Úgy vélem, jogosan merül fel a kérdés sokunkban. Általában erről beszélgetünk, mi együtt, amikor a téma szóba kerül. Azok a szó valódi és pozitív értelemében vett nemzettudatossággal rendelkezők, akik felismerték, tényleg nincs hova tovább. Az eltelt huszonöt év minden mérge, átka, felemás hozománya most ütközik ki, és feladatot ró mindannyiunkra. Azaz az észnél lévő, vagy épp észhez térő tömegekre, akiket még többségnek nem, de meghatározó sokaságnak annál inkább nevezhetünk.
Nehéz, de talán üdvözítő küldetés ez. De kérdem én. Mennyi híja van, hogy ez az óriási, közös energiabomba elenyésszen a fenébe?
Ez az, ami foglakoztat. Napról napra. Hírről hírre. Eseményről eseményre. Fájdalmas, hogy mindenkor ott van a végén az a nagy-nagy kérdőjel. Nemde?
Azoknak, akiket a közgazdaságtan is „korai felismerőknek” nevez, borzasztó nehéz feladatuk van. El kell hitetniük a kései felismerőkkel, hogy hitele és jövőbeni sikere, és mindenek előtt érdemi hozadéka van annak az eszmének, tudatosságnak, hitvallásnak, amely mellett mindenáron kiállnak, aminek bizalmat szavaznak, és amiért annyi, de annyi áldozatot hoznak.
Szóval, tök jó, hogy vannak ezreket, néhanapján tízezreket mozgósító tüntetések, és végre. De tényleg. Meg megyünk is, amikor csak tudunk. Arra már rájöttünk, hogy a munkahelyen, vagy a metrón, jobban mondva szűkebb nyilvánosság előtt talán jobb erről nem beszélni. Jobban járunk, ha nem konfrontálódunk fél- idegenekkel, akik a másik sípot fújják, vagy ha azt nem, éppenséggel rossz napjuk van, és keresik a lehetőséget, hogy valamibe/ valakibe belekössenek.
Véleményem szerint itt van a szegény kutyus elásva. Hogy egy bizonyos ponton túl hallgatni kell. Megalkudni. Otthagyni a kétkedőket, valamint a különféle minősítő jelzőket használókat a saját levükben főni. Így tulajdonképpen a meggyőzés valódi ereje vész el. A bizonyosság. Hogy Te, idefigyelj, tényleg van alternatíva, meg főképp remény. Hidd el, nem csak duma, van miért velünk tartani. Mindenek előtt magadért. Meg a gyermekedért, a családodért, a jövőtökért, illetve egyéb költői magasságokért, amelyek csak első blikkre tűnnek bagatell baromságoknak. Hogy hidd, higgyétek el, ez nem egy ugyanolyan gyengécske lufi, amely az óriási lélegzetvételeket követően kidurran a fenébe…
Aztán persze, tudom én, az alany általában hervadtan legyint, hogy persze, hogyne, meg Petőfi is ágyban, párnák közt nem akart meghalni...
Így inkább hazamegy a középszerűségbe. Totálisan mindegy, hogy magánéletében boldog, vagy boldogtalan. Hogy van-e kihez szólni, vagy sem. Hogy épp sikeres, vagy idegbeteg napja volt-e odabent, vagy éppenséggel egyetért velünk, vagy kevésbé. És sorolhatnánk.
A „hovatovább” nagy kérdése átszövi és sajnos általában véve minősíti, sőt sajnálatos módon korlátozza e csodás energiákkal, tehetséges és reménykedő emberek által életre hívott mozgalmak mozgásterét.
Mert mögöttük nem állnak jelentős pártpénzek, háttérszervezetek, széfben felejtett aranytömbök homályba veszett tulajdonosai, ide- vagy oda tartozó mecénások, platina- mutyifokozattal rendelkező vállalkozók, érdekemberek, vagy nevezzük őket bárhogy, akik/ amelyek nem csupán ideológiákkal, hanem mindenek előtt pénzzel is fenntartsák, támogassák ezeket a kivételes erőt képviselő közösségeket.
Manapság a tüntetéseken gyűjtenek aprópénzt a következőre. Közösségi oldalakon „pályáztatják” meg a szónokokat. Nagy erőkkel próbálják kikerülni a magukat „nagyellenzékinek” valló, valójában különféle pártokhoz tartozó látszattámogatók, önjelölt reklámarcok betámadásait, hiteltelen közösségvállalását.
Szeretném tudni, és főképpen hinni, hogy ezek a mozgalmak megtalálják valódi útjukat, igazi közönségüket és közösségüket, és valamelyest tőkeerős támogatóikat, akik több, mint valószínű, hogy a kis-, és középvállalkozói szektorból kell, hogy kikerüljenek. Talán a legsürgetőbb és legfontosabb kérdés az most, hogy ők fel tudják, fel merik, és fel akarják-e vállalni e küldetést és minden prioritást meghaladó feladatot.
Borzalmasan aktuális téma, hogy az ifjonti lelkesedés, „új- rendszerváltó” kedv, az igazságtételek kívánalmának összetartó erőként kezelt célkitűzései elegendőek lesznek-e az érdemi folytatáshoz. Hogy muszáj-e, kell- e, a szó valódi értelmében vett forradalmi eszközökhöz nyúlni, valamint ezek mennyire lesznek, lehetnek hitelesek az össz- társadalom jelen állapota, közfelfogása szempontjából.
Nos, van mit kitalálni, eltervezni, kimatekozni.
Vajon van-e új a szelíd, téli nap alatt?