Én már négyévesen szülni akartam. Addig rágtam a szüleim fülét, annyit csicseregtem, hogy nekem kisbaba (kistesó) kell, hogy a végére meg is kaptam.
Érdeklődéssel és kisgyermeket meghazudtoló lelkesedéssel vizslattam minden kerekedő pocakot. Nem, egyáltalán nem az érdekelt, hogy hogyan került bele a baba. Az egész csoda foglalkoztatott. A misztikum és misztérium, avagy a „hogyan lesz az élet” kérdésköre.
Amikor végre megszületett, és hamar közös szobánk lett, alig vártam, hogy anyuék lefeküdjenek, felkapcsoltam a kislámpát, és csak néztem, meredtem elbűvölten a kis szuszogó csodalényre, akit annyira akartam.
Aztán hatévesen már kitéve- betéve fújtam a „Peti, Ida és Picuri”, valamint a „Sehány éves kislány” című könyveket és mindannyiszor olyan elánnal faltam a sorokat, mintha csak először olvasnám. Talán csak emiatt tanultam meg már óvodás koromban olvasni.
Húszas éveim elején még megingathatatlanul hittem benne, hogy nekem bizony három gyerkőcöm lesz, az első persze fiú- lehetőleg Ádám, mert az olyan szép név,- aki majd az apja csodás, szikrázóan kék szemeit örökli, és élete végéig vigyázni fog a kishúgaira. Azt is tudtam, hogy a harmadik kései baba kell, hogy legyen, és fantasztikus lesz gondoskodni valakiről, ha a nagyobbak már kirepültek.
A három bébiről valószínűleg már lemaradtam. Ugyanis egyet sem oly könnyű „kivitelezni”.
Elvégre nem szülünk „csak úgy bele a világba”, ahogy ezt mostanság mindenféle „előkelő idegen” elvárja, elvárná mitőlünk.
A gyermeknek háttér kell. Biztonság. És nem csak anyagi.
Először is, sziklaszilárd alapokon nyugvó párkapcsolat. Megfelelő életkörülmények. Felnőtt, érett gondolkodásmód. Élettapasztalat.
Az én generációm pedig mindezeket egyre nehezebben, mind nagyobb kínok árán szerzi meg.
Kép forrása: Hírcsárda (Facebook)
Nem gondolnám, hogy szégyenkeznem kellene amiatt, hogy a bűvös harmincas kapujában épp most nem óhajtok gyermeket a világra hozni. Várnék még pár évet. Mert várnom kell.
Holott.
Holott alig várom, hogy egyszer magamhoz ölelhessem az én kis „külön bejáratú” angyalkámat, akit csak nekem küldött a Jóisten.
Szóval, mióta a hét elején meg lett mondva a „frankó” az egész magyar nőtársadalomnak, egész egyszerűen nem térek magamhoz.
Egyrészt, a gyermekszülés-, no meg főként a „gyerekcsinálás” mindenkinek a leges- legprivátabb, benső magánügye. Tehát csak két emberre tartozik. Amikor úgy döntenek. Már persze, ha van kivel így dönteni.
Nem szeretnék tovább szót szaporítani olyan eszmefuttatásokra, amelyek emancipált hölgyek, lányok és asszonyok klaviatúrájából már szép számmal megszülettek, és örülök is neki, hogy ennyien, és ilyen amplitúdóval álltak ki a méltóságukért, méghozzá ilyen rövid idő alatt.
Mert itt tulajdonképpen erről van szó. A női méltóságunkról. Arról, hogy mi is hasznos, alkotó, gondoskodó, de főképpen döntésképes tagjai vagyunk annak az egyre furcsább és torzabb közösségnek, amelyet ma magyar társadalomnak nevezünk.
Szóval, kérem szépen az van, hogy minket megaláztak. Többször is. A nagy nyilvánosság előtt.
De nem ez fáj a legjobban.
Hanem az, hogy valakikről elfelejtkeztek.
Arról a több százezer nőről, aki nem talál megfelelő társat magának, akárhogy próbálja. Mert ez bizony, főleg már túlzottan „ivarérett” korban baromira nehéz! Valószínűleg pontosan azért, mert egy ilyen berendezkedésben kényszerülünk élni, ahol a férfi dolga az igahúzás, a karrierépítés (inkább a túlóra, mint a randi este nyolctól), a nőé pedig a szaporulat, de lehetőleg úgy, hogy maga is hat, alkot, gyarapít, adózik egy szétmutyizott államháztartásnak, mert az igazi honleány nemcsak, hogy nemzőképes, hanem hozzá is teszi a kötelezőt a központi költségvetéshez.
Nem csoda hát, hogy e torz „multitasking” közepette rengeteg nőtársam elfeledkezik a nőisége megéléséről, a párkapcsolatokba vetett hite hamar elapad, és ha akar sem képes kitörni korlátai közül. A nyakamat tenném rá, hogy a szingli nők 98%-a valójában arra vágyik, hogy szerető közegben, biztonságban válhasson anyává. Sajnos sokaknak nem sikerül. Ám nem hinném, hogy ezért bántani kellene őket. Sőt…
Láttam a negyvenhez közeledő gyermektelen nőismerőseim tekintetét, amikor e botrányról beszélgettünk. Senkinek sem kívánom azt a fájdalmat, amely néhány másodperc alatt átfutott remegő orcájukon. A végleg lemaradtam, ráadásul „basztatnak is érte” gondolat nem csak, hogy degradáló, egyenesen megsemmisítő volt számukra.
Ám nem is ez a legfelháborítóbb. Hanem a meddő nőknek e prosztó viselkedéssel okozott ormótlan kegyelemdöfés…
Megtippelni sem merem, hogy mennyi meddő nő élhet ma hazánkban, pontosabban hányan gondolják magukról azt, hogy azok.
Az egyik barátnőm néhány hete vetélt el. Harmincnyolc éves. Életében először volt áldott állapotban. Most mégis mosolyog, és bízik. Mert végre sikerült. Éveket töltött abban a tudatban, hogy neki „nem lehet”. Ő nem érdemes rá. Ebben az értelemben hasznavehetetlen. Aztán mégis jött egy reménysugár. Ezt a reményt pedig nem veheti el sem egy senkiházi politikus, sem egy szebb napokat (de még milyen szépeket) is látott muzsikus!
Aztán ott egy másik hölgyismerősöm. Évek alatt végigjárt minden kezelést. Beültetés, inszemináció, hormontabletták. Semmi sem segített. Aztán egyszer csak, amikor már elengedte a rá testált elvárásokat és terheket, derült égből megérkezett hozzájuk a nekik rendelt poronty. Jövőre tölti be a negyvenet. Most harmincegy hetes várandós, csupaszív és lendület, rózsás arcú kismama, aki csak úgy kicsattan. Mert elérkezett számára az idő.
Szóval, minden magyar nő, és asszony nevében kikérem magamnak, magunknak ezt az egész felhajtást. Még akkor is, ha csak egy-két félrecsúszott PR-fogásról is van szó.
Akkor se tessenek így bánni velünk, hogy ha ez az egész cirkusz valójában csak porhintés, egy újabb elterelő hadművelet egyébként nagyon csúnya dolgokról, amelyeket nem szeretnének híradókban, vagy oknyomozó újságírók cikkeiben viszontlátni.
Tessék kitalálni valami más hisztit, mert ez állatira nem volt vicces. Nagyon nem…