egy kötelező tesi óra bárhol, ahol az iskolában hely akad, hat tanóra, szakkör, kötelezően délután négyig napközi/tanulószoba, különóra, aztán majd csak hazaviszi valaki. Később ér haza, mint a szülei, akik tisztességgel lenyomták a napi nyolc órát. Mindezek után persze, hogy fáradt, csendes, magába zárkózó, furcsa, okostelefon- nyomkodó kis droid lesz. Tizenkét órát kellene aludnia. Ehelyett jut neki jobb esetben nyolc, kilenc. Kiégett, megfáradt, eltorzult személyiségjegyeket hordoz magában már tinédzser korától kezdődően. Aztán tőlük várjuk majd a megváltást. A valamit. A jövőt. Lótúrót, emberek, lószart. Már bocsánat.

Belőlük kreál majd az elfuserált rendszerünk engedelmes, zéró kreativitással és tenni akarással rendelkező kiskatonákat. Így a legegyszerűbb. Senki se legyen tehetségesebb, okosabb, rafináltabb, rátermettebb, mint ők, s mindenek előtt álló cél, hogy lehetőleg egyikük se merészelje vagy legyen képes átlátni az összefüggéseket.

Ez csupán egyetlen példa volt a zsigerekig hatoló rombolásra. Olyan terhes, és katasztrofális tendencia, amelyre egész egyszerűen nincsenek szavak. Mert elfogytak.

Ahogy lassan a lelkesedés is.

Fogadd csak el, úgy is totálisan mindegy, ezek végleg, s visszavonhatatlanul kitoltak velünk, visznek mindent, a haza becsületét, a magyar ember veleszületett kreativitását, alkotóvágyát, leleményességét. Mindent, bele a levesbe. Csak azért, hogy nekik igazuk legyen. A „csakazértis” beteg ösztöne fog itt lerombolni mindent, és ha tenni próbálsz ellene minimum hülyének néznek, s kijelentik, hogy rózsaszín álmokat kergetsz, jobb lenne, ha kivennéd a kis kezed a biliből…

Rohadt nagy szarkupac ez a nagypolitika. Amely ellen egyébként nem sokat tehetünk. Az egyszeri embernek, kuss a neve. Legyen akár menő menedzser, karalábé- termelő (kis)gazda, alulfizetett és semmibe vett, megalázott éjszakás nővér, vagy épp kétségbeesett, a napi szinten kis tanítványai sorsáért és oktatásáért aggódó pedagógus.

Öt forintot nem adnék az előző kormányokért, sosem sírnám őket vissza. Ellenben megkérdőjelezhetetlen tény, hogy jelenleg az eddigieknél lényegesen nagyobb mértékben és eloszlásban szétlopják, szétmutyizzák, világszinten alázzák, leégetik, félreminősítik az országunkat, a magyar embert, az identitásunkat és mindazt a kutya kemény munkával, a múlt rendszer minden hozadéka ellenére, óriási beletett energiákkal felépített, napjainkra épphogy működőképes valamit, amit Magyarországnak neveznek, nevezünk.

Szétesőben, széthullóban, zuhanórepülésben az oktatás, és az egészségügy. Minden eddiginél kétségbe ejtőbb tendenciákat ölt a korrupció, mérhetetlen mélyrepülésben a kisebbségek helyzete. Hétről hétre, napról napra rombolják le, taszítják mélységekbe nemzetközi szinten is a magyarság ázsióját.

Nyerhet díjat Krasznahorkai, bejuthat a magyar dal az eurovíziós döntőbe, lehet a Rubik- kocka a világ egyik legnagyobb darabszámban eladott játékcikke, mi csak egy utolsó, bábuként mozgatott, saját formájukra szabott, vagy legalábbis alakítani kívánt, GDP-termelő vagy épp segély- elnyelő gnómok maradunk, akikről vélhetően megkísérlik majd az utolsó bőrt is lehúzni.

Tök mindegy, hogy be-, vagy kivándorlunk. Teljesen jelentéktelen, hogy mit kíván, mit szeretne, merre mozdulna a magyar nemzet.

Lógunk, csüngünk a semmi ágán. A kósza lelkek. Ahol velünk akarják megkonzultálni, mindazt, amelyet egyébként esélyünk, lehetőségünk sincs befolyásolni, a jelenségek mögé látni, vagy azokat megérteni.

Egy a céljuk: mivelünk, belőlünk építeni tovább a falakat, még inkább elbizonytalanítani, meghamisított gazdasági mutatószámokat a nyolcvanmilliárdos köztévé pár százalékos nézettségű hírműsoraiba kipakolni, és a mellüket veregetni, hogy „defaszagyerekekvagyunk”, már megint megcsináltuk.

Mondták már nálam okosabbak, rátermettebbek, érdemesebbek is, hogy elég. Itt a vége. Én csak megpróbálom. Belesúgom az éterbe. Talán sikerül.

József Attila: Reménytelenül

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék

Miniszterelnökünk olyan „mesterhármast” húzott be a hétfői napon, hogy amellett egész egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni.  

Ismét bebizonyosodott, hogy számára, számukra Magyarországon egyetlen identitás létezik: a keményen dolgozó kis-, vagy épp nagyember, aki nem mellesleg lehetőleg keresztény, europid, oszt’ még az se baj, ha esetleg homofób, a kutya se bánja, no meg főleg a Semjén Zsolti bácsi nem.

Szebb napokat is látott Debrecenünk olyan zagyva, és minősíthetetlen performansznak adott otthont, ahol Viktorunk a zavarkeltés, hatásvadászat és demagógia jól bevált triumvirátusának olyasfajta elegyét elénk böfögve próbált sajtót tájékoztatni, hogy komolyan mondom erősen keresgélnem kellett a belső memóriámban, hogy legutóbb mikor is sikerült ilyen dózisú hányadékot a nép elé vetnie…

Vegyük csak szépen, sorjában.

1. Menekültkérdés

A lerághatatlan cubákos csont, amelyen jó sokáig lehet csámcsogni. A propaganda- retorika aduásznak tekintett alapköve. Elvégre a jó magyar ember szeret gyűlölködni, fikázni, hibát keresni. Ezen általános attitűdöt kihasználva mifelénk jutott erre egymilliárd is, elvégre fussa rá, óriási gazda(g)sági növekedés prognosztizálható.

 „A menekülteket befogadjuk, a mi szívünkben van irgalom”- ellenben a bevándorlóknak mennie kell, közölte.

Nem vagyok társadalomtudós, de a két, általa megkülönböztetett kategória közötti elmosódó határvonalakat még magam is képes vagyok leképezni. Vagy, hogy ha szigorúan a kijelentést szeretnénk értelmezni, akkor pedig arra juthatunk, hogy  ergo az üldözöttek maradhatnak, a többiek csak menjenek innen el (de baromi gyorsan) akárhová, akár nyugat- Európába is. Neki mindegy. Mint ahogy az is, hogy az ő rendszerének igáját tovább nem tűrő, hazánk fiai közül kikerülő megélhetési kivándorlók százezrei tették és teszik azt az utóbbi években.

Nyíltan felvállalta azt is, hogy ő bizony megvívja az ezzel kapcsolatos csatáit az EU-val is, elvégre ezt is megteheti, gyakorlott benne, hiszen az utóbbi néhány hónapban jóformán mást sem művelt, csak velük konfrontálódott (elfelejtvén a 11 év alatt lehívott eszméletlen mértékű EU-s támogatásokat, amelyek nélkül kb. egy járdaszegély sem épülhetett volna meg az utóbbi időben Magyarországon). Kijelentette, ha rajta múlik, lakat kerül Debrecen és az ország szégyenfoltjára, addig éljen is. Mert ő nem szeretne együtt élni a problémával.

Tényleg? Mi pedig- egyre többen- az őáltala okozott, az ő maga jelentette, s főként az általa, s bagázsa által kreált problémákkal nem kívánunk sem együtt élni, sem semmiféle közösséget vállalni…

2. Meleg – téma

Ami tényleg meleg. Nehéz jól belenyúlni, helyesen megközelíteni. De azért lehet. Megfelelő, jobban mondva elégséges tolerancia- küszöbbel és intelligenciával rendelkező egyedeknek általában sikerül. Neki persze nem. Hogyan is sikerült volna, amikor az Index újságírója egy olyan kérdéssel lőtt gólt a gyakorlott futball- spíler védelem nélküli kapujába, amelyre a máskor oly felkészült, s általában update szövegírói enyhén szólva sem voltak felkészülve.

Felesleges volna elkezdenünk témát behatóbban fejtegetni, és az egész kérdéskört olyan mélységekig visszavezetni, mint például az ókori „multiszexualitás”, az állatvilágban tapasztalható kódolt nemi viselkedésformák, no meg a modern nő által a szennyvízhálózatba juttatott extra- ösztrogén. Tudjuk, hogy ez a témakör, illetve tágabb értelemben véve a kisebbségek helyzete, sokkal inkább igényel gyors beavatkozást, megkülönböztetett figyelmet, a körülményeik lehető legelfogadhatóbb rendezését és elfogad(tat)ását, mint bármilyen más bullshit, amelyet napról napra a kirakatba pakolnak.

Tény, hogy hazánkban, napjainkban százezreket, tágabb értelemben véve milliókat érnek rendszeres, és súlyos atrocitások, vallási-, nemi-, vagy épp etnikai hovatartozásuk miatt!

Az a személy, aki e körülmények és tények tudatában az ország első embereként nem rendet tenni, csitítani, és példát statuálni szeretne, az (haza)áruló. Nem kicsit, hanem nagyon.

3. A preferált „nagyvállalatok” (és keményen dolgozó nagyemberek) eddig példátlan mértékű helyzetbe hozása

Bár nem a cívisvárosban hangzott el a hír, mégis megkoronázta a hétfő estémet. Ejnye, megint van itt valami, amit a világon sehol máshol nem lehetne véghez vinni, legalább is büntetlenül biztosan nem.

Napvilágot látott ugyanis az az évek óta jól bevált és vezérünk által alkalmazott módszer, és annak háttérmechanizmusa, amely szerint az ország gazdaságának fejlődését alapjaiban befolyásoló beruházásokhoz kapcsolódó közbeszerzési pályázatok végső értékelése lényegében a miniszterelnökünk privilégiuma. Ezt nem is tagadta. Pont.

Ha minden a jól bejáratott korrupció-gépezet és törvénygyár jelenleg sajnos megszokottnak mondható normái szerint halad, az egy gazdasági évben legalább ötszörös mértékű adózás előtti eredmény- növekményt produkáló cégek a következő időszakban példátlan mértékű, középtávú idősávban részletekben befizethető társasági adókedvezményt kapnak majd,- azaz iszonyatos, súlyos milliárdokban mérhető, és várhatóan kutya nehéz költségvetési évek bevételeiből hiányzó kedvezményt (félig meddig adóelkerülést) nyernek akár jogtalanul, vagy igazságtalanul megszerzett extraprofitjaik után is.

Nem kell sokáig agyalni, s főként nem hosszan matekozni ahhoz, hogy felismerjük, hogy az új KÖZGÉP- helyettesítő mutyicégek, a kedves veje, illetve sokoldalú vállalkozó, felcsúti "öribarija" kerül majd a kedvezményezetti kör képzeletbeli élére.

Ma, Magyarországon, a megelőző pénzügyi év bázisában ily mértékű adózás előtti eredményt körülbelül két vállalkozási forma tud produkálni. Az átlag felett prosperáló, rendkívül szerencsés csillagzat alatt született, külföldi befektetőket ügyesen fellelő és megnyerő „startup” vállalkozás, vagy pedig a közbeszerzések elbírálása, vagy épp a pályázatok kiírása során igaztalanul előnyben részesített cég-, vagy cégcsoport.

Az a végtelenül szomorú, drága barátaim, hogy mindezeket még mindig ölbe tett kézzel nézzük. Nem baj, ha nemsoká jön a nemulass. Elvégre sírva vigad a magyar.

Úgy kell neki.

Óriási közhely, hogy adni jó. Viszont az élet egyik legnagyobb igazsága. Sokat adni pedig még jobb, mert ha hiszitek, ha nem, tényleg százszorosan, ezerszeresen kapod vissza.

Egy drága barátnőm vendégposztja következik. Bár csak néhány hónapja ismerem őt, annyit adott nekem azzal, hogy én is velük együtt adhatok, hogy el sem tudom mondani. Elmondja hát most ő, velem, és helyettem. Olvassátok, szeressétek.

Tudod-e, milyen az, …

…amikor egy nívós belvárosi étterem csapata három kitelepülés, céges rendezvény és születésnapi party tizenharmadik ledolgozott órájában még arra is kerít időt, hogy a 250 adagos - sült csirkecomb/ hagymás tört burgonya/ uborkasaláta – menüt előkészítse a vasárnapi közös főzésre.

Amikor az étterem Executive Chef-je vidáman, szó nélkül kést ragad és szeletelni kezd egy hatalmas láda lilahagymát a zsíros kenyerekhez, amikor észreveszi, hogy kétségbe esve nézünk egymásra – mondván, ez nekünk órákig fog tartani.

Amikor egy önkéntes reggel hétkor nekiáll kávét főzni egy átbulizott hétvége után, hogy időben elkészüljön és az adományként kapott termoszokba kerüljön a 400 adag kávé.

Amikor valaki egy másik városból reggel kilencre a fővárosba utazik, hogy egy barátokból, ismerősökből, s anya-lánya párosból álló csapatnak segíthessen, aztán fényes vasárnap 6-7 órán keresztül szeletel, ken, csomagol, süt, főz, pakol, hord, logisztikázik, és oszt, hogy 400 ember arcára a többiekkel kart karba öltve mosolyt tudjon csalni.

Amikor a menő étteremtulajdonos a közösségi oldalán segítséget kér a barátaitól, mert hétről hétre tapasztalja, hogy milyen rengeteg embernek van szüksége ruhára és cipőre, majd e felhívás nyomán mindössze néhány nap alatt 30 zsáknyit gyűjt össze.

Amikor a szaftos kezű idős bácsi az ételosztás végén megtörli a száját, és azt mondja neked, hogy „Ez egy igen jóféle krumpli volt”.

Amikor mosolyogva, ám a könnyeiddel küszködve nézed, ahogy csendben, meghitten ebédel 250 mélyszegénységben élő ember, akik ha kell, maguk is szó nélkül összefognak és gyűjteni kezdik a csirkecsontokat a kutyáknak, és még a megmaradt kenyérvégeket és pecsenyelét is szétosztják egymás között, mert ők bizony tényleg tudják, hogy mit takar a „semmi ne vesszen kárba” gondolat.

Amikor több rekesz bedobozolt gyümölccsel, szendviccsel, tejberizzsel rogyásig megrakott autóval megérkezel a második ételosztás helyszínére, és odasétál hozzád két rendőr, akiknek remegő lábakkal magyarázod, hogy rögvest érkezik a főszervező és a területfoglalási engedély. Amikor ledöbbenten állsz, mert mosolyogva közlik veled, hogy nem azért jöttek, hogy a papírt elkérjék, hanem azért, hogy megnézzék, hogy valójában kik is azok, akik rendszeresen segítenek a rászorulókon.

Amikor tátott szájjal nézed azt a közel 100 pár cipőt és több zsák ruhát, amit katonás rendben pakolásznak ki az önkéntesek az osztásra a téren.

Amikor az egyikük kijelenti, hogy nem mozdul tovább egy lépést sem, s inkább enni sem kér, mert annyira szeretné az egyik cipőt, hogy a sáros kis textilpapucsát egy igazi sportcipőre cserélhesse.

Amikor leküzdöd a hatalmas gombócot a torkodban és tovább koncentrálsz az osztásra, mert az egyik nagyjából veled egyidős nő odajön hozzád és azt mondja, miután látta, hogy elviteles dobozban van a tejberizs,- hogy „De jó, lesz mit enni holnap reggel is”.

Amikor odalép hozzád az egyik rászoruló, és így szól: „Látja, kishölgy, nekem van a legfrankóbb sporttáskám a világon!” Mondja ezt arra a 10 éves táskára, amit már legalább háromszor akartál kidobni, de most annyira, de annyira örülsz, hogy végül nem tetted meg.

Amikor a levegőt kapkodó langaléta tinédzser fiú az étel-, és ruhaosztás végén egy nagy szatyorral a kezében megkocogtatja a vállad és azt mondja: „Szia! Láttam, hogy mi zajlik itt a téren, ezért gyorsan haza futottam, összeszedtem a kinőtt cipőimet. Majd adjátok oda ezt is nekik.” 

Amikor több rászoruló is a nyakadba ugrik és átölel, mert egyszerűen nem bírja tovább türtőztetni magát és „csupán egy szimpla köszönömmel” meghálálni azt, amiért hétről hétre ennyi mindennel próbálunk nekik segíteni.

Nos, ez pontosan ilyen érzés… Frenetikus. Fantasztikus. Azt kívánjuk, hogy minél többen ismerjék meg!

(A szerző se nem harmincas, se nem szingli. Húszas évei legvégén jár, ám sok e körbe sorolható barátja, ismerőse van, akikért tenni akar, akiket szeret, s akiket valóban sokra értékel, nagyra tart, sokukat egyenesen példaképének tekint, vagy épp felnéz rájuk…)

A mai harmincas szingli különös kategória. Két-, vagy többarcú, ellenben borzalmasan inspiratív személyiség. Általában véve enyhe, ritkábban súlyosabb önbizalomhiány szülte alkotás-, vagy cselekvéskényszer hatására jobbára markáns egót épít, amelyet hosszú évek útkeresése, mélypontjai és sikerei által megrajzolt életgörbéje nyomán folyamatosan, és egyre erősebben tudatosít magában. Kifejlett, erős identitástudattal bír, amelyből kifolyólag könnyen kritizál, de akár túl is értékel másokat.

Mindemellett a harmincas szingli borzalmasan pozitív emberi és lélektani értékek szerint, valamint sziklaszilárd ideák mentén él.  Tájékozott, és széles látókörű, határozott véleménnyel rendelkezik az őt körülvevő világról és annak tendenciáiról, így tehát bátran és okosan alkot, s közvetít véleményt.

Egyik legfőbb ismérve a magas érzelmi intelligencia, így sokat lehet tőle tanulni, érdemes tapasztalataira, tanácsaira hagyatkozni.

Többnyire kreatív, kitartó, és alkotó lélek, fejlett, és alapvetően pozitív lény, aki magányát, jobban mondva a súlyos magányosságát, eseti elveszettségét és útkereső mivoltát is képes a szebb holnap, a jobb jövő érdekében alkotó energiákká alakítani.

Mivel van rá fölös ideje, kapacitása és megfelelő (ön)tudatossága, mély lelki életet gyakorol, ezáltal gyakran él meg felváltva óriási mélységeket és mennyei magasságokat egyaránt, mindannak ellenére, hogy az önképzésének részeként kiemelt figyelmet fordít legbensőbb lényére és annak igényeire.

Napjaink harmincas szinglije óriási fordulatszámon pörög. Elvégre megteheti. Nem várja senki otthon, ezért nem is siet haza. Minek is?  Kit érdekel a túlóra, elvégre otthon nem szólnak hozzá, nem érintik meg, a négy fal magányában nem érik rendkívüli ingerek, maximum a teli szennyes tartó, vagy a telepakolt mosogató várja haza.

A karrier, és az ezzel együtt járó önmegvalósítás igénye számára alaptényező. Munkájában, jobb esetben hivatásában előtérbe helyezi a professzionalizmus, az önfejlesztés és a terhelhetőség alapkövetelményeit.

Alkotni, létrehozni, sikert elérni- ez az egyik lételeme. Illetve konstans benne munkál az állandó visszajelzés- igény is. Kell neki, mit kell, követeli a (pozitív) visszacsatolást. Ezek hiányában nehezen lép tovább, inkább csak döcög.

Mélypontjait általában az ilyen feedback- nélküli időszakokban éli meg, legyen szó akár a munkájáról, akár a magánéletéről.

A harmincas szingli általában jól keres, kellemes életszínvonalon él. Tizenéve építi ezt az életet, amelyre mindig is vágyott, és amelynek álomképe miatt korábban nem volt hajlandó akármilyen kompromisszumokat kötni, és általa kulcsfontosságúnak ítélt élethelyzetekben meghunyászkodni.

Már kisgyermekként is, és főleg tinédzserkorban határozott elképzeléssel rendelkezett arról, hogy mit is fog pontosan ellenkezőleg csinálni, mint a szülei. Mára elért arra a szintre, hogy megtehet olyasmit is, amelyekről a májkrémes kenyér és a kisfröccs szimbiózisa által végigkísért egyetemi/ főiskolai évek, vagy éppenséggel a kevéssé kiegyensúlyozott gyermekkora alatt csupán álmodozni mert volna.

Ez a réteg ön-, és életmódtudatosan él, úgy hogy életvitelébe magától értetődően belefér heti egy-két elhajlás, amikor az egész túlpörgött önvalója átcsap egy az el-, és lelazuás oltárán feláldozott, ám korából adódóan mégis egyfajta sajátos „kultúr- tivornyába”, amely zömében sokkal inkább szolgálja a feltöltődést, mint sem az ön- amortizációt. Szereti, s megfizeti a nemes ételeket és italokat, a mennyiség helyett jobbára a minőség dominál, a „high- life” létélmény tudatát tovább erősítvén.

Egyre kevesebbet röhög Tibi atya poénjain, s ezzel egyenesen arányosan egyre többet gondolkozik azon, hogy mi lesz vele pár év múlva, bár ezeket a terhelő, súlyos, a jelenen túlmutató negatív ön- prognózisokat mindenkor igyekszik erősen elnyomni, kimagyarázni, kikozmetikázni önmaga felé.

A harmincas szinglinek sok igazi barátja van. Mert ő bizony valódi, őszinte, mély, jól beérett baráti kapcsolatokkal rendelkezik, és ezeken felül még több tucat „haverja” is van, akikkel valódi közösséget képez, alkotó és szeretettel teli társas életet él úgy, hogy mindemellett képes értékelni az egyedüllétet, a be-, és elzárkózás, és az elvonulás adta szabadságérzetet és megnyugvást is.

De.

Mindezeket sajnos társas magányban teszi.

A dolgos évek alatt ideákat, eszményeket kreált magának, amelyeket értékmérőnek tart, s ezekből nem enged. Legyen az egy beszerzendő bútordarab, egy megtervezendő nyaralás, vagy épp a vágyott szerelem. Ezen képzetek, és az erős ego szülte határozott elképzelések és elvárások mentén bizony nem enged a huszonegyből, a szintet (szinte soha) el nem érő partnereit emiatt egy nálánál sokkal gyengébb párkapcsolati kategóriába sorolja, még akkor is, ha mindeközben azt sem veszi észre, hogy e jelöltek többsége néha bizony ugyanezen ideológiák és értékelési- skála alkalmazása végett ismeri félre, helyezi kívül őt magát is az elfogadható, s továbbfejleszthető halmazon.

Így totálisan természetes számára, hogy magához mérten magas, jobban mondva magával minimum egyenlő elvárásai vannak, ezért sajnos gyakran, mondhatni folyamatosan csalódik.  Mivel már ő is valaki. Valaki, aki nem akar kevesebbet, gyengébbet, butábbat, szegényebbet, alulképzettebbet, mint ő, mert tudja, és tapasztalta, hogy abból általában nem sül ki sok jó. Az önnön eszményeinek, a saját maga felé támasztott szigorú követelményeinek való megfelelés lehetősége és esélye a partner részéről az idő múlásával egyre kisebb, és kisebb lesz.

A harmincas szingli tehát szeretet-, és szereleméhes. Nagyon. És annyira, de annyira megérdemelne már valami sokkal többet, sokkal jobbat, mint eddig, mint ezelőtt. Valami totálisan más valóságot, mint amint eddig megélt, mint amit ez igáig elképzelt és kreált önmagának…

Érthetetlen és rémisztő. Idestova egy hét telt el a brutális gyilkosság óta. Peregnek a napok, a tétlenség, s főképp a tehetetlenség érzete pedig nem enyhül.

Hogyan is enyhülne?

Elhangzott kedd este az egyik legnézettebb híradóban, hogy a trafikrendszer bevezetése óta, hatszázhatvankét nap alatt a dohányboltokat érintően száznegyvennégy rablási kísérlet történt. Ez azt jelenti, hogy átlagban minden negyedik- ötödik napon elkövettek egy rablást, vagy arra irányuló cselekményt egy trafik ellen!

Kétségbeejtő és elgondolkodtató számok. Főképpen úgy, hogy ebből negyven esetben fegyverrel elkövetett bűncselekmény zajlott le az elsötétített portálok rejtekében. Életveszélyben vannak, s voltak olyan „keményen dolgozó kisemberek”, akik más lehetőséget nem találván, egy Nemzeti Dohányboltban tudtak (csak) elhelyezkedni.

Ezekben a bűntényekben zömében nők (magam is dohányzom, tehát nem reprezentatív, de erős tapasztalati alapokra helyezett statisztikával rendelkezem) voltak az áldozatok. Ez pedig egy sor másik kérdést is felvet. Nagyon, de nagyon gyorsan megoldandó kérdéseket.

Persze, hogyne, ne lássa a 18 év alatti, a széltől is óvott, kísérleti tankönyvekkel elbutított fiatal, hogy milyen csuda szörnyűséges, ciki dolgok zajlanak odabent. Aztán, ha esetleg anyuka is bent ragad egy trafikban, és ne adj’ Isten ilyen jellegű bűncselekmény áldozatává válik, akkor vajon a T. Belügyminiszter úr megmagyarázza majd neki, hogy Jancsika, kedveském, ez mind a Te érdekedben volt így?

Az érintett, kaposvári trafikos már leszedte az üzleteiről a kérdéses matricákat. Ezt úgy hívják; polgári engedetlenség. Bárcsak követné őt minden egyes trafiktulajdonos!

Ja, bocsánat, rögvest kiszedem a kis kezecském a biliből…

Elvégre zéró esélye van annak, hogy egy ilyet meglépjen az a több száz „csodavállalkozás”, amely kedves barátok, rokonok ajánlása, vagy épp strómanok révén szippant le lassan két éve ebből totálisan megalapozatlan rendszerből elképzelhetetlen mennyiségű extraprofitot.

Bullshit. Kínos, és felesleges magyarázkodás. Drága ex- kétharmados kiskatonák! Először is; a trafikrendszer, s egyébként az egész hazug, „mutyimaffia” rendszeretek összeomlóban. Másodszor; kezd már oltári módon vállalhatatlanná válni ez a folytonos kimagyarázás, önmagatokkal meghasonlás, kirakatba pakolászás. Harmadszor; addig, amíg emberéletek, magyar, általatok elvileg oly nagyra tartott kisemberek élete a tét, addig baromira nincs helye ennek a tedd ide, tedd oda kommunikációknak!

Tessenek azonnal elismerni, hogy a fóliát le kell szedni.

Talán akad arrafelé elég aktatologató államtitkár- sarjadék, majd azok kitalálnak valami új védőhálót a fiatalság védelmére. És kérem, ne tessék többé azzal takarózni, hogy hány százalékkal csökkent a dohányosok száma a nyomorult trafikrendszer bevezetése óta. Önök is tudják, hogy a visszaesés volumene nagyjából megegyezik a feketekereskedelemből dohányárut vásárlók összességével…

Órák óta vívódom. Be kell mennem a cébéába. Muszáj. A környéken nincs máshol friss tőkehús, az uram meg bolognai spagettit szeretne.  Nincs idő máshová menni, ezer a dolgom, s mind fontos, tényleg minden perc számít. Másfél órát utaztam hazafelé a melóból, ha elkalandozom shoppingolás címszó alatt, sose lesz ebből főzőcske.

Tudom, ott a spár a másik sarkon, de ott csak ilyen előre tálcázott mócsingot kapni, nem pedig friss hentesárut. Szegénykém, nagyon sokat dolgozik mostanában. Én meg holnap itt hagyom három napra, elutazom, hát nincs az az Isten, hogy meleg étel nélkül hagyjak egy százkilencvenkét centis, harminchat évest. Nem, de nem ám! Főleg, hogy ezt a kaját bizony ő megeszi reggelire, ebédre, vacsorára is. Akár három napon át, nulllahuszonnégy. Legényéletéből örökölt egyetlen anti- gourmand beidegződése ez.

Szóval marad a kétely. Vagy megerőszakolom magam, meghasonlok a puszta létezésemmel, és itt vásárolok, majd’ egy évnyi elkerülés, önmegtartóztatás után, vagy pedig legyártok egy fincsi krumplistésztát, oszt’ jónapotkívánok. Tudom, hogy annak is örülne, no de mégis.

Nettó huszonegy percen keresztül győzködöm magam a metrón. Kislány, no para, csak villámgyorsan összekapkodod, ami kell, levegőt sem veszel, csak bepakolsz a piros kis geci-korsárba, aminek már a fogása is olyan idegen, s már mehetsz is, elvégre vár a második műszak.

Húsmentes étek szóba sem jöhet. Három nap, érted, három! Elképzelem, ahogy az egyetlenem munkából hazafelé nyammogja azt a cafrangos húsból összetákolt gyrost, s kiráz a hideg. Nem, nem, ilyen nincs, én bizony bemegyek. Príma lesz. Kibírom. Senkise tudja meg. Senki.

Az aluljáróból felfelé tartván éteri, esszenciális szarszag fogad. Mintha a Jóisten is el szeretne téríteni. A lábam remeg, mantrázom magamban, te hazug, te céda, te nemnormális, mit csinálsz? Aztán győz az ősasszonyi ösztön, nyílik a fotocellás ajtó, belépek.

Bunkóvári biztonsági őr hordja a piros kis geci- korsarakat, rakja halomba. Kell is a tehetős újpesti vevőknek a bőséges kosár- ellátás. Hadd válasszanak, melyiket szeretnék telepakolni színtiszta mutyiprofittal.

Hűha, bent vagyok. Az ájulás kerülget. Ez tényleg dráma. Lábam remeg. Gyomorideg. Te drága Jézus, s Mária. Jajj, de ronda ez a félig rothadt kaliforniai paprika kilencötvenért. Na, nem a nézelődés, nem ezért jöttünk, csak célirányosan. Olasz paradicsomkonzerv, maggifix, spagetti egyébként van otthon, az nem kell, térjünk már a lényegre, de tényleg, hol van az a nyomorult hentes pult???

Ezen a ponton, azt érzem, nem megy. Lepereg előttem életem horrorfilmje. Vizionálok. Elképzelem, hogy a szupermarketből kilépvén jön Habony, s elüt egy fekete Transzporterrel. Na, csak nyugi, majd kiheverem, hazamegyek, s elmondok húsz Miatyánkot meg tíz Üdvözlégyet, de basszus, az sem jó, mert akkor majd a Semjén Zsolti bácsi kezd el tapsikolni, hogy végre megtértem… Aztán a szárazáru pult elé érkezvén szinte látom magam előtt a holnapi Bayer- féle örömködést, miszerint sikerült beverni egy újabb szöget a ballibsi hisztériakeltés koporsójába.

Oh, na, végre, helyben vagyunk. Azta, de gáz. Ja, hogy ez a szárnyas- részleg. Félfehér csirkemell- filé még mindig üvölt a fájdalomtól ezernégykilencvenért. Na, ne. Ott, a másik, a bal fele a vörös húsok pultja. Megkönnyebbülök. Viszonylag elfogadható, szép az áru. Sertéscomb kell, gondolom magamban, úgy fél kiló, szigorúan frissen darálva. Ketten vannak előttem.  Amíg várok, toporgok, nagy elánnal szedem a levegőt, eszembe jut az al-felcsúti sertéstelep. Ez vajon attól a mészárostól van? Nem, inkább nem akarom tudni. Ha tudnám, annak nem lenne jó vége. Olyat káromkodnék, hogy az egész szájbatekert Pancho- Aréna beleremegne.

Nyomja a kislábujjam az új körömcipő. Feszengek. Már csak egy mami van előttem, valami féldisznót akar feldaraboltatni. Közben érzem, hogy Vitya bátyánk rátenyerel a vállamra, vigyorogva felém fordul, elismerően bólogat, s már számolgatja a Bözsi utalványt, amit ott fogok hagyni a haveroknak.

Amikor már épp menekülőre fognám, mert iszonyatosan szédülök, kijózanító harsánysággal hatol be a hallójáratomon a hentes köszöntése:

- Kis kezit csókolom, drága, mit adhatok? Csak nem darált husit? Ha jól sejtem, soványabbat szeretne, épp ebből. - S rámutat az egyetlen általam favorizált húsdarabra. Oh, te jó ég, mondom magamban, mi a túró van itt, ezek már a gondolataimat is tudják előre.

 De az akció folytatódik.

- Mennyit adhatok? Gondolom, úgy fél kilót szeretne-, mondja, és olyan magabiztos, sanda tekintetet dob oda a leszedált önvalómnak, hogy majdnem lefejelem a pultot.

- Ez így jó lesz? – mutatja a kész végterméket, s nem tudok mást, csak odarebegni;

- Ezt meg honnan tudta?

- Áh, tetszik tudni, néha belelátok a nők fejébe. De nem ám mindenkiébe. Csak azokéba, akikben van perspektíva!

Drága jó édesanyám, ha őt nem a Danny Blue patronálta, akkor óriási bajban vagyok! Tudja a fene, hogy értette. Végképp kimerülve vonszolom magam a kasszához. Előbányászom az Erzsébet- utalványt, odadobom az elgyötört pénztáros kislánynak, igen, értettem, még százhatvan forint kápé, s futok, rohanok ki a friss levegőre.

A szarszag még mindig ott van.  A francba, én idióta meg megint bent felejtettem a rágót a kosárban. Nem érdekel. Vesszek meg, ha visszamegyek érte.

Aztamindenit, ezek belelátnak a fejembe. Inkább mégiscsak elmormolom azt a pár Miatyánkot, meg Üdvözlégyet. Lesz, ami lesz…

Mikor kaptok már végre magatokhoz? Mikor veszitek észre az ordító jeleket? Mikor fogtok végre a sorok közé látni és azok mögött olvasni? Mikor lesz végre elég ebből az egész hazug, csaló, az engem, téged, s őt végképp és visszavonhatatlanul a perifériára szorító antidemokratikus, illiberális, a fejlett világ és az Európai Unió egyetemleges és általánosan elfogadott elveit, értékeit, sőt mindenek előtt az egyén, az állampolgár érdekeit semmibe vevő, sárba tipró rendszerből?

Hétfő este egyetemista diákok tömege szólalt fel a jövőjüket érintő, az őket, céljaikat, akaratukat, fejlődésüket elnyomó berendezkedés ellen. Mert bennük még ott van a remény. A tenni akarás, az előrehaladás, s talán még a gyermeki naivitás szülte cselekvéskényszer.

Okos ez a rendszer, s okos a „rendszergazda”. Azokat lehetetleníti el, akik képesek, és mindenek előtt tudnak, akarnak ellenük tenni. Első sorban azokat, akik napi szinten élik meg identitásukat, tetteikért felelősséget vállalnak, s látják azok következményeit. Akik tudják, hogy a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” felszólítása nem csupán elsőéves egyetemi tananyag…

Tehát mindenkit megkísérel kiiktatni, aki napjainkban a szigorúan pozitív értelemben vett magyar „értelmiséghez” tartozik. Aki tanul(t), aki nyitott a világra, akinek az értékrendje minden fentről érkező manipuláció ellenére még mindig a helyén van, aki alkotni, tenni, boldogulni, s mindenek előtt megélni, vagy ne adj’ Isten maradni szeretne. Aki színházba jár, napilapot olvas, véleményt formál és továbbít, állást foglal, vagy éppen betegeket lát el embertelen körülmények között- éhbérért. S még sorolhatnám.

Nem veszitek észre? Még mindig nem állt össze a kép?

Jómagam már az ominózus januári Orbán- Juncker féle „kezet rázós- eltaszigálós” jelenetnél azt hittem, hogy innen már tényleg nincs lejjebb. Sem megalázóbb. Sem szégyenteljesebb. Ennél nagyobb blamázs, jelentőségteljesebb, jelzésértékű orrunkra koppintás aligha jöhet.

Aztán mégis. Vasárnap este a sógorék (végre) nagyon odamondtak. Elolvastuk a hírekben. Vitáztunk róla a kávészünetben. Vártuk a fejleményeket. Eddig- hiába.

Volt, aki úgy vélte, nekik onnan „nyugatról” könnyű okoskodni. Nekik nincs joguk becsmérelni. Egyébként is, mi a frászt képzelnek magukról, elvégre ez színház, nem pedig diplomáciai (harc)szín-tér.

A másik oldal pedig helyeselt. Üdvözölte, hogy jött még egy, újabb, visszavonhatatlan figyelmezető jelzés. Szégyellte magát, de valahol kipipálta a történeteket, egy következő, apró lépésként definiálva az egészet, a jelenlegi, ezer sebből vérző magyar berendezkedés mélyponti helyzetéből való kiemelkedésének lehetőségeként kezelve a sokat emlegetett performanszt.

Ha megengeditek, elárulnék Nektek valamit.

Egyrészt, az egyébként is bipoláris társadalmunk rohadtul nem tud, nem tudott és talán még egy ideig nem is fog tudni mit kezdeni az effajta kritikákkal.

Másrészt, Bécs nem a nagy „nyugat”, hanem a közvetlen szomszédunk, aki az évszázados társadalmi- történelmi összefonódásunk által valamelyest jogosan érzi felhatalmazottnak magát arra, hogy visszajelzést adjon abból a bizonyos „óriási”, kétszázötven kilométernyi távolságból.

Dupla vonallal szeretném aláhúzni, hogy ők nem cikizni, izgatni, beleszólni, rágalmazni szerettek volna, hanem hangot adni. Felszólalni, figyelmeztetni, és a szolidaritásukról biztosítani. Mert higgyétek el, az általatok ezerszer túldimenzionált „nyugat”, és közöttünk az a különbség, hogy bizony ott az egyén még mindig egyén, az ember még mindig ember, a tisztesség még mindig tisztesség, s főként, a szabadság még mindig szabadság.

Mert ott még mindig helyén van minden. Ott működik. Náluk nem kell fekete pólóban bemenni a nővérkének vasárnaponként, ha fel szeretné hívni a figyelmet arra, hogy nem tudja eltartani a gyermekeit. Náluk nem csalják el a közbeszerzéseket. A szomszédunknál bizony nem játsszák haverok kezére a legzsírosabb bizniszeket. A sógoréknál nem azért emelik a rendőrök fizetését, hogy a diktatórikus intézkedések háttérintézményeinek bázisát adják, hanem azért, mert szeretnék biztonságban tudni a legdrágább kincset, az ország és a társadalom motorját, az egyént. Az egyszeri embert, és azokat a közös javakat, amelyeket együtt birtokolnak, amelyeket közösen hoztak létre.

Amíg ott Josef és Katerina megbecsült, értékes, alkotó, adófizető állampolgár, addig itt Jóska bácsi és Katika néni semmibe vett, hipnotizált, eltérített, becsapott, a nemtörődöm- beletörődöm, a Niemand szerepébe taszított, bábként mozgatott, lenézett, megszégyenített, uzsorakamatra eladott, hülyének nézett, birkának titulált bábu, akiket kedvünk szerint bármikor, bárhogyan lehet felülről rángatni.

Ennek tükrében pedig kérem, legyetek szívesek tudatotokra ébredni. Szeretni magatokat, és egymást. Akarni, kívánni a változást. Kilábalni az értékválságból. Nem kell mindig forradalom. Elég egy kínok- kínja között született, de annál üdvözítőbb paradigmaváltás...

Tartozom egy vallomással.

Én bizony nézem a királyi tévét. Legalábbis egy csatornát. Azt a retrósat.

De ne aggódjatok, CBA-ba nem járok. Azt már nem bírná a gyomrom.

A helyzet az, hogy én huszonnyolc éves létemre bizony Szomszédok- függő volnék. Egyszerűen oda vagyok érte. Álmodozó, naiv és idealista nagylány lévén tátott szájjal nézem a rendszerváltás- korabeli „Barátok közt” fordulatos epizódjait.

Aztán ma belém hasított az érzés. Egy nagyon kemény felismerés érzése.

Az, hogy tulajdonképpen huszonöt év alatt lényegében nem változott itt semmi. Sőt, bizonyos szempontból most sokkal rosszabb.

Vagyis egy valami mégis más. A 139-es busz vonalán mára nagyobb részt alacsony padlós buszok váltották fel a csuklós Ikarusokat.

Ám ezen kívül a sorozat- béli társadalmi rétegek helyzete, állapota, attitűdjei zömében totálisan változatlanok.

Ha Feri és Jutka ma kezdene közös életet, baromira nem tudnának kifizetni egy  másfélszobás első emeleti panelt, egy új építésű, lakóparki lakásról nem is beszélve. Aztán kedves Ferencünknek ugyanúgy fusiznia kellene a nyomdai melója mellett, mint akkoriban, és asszonykája sem vinne haza százezernél többet a pedagógus- életpályamodellnek megfeleltetett keresetéből, és fiatal lendületével, s optimizmusával ugyanúgy győzködnie kellene a középkorú igazgató urat, hogy tartson ki, lesz ez még jobb, majdcsak egyszer elkezd ömleni a lóvé a KLIK-ből…

Juditka hasonlóképpen letargikus állapotba kerülne a reggeli nélkül iskolába elindított kisiskolások történeteitől, s ugyanaz az érzés lenne rajta úrrá akkor is, amikor a családon belüli erőszak, és az elburjánzó alkoholizmus miatt végletekig elcsigázott, lelki sérült lurkókon kellene segítenie. 

Ha Bőhm bácsi napjainkban lenne közös képviselő, ugyanúgy anyázna a lakók elmaradásai miatt, mint a sorozatban, és hasonlóképpen bosszús volna a több hónapos kórházi várólisták végett is, csak úgy, mint a megélhetési bűnözés jelentette veszélyek miatt.

Ha drága doktorunk, Mágenheim Ádám ma mentőzne, éppen ugyanúgy elgondolkozna a külföldi munkavállaláson, hogy családja megélhetését biztonságban tudja. Persze csak ha nem akarna függeni a kozmetikus- feleség főnőkétől, az ügyeskedő, kétes kapcsolatokkal rendelkező vállalkozótól. Jótét lélek lévén még a nyolcvanezret kereső mentőautó- sofőr kollégáján is segítene, egy-két friss zsömlével meg a gyerekek kinőtt ruháival.

Taki bácsi és Lenke néni időskora is hasonló nehézségek között zajlana, már persze ha Taki bá ki tudta volna gazdálkodni a tíz évnél mindenképp fiatalabb járműve átmatricázását, hogy továbbra is drosztolhasson, amíg asszonya a telepi ABC-ben részmunkaidőben negyvenezerért melózik (azért nem ötvenért, mert vasárnap zárva kell tartani). Egy olyan szupermarketben, ahol a kisnyugdíjas manapság is ugyanúgy matekozik, hogy vehet-e esetleg 15 deka párizsit, vagy be kell érnie tízzel, ha a gyógyszereit is ki szeretné váltani a patikában. Aztán ha ne adj' Isten az öregek mégis összekuporgattak valamit, és berakták a kis tartalékukat a takarékba, azt garantáltan ott találták még évek múlva is. Nem vitte el semmilyen Tarsoly- féle bagázs, mert a vadkapitalizmus újkori magyar kötvényhuszárai akkor még csak a Julcsival voltak kb. egyidősek.

Alma pultosként már rég lezüllött volna, a pénz miatt már ezer éve beadta volna derekát Lacinak, hogy a jattból a lehető legtöbbet vihesse haza annak érdekében, hogy az erdőmérnök urával egyszer végre, nagy nehezen elcuccolhasson nagymutterék paneljából.

Bizony mondom néktek, nem változott itt semmi. Csak sz@rabb lett. Sokkal.

Mára már tisztességes munkával sem lehet megélni. Sem közös életet kezdeni. Sem nyugodtan megöregedni.

Lopni, csalni, hazudni, mutyizni lehet. Vagy, ha esetleg ezt nem bírja az egyszeri ember gyomra, akkor pedig el lehet innen menni. A káeshá majd kikozmetikázza. Néha azért küldjetek haza egy kis devizát, meg némi árut, hadd dagadjon az a külkereskedelmi mérleg…