Szerinted ki ő? Mit akar? És egyáltalán hogyan merészel ilyen pofátlanul, érzéketlenül, és mégis nagystílűen visszaélni a helyzetével?

Megmondom inkább én.

Egy bábu.

Dróton rángatott macskajancsi.

Kirakatfigura.

Sokkal jobb, ha vele, és döbbenetes visszaéléseivel, a vele kapcsolatos, kétesnek mondható, ám mégis „puha” ügyekkel foglalkozol, mintsem a jelen rendszert jellemző hihetetlenül romboló tendenciákkal.

A puha diktatúrákban puha bohócokat alkalmaznak.

Szép művészet, mondhatom.

Te meg bérelt páholyból nézed a műsort, és dörzsölöd a tenyered, mert fél éve nem jött egy migráns sem erre, baromi olcsó a rezsi ( csupán csak a gáz fűtőértéke lett 30%-kal kevesebb), megkajáltad a CSOK-os balhét is (csak győzzed majd vakargatni a fejedet pár év múlva, ha igénybe veszed), szóval azt érzed, oltárira tele a padlás…

Semmi gond. Miért is kellene, hogy zavarjon az, hogy mindeközben a gyerekeidből droidokat nevelnek, a tisztesen megkeresett és befizetett adóidból és járulékaidból származó bevételekből strómanok gyártanak tisztességtelen és istentelenül nagy extraprofitot, illetve talicskával hordják ki a fenekünk alól a szép magyar anya-, jobban mondva termőföldet?

Mindeközben kétmillió ember éhezik, nem tud rendesen fűteni, kórházak és iskolák vergődnek, jajveszékelnek a tönk szélén. De jobb is erről nem tudomást venni. Úgyis csak ballibsi maszlag, nemdebár?

Már minden az övék. Érted? Minden. Kábé Te is.

Viccet, gúnyt csináltak a magyarságból.

Mindemellett pedig nem átallnak ilyen figurákat pakolni a kirakatba, mint a „Habonyárpi”. Cirkusz kell a népnek. Hát megkapja.

Lagzi a Szépművészeti Múzeumban? Kikölcsönzött festmények ugyanonnan? Egy kis mámoros szórakozás a Te pénzedből Ibizán?

Nem téma.

Egyébiránt szeretnélek felhomályosítani, nem ez a legnagyobb baj.

A baj a Te fejedben van, kedvesem, aki még mindig nem látsz előrébb az orrocskádnál. Azaz nem akarsz. Egyszerű vagy és befolyásolható. Elnézést, de ki kell, hogy mondjam. És fáj, nagyon fáj, hogy ez van. Valahol nem tehetsz róla. De azért talán mégis lehetnél kicsit emberibb. Kevésbé önző. Tájékozottabb- csak úgy, magad miatt. Hol van ilyenkor a legendás magyar ravaszság és virtus?

Hát náluk. Te meg a zsebükben. Ők használják. Te pedig nem. Azt hiszed kemény vagy. Közben meg ugyanolyan fel-, és kihasznált udvari bolond, mint ő.

Csak egy a baj, kisbarátom. Ő megteheti, Te meg nem. És sose fogod. És ez kutya nagy baj.

Gondolkodj el ezen, kérlek.

Csak egy picit.

Köszi…

Van, hogy egy délután elég, hogy átértékeld az életed. Nekem sikerült. Elmesélem Neked is.

Ez a történet egy nem mindennapi családról szól. Egy anyáról, aki nyolc év leforgása alatt harmadjára is erőn felül harcol a rákkal. Egy nőről, aki roppant szerény körülmények között neveli két gyermekét. November óta valóban egyedül, mivel elveszítette imádott édesanyját, aki minden megpróbáltatásuk során mellettük állt. Mindennek ellenére Aliz kineveti a betegséget. Fityiszt mutat neki. Kijelentette; nem fogja hagyni magát harmadszorra sem. Küzdelméhez a nyolcéves Petra és a tizenhárom éves Peti adnak erőt.

Elbűvölő gyerkőcök. Csodás testvérek, akik valami megmagyarázhatatlanul misztikus szimbiózisban, véd- és dacszövetségben léteznek egymásért és édesanyjukért. Nem számít a nélkülözés, nem számít a halálos kór fenyegetése. Kizárólag a túlélés. A létező összes értelemben.

Tisztában vagyok vele, hogy nem ők az egyetlen család Magyarországon, akik nélkülöznek. Nem csak ők küzdenek a szörnyű betegség rémálmával. Mégis célom, hogy történetükkel példát statuáljak mindenki számára.

A harmincnyolc esztendős édesanya Karácsony előtt fordult segítségkéréssel egy rászorulókat segítő csoporthoz, amelynek magam is tagja vagyok. Csupán annyit kért, hogy ha módunkban áll, küldjünk neki élelmiszer- adományt, mert nem tudja, hogy mit fognak enni az ünnepek alatt.

Végül az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a tartós élelmiszereken és a karácsonyi meglepetés társasjátékokon felül, kedves támogatók és barátok segítségével egy különleges karácsonyi ajándékkal tudtuk meglepni a kis családot. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy egész napon át végigkísérhettem őket budapesti élménytúrájukon.

Még mindig könnyek szöknek a szemembe, amikor visszagondolok erre a napra. A gyomor liftezik, a szív elszorul.

Leírhatatlan érzéshalmazt jelentett végigasszisztálni ezeket a momentumokat. Például, amikor egy nyolcéves kislány életében először lát szállodát belülről, életében legelőször pancsol önfeledten egy nagy kád habos vízben, először látja a csodás Budapest fényeit és először eszik „igazi” étteremben.

Mindazok a dolgok, amelyek neked, vagy nekem mindennaposak, számukra két napra a világot jelentették.

Délután volt egy-két óránk beszélgetni. Az asszony ekkor mesélte el az utóbbi nyolc év kálváriáját.

Aliz kisfia ötéves, kislánya hat hónapos volt, amikor 2008-ban mellrákot diagnosztizáltak nála. A műtét és a kemoterápia segített, egy év után tünetmentes volt.  2013-ban épp a több évnyi hormonterápiát követő mellkorrekciós műtétjére készült, amikor rutinvizsgálatokat követően azzal kellett szembesülnie, hogy a gyilkos kór ismét megtámadta a szervezetét. Ezúttal petefészek- daganat volt a diagnózis, kismedencei áttétekkel. Az orvosok közölték vele, hogy legjobb esetben egy- másfél éve van hátra, a daganatok pedig túlságosan nagyméretűek ahhoz, hogy megműtsék őt. Időközben elvált, és a betegséggel való harc mellett az egyedülálló anyák életének extra nehézségeivel is meg kellett tanulnia megküzdeni.

Elhatározta, ismét győzni fog. Nem hagyott magának választási lehetőséget. Vállalta az újabb, közel egy éven át tartó kemoterápiás kezelést, amelyre végül olyan jól reagált a szervezete, hogy 2014 novemberében műthetőnek nyilvánították. Biztos, ami biztos alapon az összes veszélyeztetett női szervét „kipakolták”.

Ezután ismét hormonterápia következett. Reményteljes kilenc hónap telt el, amikor is jött a hidegzuhany- a kontrollvizsgálatok során a CT felvétel három helyen is nyirokmirigy- elváltozásokat mutatott ki. A nyaki-, mellkasi-, valamint medence daganatok ismét agresszívnek és rosszindulatúnak bizonyultak.

2015 tehát ismét nem Aliz éve volt. Szeptember óta háromhetente jár kemoterápiára. Közben eltemette egyetlen valódi támaszát, az édesanyját. Állandó bevétele csupán a rehabilitációs járadék, a családi pótlék, illetve a minimális gyerektartás, amelyet gyermekei édesapjától kap. Hárman havi kilencvenezer forintnál is kevesebből tengődnek. A gyógyszerek ebből 15- 20 ezer forint fix költséget jelentenek. A hónap utolsó napjaiban a beteg asszony és a gyerekek azt eszik, ami épp van otthon a spájzban. Már ha van...

Soha életemben nem találkoztam még hozzá fogható asszonnyal. A remény, az életerő és a dinamizmus szinte szétfeszíti a meggyötört és beteg testet. Nem, nem a kegyetlen betegség jelenti számára a legnagyobb szívfájdalmat. Hanem az, hogy nem tud megadni mindent a gyermekeinek, amire szükségük volna. Ezért kért segítséget, és ezért járult hozzá, hogy történetüket a nyilvánossággal is megosszam. Mert kérni iszonyatosan nehéz, főként ismeretlenektől, de nemet mondani egy kisgyermeknek, éhesnek vagy szomorúnak látni ezerszer nehezebb.

Peti rendőr szeretne lenni. Petra kommandós. Erősek, mint az anyukájuk. Ám mindemellett a pici lelkük sérült és roppant érzékeny a sok évnyi erőn felüli, közös küzdelem miatt. Megérdemeltek hát valami olyan élményt, amelyben még sosem volt részük.

Fantasztikus emberek összefogásának eredményeképpen Turáról Budapestre utaztattuk őket. Egy éjszakát egy igazi, négycsillagos hotelben tölthettek. Sétáltunk a kivilágított belvárosban, bejártuk a karácsonyi vásárt. A város egyik legnívósabb éttermében vacsoráztak- életükben először. Előtte csak gyorsétteremben jártak, azt is csak néhányszor. A gyerekek nem fogták fel, hogy azt kérhetnek az étlapról, amit csak szeretnének, ráadásul annyit, amennyit csak akarnak. A kislány szemébe könnyek szöktek. Nem hitte el, nem volt képes feldolgozni az egész élmény- rohamot. Csak ült szótlanul, és ette a sültkrumplit, nézett rám hálásan, és megsimogatott. Mondanom sem kell, hogy csak egy fogást rendeltek. Nem „dőzsöltek”, pedig ott volt a lehetőség. Ugyanis fogalmuk sincs, hogy milyen az.

Másnap tiszteletjegyük volt „A játékkészítő”-re. Természetesen ez volt az első alkalom, hogy hármasban elmenjenek megnézni egy színdarabot.  

Büszke vagyok erre a családra. És mérhetetlenül büszke vagyok azokra a barátaimra, akik mindezt lehetővé tették számukra. Főként az egyik legjobb barátnőmre, aki az egész élménycsomagot megszervezte részükre.

Amikor vacsora előtt a hotelben kisminkeltem Alizt, megszorította a kezem, elmosolyodott és azt mondta: „Fogok én még az unokáimmal játszani, ebben biztos vagyok”.

Nincsenek szavak…

(Ha szeretnél bármilyen módon segíteni a családnak, kérlek vedd fel a kapcsolatot a blog szerkesztőjével. Köszönöm.)

Én már négyévesen szülni akartam. Addig rágtam a szüleim fülét, annyit csicseregtem, hogy nekem kisbaba (kistesó) kell, hogy a végére meg is kaptam.

Érdeklődéssel és kisgyermeket meghazudtoló lelkesedéssel vizslattam minden kerekedő pocakot. Nem, egyáltalán nem az érdekelt, hogy hogyan került bele a baba. Az egész csoda foglalkoztatott. A misztikum és misztérium, avagy a „hogyan lesz az élet” kérdésköre.

Amikor végre megszületett, és hamar közös szobánk lett, alig vártam, hogy anyuék lefeküdjenek, felkapcsoltam a kislámpát, és csak néztem, meredtem elbűvölten a kis szuszogó csodalényre, akit annyira akartam.

Aztán hatévesen már kitéve- betéve fújtam a „Peti, Ida és Picuri”, valamint a „Sehány éves kislány” című könyveket és mindannyiszor olyan elánnal faltam a sorokat, mintha csak először olvasnám. Talán csak emiatt tanultam meg már óvodás koromban olvasni.

Húszas éveim elején még megingathatatlanul hittem benne, hogy nekem bizony három gyerkőcöm lesz, az első persze fiú- lehetőleg Ádám, mert az olyan szép név,- aki majd az apja csodás, szikrázóan kék szemeit örökli, és élete végéig vigyázni fog a kishúgaira.  Azt is tudtam, hogy a harmadik kései baba kell, hogy legyen, és fantasztikus lesz gondoskodni valakiről, ha a nagyobbak már kirepültek.

A három bébiről valószínűleg már lemaradtam. Ugyanis egyet sem oly könnyű „kivitelezni”.

Elvégre nem szülünk „csak úgy bele a világba”, ahogy ezt mostanság mindenféle „előkelő idegen” elvárja, elvárná mitőlünk.

A gyermeknek háttér kell. Biztonság. És nem csak anyagi.

Először is, sziklaszilárd alapokon nyugvó párkapcsolat. Megfelelő életkörülmények. Felnőtt, érett gondolkodásmód. Élettapasztalat.

Az én generációm pedig mindezeket egyre nehezebben, mind nagyobb kínok árán szerzi meg.

Kép forrása: Hírcsárda (Facebook)

Nem gondolnám, hogy szégyenkeznem kellene amiatt, hogy a bűvös harmincas kapujában épp most nem óhajtok gyermeket a világra hozni. Várnék még pár évet. Mert várnom kell.

Holott.

Holott alig várom, hogy egyszer magamhoz ölelhessem az én kis „külön bejáratú” angyalkámat, akit csak nekem küldött a Jóisten.

Szóval, mióta a hét elején meg lett mondva a „frankó” az egész magyar nőtársadalomnak, egész egyszerűen nem térek magamhoz.

Egyrészt, a gyermekszülés-, no meg főként a „gyerekcsinálás” mindenkinek a leges- legprivátabb, benső magánügye. Tehát csak két emberre tartozik. Amikor úgy döntenek. Már persze, ha van kivel így dönteni.

Nem szeretnék tovább szót szaporítani olyan eszmefuttatásokra, amelyek emancipált hölgyek, lányok és asszonyok klaviatúrájából már szép számmal megszülettek, és örülök is neki, hogy ennyien, és ilyen amplitúdóval álltak ki a méltóságukért, méghozzá ilyen rövid idő alatt.

Mert itt tulajdonképpen erről van szó. A női méltóságunkról. Arról, hogy mi is hasznos, alkotó, gondoskodó, de főképpen döntésképes tagjai vagyunk annak az egyre furcsább és torzabb közösségnek, amelyet ma magyar társadalomnak nevezünk.

Szóval, kérem szépen az van, hogy minket megaláztak. Többször is. A nagy nyilvánosság előtt.

De nem ez fáj a legjobban.

Hanem az, hogy valakikről elfelejtkeztek.

Arról a több százezer nőről, aki nem talál megfelelő társat magának, akárhogy próbálja. Mert ez bizony, főleg már túlzottan „ivarérett” korban baromira nehéz! Valószínűleg pontosan azért, mert egy ilyen berendezkedésben kényszerülünk élni, ahol a férfi dolga az igahúzás, a karrierépítés (inkább a túlóra, mint a randi este nyolctól), a nőé pedig a szaporulat, de lehetőleg úgy, hogy maga is hat, alkot, gyarapít, adózik egy szétmutyizott államháztartásnak, mert az igazi honleány nemcsak, hogy nemzőképes, hanem hozzá is teszi a kötelezőt a központi költségvetéshez.

Nem csoda hát, hogy e torz „multitasking” közepette rengeteg nőtársam elfeledkezik a nőisége megéléséről, a párkapcsolatokba vetett hite hamar elapad, és ha akar sem képes kitörni korlátai közül. A nyakamat tenném rá, hogy a szingli nők 98%-a valójában arra vágyik, hogy szerető közegben, biztonságban válhasson anyává. Sajnos sokaknak nem sikerül. Ám nem hinném, hogy ezért bántani kellene őket. Sőt…

Láttam a negyvenhez közeledő gyermektelen nőismerőseim tekintetét, amikor e botrányról beszélgettünk. Senkinek sem kívánom azt a fájdalmat, amely néhány másodperc alatt átfutott remegő orcájukon. A végleg lemaradtam, ráadásul „basztatnak is érte” gondolat nem csak, hogy degradáló, egyenesen megsemmisítő volt számukra.

Ám nem is ez a legfelháborítóbb. Hanem a meddő nőknek e prosztó viselkedéssel okozott ormótlan kegyelemdöfés…

Megtippelni sem merem, hogy mennyi meddő nő élhet ma hazánkban, pontosabban hányan gondolják magukról azt, hogy azok.

Az egyik barátnőm néhány hete vetélt el. Harmincnyolc éves. Életében először volt áldott állapotban. Most mégis mosolyog, és bízik. Mert végre sikerült. Éveket töltött abban a tudatban, hogy neki „nem lehet”. Ő nem érdemes rá. Ebben az értelemben hasznavehetetlen. Aztán mégis jött egy reménysugár. Ezt a reményt pedig nem veheti el sem egy senkiházi politikus, sem egy szebb napokat (de még milyen szépeket) is látott muzsikus!

Aztán ott egy másik hölgyismerősöm. Évek alatt végigjárt minden kezelést. Beültetés, inszemináció, hormontabletták. Semmi sem segített. Aztán egyszer csak, amikor már elengedte a rá testált elvárásokat és terheket, derült égből megérkezett hozzájuk a nekik rendelt poronty. Jövőre tölti be a negyvenet. Most harmincegy hetes várandós, csupaszív és lendület, rózsás arcú kismama, aki csak úgy kicsattan. Mert elérkezett számára az idő.

Szóval, minden magyar nő, és asszony nevében kikérem magamnak, magunknak ezt az egész felhajtást. Még akkor is, ha csak egy-két félrecsúszott PR-fogásról is van szó.

Akkor se tessenek így bánni velünk, hogy ha ez az egész cirkusz valójában csak porhintés, egy újabb elterelő hadművelet egyébként nagyon csúnya dolgokról, amelyeket nem szeretnének híradókban, vagy oknyomozó újságírók cikkeiben viszontlátni.

Tessék kitalálni valami más hisztit, mert ez állatira nem volt vicces. Nagyon nem…

Itt az ideje felocsúdni.

Ez most az utolsó utáni pillanat. Egy olyan történelmi szituáció, amelyben nincs helye a tanakodásnak, fontolgatásnak, féligazságok és dogmatikus vészforgatókönyvek ütköztetésének, de mégúgy nincs a gyűlölködésnek, az egymásra mutogatásnak és a butaságnak.

Az egyén számára az elburjánzó terrorizmus kapcsán már édeskevés az együttérzés, a szolidaritás és a közösségvállalás érzése. Eljutottunk oda, hogy nem eszményekre, ideákra, hanem soha nem látott összefogásra van szükség.

Borzalmasan félek.

Rettegek, hogy rövidesen eljön a pillanat, amikor a rossz erők irányába billen a mérleg nyelve. Félek attól, hogy elérkezik a próféciák által megjövendölt igazi armageddon. Egy olyan borzalmas végkifejlet, amely nem olyan lesz, amit a Jelenések könyve leír…

Ha valami közös emberi csoda folytán nem érkezik el szinte most, azonnal egy gyökeres paradigmaváltás, akkor bizony mindezidáig elképzelhetetlen és elképesztő borzalmakra kell felkészülnünk. Most, és egyszerre kell minden érző szívű és lelkű embernek megnyomnia magában azt a kis legbensőbb reset gombot és átlépni egy közös, új időszámításba. Egy olyan minőségbe, amelyben a világ és az emberiség mozgatórugói bizony túlmutatnak ezen a gyötrelmes, rohanó, élvhajhász, elkorcsosult materiális világon és valóságon.

Azt gondolom, hogy kizárólag így lehet rendszerszintű és globális eredményeket elérni, hiszen társas lények vagyunk. Az ősközösség óta a túlélés, az alkotás és a cselekvés eredendően közösségi létforma. Ez pedig nem fog megváltozni. Tehát csupán ebbe kapaszkodhatunk.

A terrorizmus elleni harcot nem lehet lecsupaszítani a „jó és a rossz” harcaként, mert az, hogy melyik pólus a jó és a rossz, a két oldalon állók szükségképpen ellentétesen gondolják, és kölcsönösen a másik felet helyezik a rossz oldalra. Egy ilyen szituációban pedig nem születhet megoldás, és az egyik oldal borzalmas szenvedéseket, veszteségeket és a szó szoros értelmében vett véráldozatokat fog meg- és átélni.

Annyi minden szép és jó van a világban. Mert az emberi lélek alapvetően a jóra, a szépre, a szeretetre, az adásra és a befogadásra van kódolva. Ezidáig az volt a szerencsénk, hogy ez a pozitív pólus dominált. Az, hogy egyelőre még többen vagyunk azok, akik ezen értékrendszerek mentén élünk, éltünk.

Ahhoz, hogy a legrosszabb forgatókönyv megvalósulását elkerüljük, e problémakör kapcsán iszonyatosan gyorsan rendet kell tenni a fejekben. Európa-, és a világ döntéshozóinak elméjében éppúgy, mint az egyszeri emberek, a félelemben élők, és a szélsőséges eszméket képviselve gyűlölködők körében.

Ehhez azonban e témában le kell szögeznünk, sőt, meg kell értenünk bizonyos alapvető tényeket;

• A terrortámadások nem feltétlenül egy állam, közösség, vagy bizonyos embercsoportok ellen szólnak, általuk átvitt értelemben az egész emberiséget érik könyörtelen támadások.
• Azok az áldozatok, akik pontosan ezek elől a terroristák elől menekülnek, nem szükségszerűen terroristák, vagy terrorista- palánták. Tény, hogy a migránsok egy meghatározhatatlan, és nem elhanyagolható, ám mégis kis része tekinthető vagy nevezhető annak.
• A migrációs folyamat nem generálta, csupán megkönnyítette az eddiginél nagyobb mennyiségű terrorista Európába történő beáramlását.
• Az ISIS és egyéb szélsőséges iszlám terrorszervezetek évtizedek óta tervezik az általuk kívánatosnak tartott világszintű új birodalom megszervezését, és ezzel különféle afrikai, közel- keleti és európai országok meghódítását, bekebelezését. A mostani vérengzések ennek a dogmatikus küldetésnek a részét képezik.
• Az iszlám vallás az eredendő formájában (leszögezném, nem a terroristák szélsőségei által képviselt formában, hanem eredetileg) egy végtelenül békés, a jóra, az odaadásra, az emberek közötti békére és elfogadásra épülő világvallás. Ne mondja senki, hogy másfél milliárd terrorista él a földön, hiszen a világ polgárainak 23%-a ezt a vallást követi. Arról nem is beszélve, hogy a Korán könyveiben és a Bibliában szép számmal akadnak közös történetek, azonos tőről fakadó tanítások.
• Elfogadhatatlan, hogy a közös, globális stratégia és megoldás alapvető gátja az emberi butaság, a gyűlölködés és a néha minden alapot nélkülöző pánikkeltés. Hogyan is várjunk lényeges előrelépést és hatékony problémakezelést, amikor az európai társadalom egy igen jelentős része napról napra, magát önjelölt bírának kikiáltva borzalmasan beteges, szadista, gyilkos hajlamairól tesz tanúbizonyságot? Elég végignézni néhány, a közösségi oldalakon trollkodó, harcos huszárt, hogy véglegesen elvesszen a remény. Ezek az emberek talán sosem lesznek képesek felfogni, hogy ők maguk a legkiválóbb alapanyag ahhoz, hogy fennmaradjon és elburjánzzon a borzalom. Potenciálisan bizony ők a következő lépcsőfok. A legjobb prototípus, az új generációs elmeháborodottak tábora.Kép forrása: Facebook- The Tiger Lillies Official

• A véres terroristák és a migráns-ellenes tömeghisztériát generáló politikai erők és országok „működési elve” lényegében ugyanaz: alapvető cél a félelemkeltés, az egyoldalú hatalmi berendezkedés kiépítése, az elnyomó hatalom fokozatos és tudatos kiterjesztése, a szabadság és egyenlőség alapelveinek hamis köntösben való feltüntetése.
• Mindezek nyomán kimondhatjuk, hogy a terror elől menekülő, az egész életét és minden egzisztenciáját elvesztett migráns, a lezuhant orosz repülőgépen utazó turista, a bagdadi robbantásban elhunyt civil, és a párizsi vérengzésben életét vesztett európai polgár lényegében egy ugyanolyan tőről fakadó borzalmas stratégia áldozata.
• A közös megoldást az átlagember hozzáállásának átformálásán és optimalizálásán túl természetesen a világ vezető nagyhatalmainak és katonai erőinek logikus, hibátlan stratégiát követő összpontosítása jelentheti. Az nem járja, hogy egyszer ez, másnap az bombáz ISIS célpontokat (teszi ezt természetesen jelenős civil véráldozatok mellett), aztán csodálkozik, hogy a terroristák az ő állampolgárai ellen szervezik meg a következő akcióikat. Addig, amíg az ő hozzáállásukat a tesze-tosza, tanácskozásokon ücsörgő, „jajmileszha” típusú fülvakarás jellemzi, nem is várhatunk megoldást, vagy legalábbis a helyzet érdemi javulását.

„Tudjuk, hogy az emberiség hány százaléka kész vakon követni egy gonosz parancsot: tízből hét ember. (…) Engem a maradék három ember érdekel. Akik szembe mernek menni a többséggel, és akkor is helyesen cselekszenek, ha kisebbségben maradnak.”        

(Nyáry Krisztián)

De nagyon gyorsan!

Tudom, nehéz toldozgatni-, foldozgatni azt a fránya, ingatag lábakon álló költségvetést, amelyet mindenféle frinc-franc, passzió, egy kis migráns-hiszti, vagy akár néhány kormány közeli haver kedvéért bármikor megtettek, és megtesznek a mai napig is.

Ám több tízezer, a végső lecsúszás szélén álló, a napi szinten a puszta túlérésért küzdő, éhező gyermekért pedig nem méltóztatik azt módosítani!

Hát szépen vagyunk!

Mondják, kedves képviselőink, akik leszavazták illetve leszavaztatták a Nemzeti Minimum Programját, maguknak van gyermekük? Netán unokájuk? És esznek rendesen? Van ruhájuk, fűtött gyerekszobájuk, mesekönyvük, kislabdájuk? És tessenek mondani, hol voltak idén nyaralni? Erről jut eszembe, az új síruhácskát megvették már neki az idei szezonra? Biztosan kinőtte a tavalyit.

Nem, ez nem demagógia. Ez számonkérés. Méghozzá legharagosabb fajtából!

Felháborító!

Jöhetnék itt különféle felhorkanásokkal, hogy bezzeg a felcsúti stadion fűtése belefér három milliárdért, vagy a nemzeti mobilhálózat tizenhárom milliárdért, esetleg a közmédia hitelállományának átvállalása közel ötvenmilliárdért, de nem teszem. Sorolhatnám napestig.

Mert most nem erről van szó. De még mennyire hogy nem!

Hanem egy véresen komoly dologról. Az országunk jövőéről. A következő generációról. Azokról, kérem szépen, akik a következő pár tíz esztendőben ki kell, hogy termeljék a GDP-t, az adóbevételeket, és nem utolsó sorban egy roppantmód elöregedőben lévő társadalom nyugdíjjárulékait!

Ezt nem tehetik. Nem lehet sem pártpolitikai, sem gazdaságpolitikai kérdést, vagy csak úgy egyáltalán eldöntendő kérdést csinálni ebből az ügyből. Mert ez egész egyszerűen nem kérdés. Hanem megoldandó feladat. Egy olyan probléma, amely túlmutat az üres fröcsögésen, egymásra mutogatáson, rivalizáláson, a mutyizáson, a migráción, a korrupción, stb.

Hazánkban, napjainkban több, mint hatszázezer gyermek ismeri, mi az, hogy éhezés. Ez a népesség hat százaléka. A teljes népességre vetítve pedig ez az arány közel huszonöt százalékos. Ez azt jelenti, hogy a gyermekek egyötöde, a felnőttek egynegyede él döbbenetesen mély szegénységben. Olyan mélyen, amit maguk talán fel sem tudnak, jobban mondva nem kívánnak felfogni.

No de mégis. Ezeknek a gyermekeknek enniük kell. És nem csak az óvodában, vagy iskolában. Nincs olyan, hogy Pistike, jön a karácsonyi szünet, úgyhogy most két hétig nem kapsz meleg ételt, maximum szenteste, ha a rokonok áthoznak valamit az övékből.  

Épp elég, hogy ma Magyarországon megengedhető az, hogy meghatározzák, hogy melyik iskolába/ osztályba járhat roma és nem roma gyermek. Tűrhetetlen, hogy százezrek nem tudják, hogy miből fognak erre a télre tüzelőt venni.

Megengedhetetlen, hogy civil szerveződések erőn felül, néha szó szerint könyöradományokból juttatnak ételt az arra rászorultaknak. Tudják mit? Nem bírjuk. Soha nem elég a sok sem. Mert mindig az utolsó szemig elfogy. Tudják hányszor néztem végig egy év alatt, hogy az ételosztás végére nem jut mindenkinek élelem? Elmondhatatlanul mély és fájdalmas érzés, még akkor is, ha tudom, hogy ha hazamegyek, a rémálomnak arra a napra számomra vége, megsüthetem a kis szűzérmémet párolt idényzöldségekkel, kinyithatok mellé egy jó vörösbort, és emésztgethetem a soha meg nem szokható fájdalmat, amit ezek között az emberek között átéltem. 

Ezt tessék megérteni. Nem hagyhatnak végleg leszakadni ennyi embert, s köztük több százezer gyermeket, akik semmiről sem tehetnek, akik tényleg nem választhatták meg, hogy hová születnek...

Elismerem, karosszékből, budai panorámás irodácskákból, bőrüléses autókákból piszok nehéz.

Tudják mit?

Menjenek ma haza és nézzenek bele a gyerek/ unoka szemébe. Képzeljék el, hogy valami orbitális tragédia folytán holnaptól nem tudnak neki meleg ételt, tiszta ruhát adni, vagy fűtött hajlékot biztosítani. De ne csak úgy uk-mukk-fukk, hanem úgy igazán. Ha segít, dobjanak be egy felest is, hadd eredjen meg az a fránya fantázia.

Hadd mardosson a kétely, a bánat, és a felelősségérzet okozta bűntudat érzése. Esetleg a kényszer, amely arra sarkall, hogy bármi áron élelmet szerezzenek neki és biztonságban tudhassák őt.

Aztán, ha ez mind megvan, köpjenek fel, és álljanak alá. 

Utána pedig tessék csak ezt az egészet még egyszer átgondolni. Tudják, amúgy „emberileg”. Hátha menni fog.

De addig is szégyelljék csak magukat. Van miért…

Teszek még egy halovány kísérletet, hogy felnyissam a szemed.

Nem tudom, hogy megéri-e, hogy lesz-e foganatja.

Hetek óta nem írtam posztot a blogra, ami nem véletlen. Fölös időimben azon elmélkedtem, hogy egyáltalán megérte-e. Volt-e értelme az utóbbi egy évem jelentős részét a köz ügyein rágódva, megoldásokat, kitörési pontokat keresgélve tölteni. Azon, hogy érdemes volt-e néha éjszakába nyúlóan megírni mindazt, ami a közös felelősség érzetétől fűtve gondolkodásra, majd azok összefoglalására késztetett.

Eltölthettem volna ezt az időt másképp is. Szánhattam volna nagyobb energiákat a barátaimra, a páromra, a munkámra, elmehettem volna ötvenszer több edzésre, most biztos három kilóval könnyebb volnék, és jobban állna rajtam a kedvenc farmerom.

 Lehetséges.

Ám nem bánom, hogy így tettem. Sőt. Még mindig hiszek. Naiv libuska vagyok. Úgyhogy kísérletet teszek arra, hogy levezessem, hogy bizony e blog megszületésének aspektusából, egy év leforgása alatt valójában nem is történt semmi érdemleges. Semmi olyasmi, amiért az egész megszületett. Azaz dehogynem. Még rosszabb lett. Sokkal… 

Pontosan egy esztendeje zajlott az „eget rengető” netadó elleni tüntetés. Magam is ott voltam. Frenetikus volt. Azt éreztem, igen, valami elindult. Alakul, formálódik valami nagy dolog. Nem vagyunk elveszve. Itt van, és elérhető közelségbe került a reális, a jó értelemben vett „értelmiségi” alternatíva.

Nem így lett. Az ezt követő „tüntetésecskék” színvonala, szervezettsége, összetétele meredeken süllyedt lefelé. A „ballib” észosztók mellveregetéseinek renyhe fórumaiként sorra fulladtak kudarcba, érdektelenségbe, lélek-, s lényegvesztésbe.

Ki kell mondani.

Tavaly ilyenkor milliók hőbörögtek, és több, mint tízezren tüntettek Budapest utcáin, havi hétszáz forint tervezett közteher miatt.

Most, pedig, amikor 12 hónap leforgása alatt kitoltak a fenekünk alól közel egymilliárdszor annyi közös vagyont, szinte mindenki kussol, bólogat vagy legalább is a lemondás könnyedségével tovább vegetál.

Emiatt engedjétek meg, hogy ismét hallassam a hangom, és kísérletet tegyek arra, hogy a teljesség igénye nélkül (nem biztos, hogy minden eszembe jut majd) összefoglaljam, hogy milyen vészterhes és nyomasztó aktusokat nyomtak le egyetlen esztendő leforgása alatt a torkunkon.

• Eltussolták a brókerbotrányt, és a kapcsolódó Quaestor- ügyet, valamint egy rakás kormányhű kiskatona, vagy kiskirály mutyibizniszét. Elég, ha csak az V. kerületi ingatlanügyekre, az MNB kesze- kusza, és követhetelten költéseire, milliárdos herdálásaira gondolunk. Továbbra sem tudunk semmit a paraolimpiai sportolók támogatására szánt pénzek elsikkasztásának sorsáról, ám mára ismeretessé vált, hogy ha a falábú magyar futballválogatott valami csoda folytán kijut a soron következő EB-re, akkor e középszerű, magukat valódi sportembernek tituláló ficsúrok között egymilliárd tisztes magyar forintot fognak szétosztani. Szégyen.

• Csaltak a hármas metró felújítására kiírt tenderen, vettek tizenhárom milliárdért egy kamu „nemzeti” mobilhálózatot, elkezdték bekebelezni a hazai kereskedelmi bankok rendszerét, amely szektor résztvevőit ők maguk is szívesen fogadták anno a vállalhatatlan, tűrhetetlen, s már- már az uzsora- módszertan határait súroló konstrukcióikkal együtt. A külföldi székhelyű és idegen tőkével rendelkező bankoknak mára két választása maradt hosszútávon; vagy hagyják magukat ki- és elűzni a honi bankszektorból, vagy pedig engedik az egész pereputtyot beolvasztani…

• Tovább gyűrűzik a közbeszerzési pályázatok rendszerének átláthatatlansága, durva kiismerhetetlensége. Ide- oda tologatják az állami pénzeket, az aktuális csókosok javára, nagy vezérünk kénye- kedve szerint. Te pedig végignézed, hogy a felcsúti disznópásztor, meg a főnök veje milliárdokat szakít, illetve azt, hogy mostanra szinte száz százalékig sikerült beszippantaniuk az évente sok száz milliárdos fogalmat bonyolító dohány- bizniszt, és betolni azt a haverok cégeinek égisze alá.

• Elfogadtak egy olyan rémisztő, az alapvető polgári és emberi jogokat sértő és romboló, azokat mélyen a sárba tipró törvényt, amely alapjaiban korlátozza a szabadságjogaidat és olyan szinten tesz kiszolgáltatottá a hatalom, és annak képviseletében fellépő rendvédelmi szervek előtt, mint amire közel hetven éve nem volt példa Magyarországon.

• Épp napjainkban hordtak szét talicskával pár százezer hektár magyar anyaföldet a strómanok, és azok haverjai, illetve közeli hozzátartozói részére. Azt a drága termőföldet, amelyre ezredéves múltja során a magyarság oly büszke lehetett. Bravo!

• Bár szépen elrejtik, s valótlan mérőszámokat a kirakatba pakolva annak rendje, s módja szerint meghamisítják az adatokat, óriási mélyponton stagnál az államadósság. A lakosság, a családok számára első blikkre, a közgazdaságtan alapvetéseit nem ismerő egyszeri ember számára kedvezőnek, barátinak, humánusnak látszó támogatások intézményrendszere hihetetlen ingoványos talajra építkezik, s bármikor összeomolhat. A nagy lyukakat a kisebbek keletkezésével nyert anyagok újragyúrásával foltozgatják, miközben nem veszik észre, hogy lassan szétszakad az egész rendszer. Példának okáért, azt tudtad, hogy bár nemrég még a mellüket veregették, hogy visszaperkáltuk az IMF- hitelt, idén június végén, a nagy "migránshisztéria" és a nemzeti konzltáció kezdetekor szépen, csöndben 500 millió eurós hitelt kaptunk be csak úgy az Európai Beruházási Banktól? Mindezt azért, hogy legyen miből finanszírozni az egyébként is EU-s támogatású projektek önrészét, amelyekből az utóbbi 10 évben egy rohadt járdaszegély nem kerülhetett volna a helyére Magyarországon? Közben pedig folyamatosan az Európai Uniót kritizáljuk minden fórumon, pedig ha tetszik, ha nem, az elmúlt 12 év támogatásai nélkül mára véglegesen és visszavonhatatlanul leszakadtunk volna. Hát nem vicc?

• Mondd, gondolkoztál már azon, hogy hová a csudába tűnt a magán- nyugdíjpénztári megtakarításod? Ha nem, akkor itt az ideje elkezdeni.

• És ahhoz mit szólsz, hogy bár a hírek az utóbbi hónapokban rohadtul nem erről szólnak, de a hazai egészségügy soha nem látott mélyrepülésben van? Tudod, milyen az, amikor azt mondják egy kismamának, akit tegnap császároztak, hogy sajnos nincs elég fájdalomcsillapító? Vagy az, hogy több, mint kétszáz háziorvosi körzetben nincsen orvos? Idős, beteg emberek, és piciny gyermekek utaznak 50-150 kilométert, hogy ellássák őket, vagy szimplán csak felírassanak egy receptet? Tudatában vagy annak, hogy a frissen végzett rezidensek majdnem fele külföldön folytatja a pályafutását és nem téged gyógyít majd, ha szükséged lesz rá? Folytassam?

• Elszomorító és húsbavágó tény az is, hogy jelenleg Magyarországon civil szerveződések, saját forrásokból, és adományokból foltozgatják a szociális hálón tátongó lyukakat. Ők adnak enni a rászorulóknak, ők gyűjtenek ruhát, tüzelőt, takarmányt, tisztítószert azoknak, akiknek élet- halál kérdése az, hogy van-e aki néhány jó szóval, egy-két adag étellel, vagy pár forinttal segít rajtuk konkrétan azért, hogy ne haljanak éhen, vagy ne dögöljenek bele a mocsokba...

• Kerítés mögül, ketrecből nézzük az emberiség egyik legnagyobb tragédiáját, a migrációs válságot. Mint a bazári majmok, akiknek minden egyes szájbatekert napon adagolnak egy kis banánt, hogy nyugodjanak, kussoljanak. Néhány hónap kártékony, „kivagyok- mivagyok” retorikájával és felszínes keménykedésével nem csupán sikerült a magyarokat újfent Európa perifériájára sodorni, és ismét egy antiszociális, együttműködésre, kreatív megoldásokra és kooperációra képtelen eleggyé degradálni, hanem még jobban elszigetelni, elvadítani és elkorcsosítani. A „nézzük együtt, ahogy megdöglenek a szomszédok tehenei a nem is olyan zöld füvön” mágiája olyannyira mély, és fogékony analógiává lett a velejükig beoltott „birka-magyaroknál”, mint eddig szinte semmilyen ideológiai, társadalmi, vagy politikai adalékanyag. A gyűlölet-, s a félelemkeltés olyan professzionálisan kimért, kikísérletezett és kiadagolt esszenciáját nyeldekeled Te is napról napra, amelyet talán még nem látott a világ. Közben meg pont nem érdekel, hogy tönkrevágják az oktatási rendszert, a gyermekeid a jövőjét, és azt is elhiszed, hogy a Testnevelési Egyetem vadonatúj tornacsarnoka is csupán csak egy szerencsétlen zárlat miatt égett le a napokban…

• Aztán fel sem fogod, hogy hamarost itt a vége „szabad sajtó” eszményének is, mivel a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a szabad vélemény-nyilvánítás alapelveit szépen lassan szintén felszámolják. A „baloldalinak”, vagy legalábbis ellenzékinek, ellenpontnak számító médiumok sorozatos ellehetetlenítése, a tulajdonosi köreik gyökeres átformálásában való asszisztálás egy nagyon fontos és a köz által nem ismert, s fel nem fogható stratégia része, amely mára élesen kiütközni látszik. Az utóbbi pár hónapban tucatnyi értékes, fantasztikus újságíró hagyta el a Népszabadságot, és a HVG-t is. Egy okosan felépített, lagymatagnak tűnő, mégis gyilkos folyamat részeként fokozatosan építik, degradálják és butítják le ezeket a lapokat, és ha hozzávesszük a Simicska-, majd újabban a Vajna- féle sehonnai cirkuszt, mostanra biztosak lehetünk benne, hogy a trendek csakis egyfelé mutatnak. Mégpedig a hatalomorientált, beteges, egyoldalú, senkiházi médiabirodalmak irányába tendálnak, mivel a "központi igényeket" az adósságpótlással együtt több, mint évi százmilliárdból prüttyögő, eladósodott közmédia nem képes, és soha volna képes maradéktalanul kiszolgálni.

• A végére hagytam a legkeményebbet. Ma, Magyarországon a lakosság 24%-a, tehát majdcsak egynegyede él a létminimum alatt. Az elszigetelődés, a lemaradás, a leválás, a perifériáról való éles lepattanás soha nem látott méreteket ölt. Te, aki ilyesmiket olvasol, bizonyosan el sem tudod képzelni, hogy mit jelenthet az, hogy huszadika után csak egy marék liszt, két marék cukor, és egy kiló aszott krumpli marad a salétromos, penészes házad kamrájában. Napjaink oktatáspolitikájában szinte szabályos, szabványos és már-már törvényes a szegregáció alkalmazása, így eleve elvesznek a szó lényegi és átvitt értelmében „éhes és jobbra éhező” tehetségek, leszakadnak azok a gyermekek is, akiknek eddig akár minimális esélyük is volt a kitörésre, a felemelkedésre.

• Tehát, amíg te Európa egyik legmagasabb SZJA- kulcsát, és járulékköltségeit, valamint egyéb, a vállalkozást terhelő adóit nyögöd, csudamód át vagy verve. Nem látsz tovább az orrod hegyénél. Mintha egy orbitális „orbáni köd” ereszkedett volna az egész szerencsétlen országra, amelyben bár szép lassacskán megfulladunk, mégis úgy érzékeljük, hogy a kéj, és önigazolás gyönyörűségét magával hozó, mámoros dicsőség gőze elfeledtethet mindent és elhozhatja a pillanatnyi megelégedést, megnyugvást és pozitív visszacsatolást.

Egy a baj, hogy nem így van.  Hogy mindez illékony és sérülékeny. És egyszer nagyon-nagyon fájni fog, ha tudatára ébredünk, hogy mindezt így, és ennyire birka módon benyeltük.

Megkíséreltem felsorolni, hogy csupán az elmúlt egy esztendő során, hová, merre, és mi mindenre herdálták el a közös erővel, együtt megkeresett, majd leadózott forintjainkat. Az háborít fel, hogy téged nem bánt, hogy az általad minden egyes rohadt napon felépített álmaidból, s eszményeidből rendre szart gyúrnak, és abból egy alapokat nélkülöző, gyenge látszat- várat építenek…

Nem tudom, hogy merre tovább. Nem is vagyok rá hivatott, hogy megjövendöljem. Egyet tudok. Azt, hogy féltelek. Féltelek téged, magamat, és főként a meg nem született gyermekem jövőjét.

A közös, a kollektív felelősség érzete hiányzik belőlünk. A „nagymagyar” nemzettudatosság torzulása által olyasféle karakterisztikus átkot nyögünk mindannyian, amelyen sorra csak deformálni vagyunk képesek, nem pedig úrrá lenni rajta, ne adj’ Isten átalakítani, átminősíteni ezt a szenvedő, alárendelő, a hibákat el-, és megtagadó, azokat folyton a szőnyeg alá söprő attitűdöt.

És igen. Még mindig nem akarok innen elmenni. Még mindig itt élek, itt alkotok, itt vagyok kreatív, itt szeretek, itt teszem a dolgom. Semmi mást nem kívánok jobban, mint sem, hogy csak picit elgondolkodj. Hogy értékelj, hogy mérlegelj. Hogy láss is, ne csak bámulj kifelé, a semmibe…

Gombóc a torokban. Egész délután. Estére még nagyobb. Nehezebb. Szinte fáj.

Igen, fáj.

Tömény és törékeny mélabú ez.

Hiányérzet. Egy hátbavágás.

Rossz szó a részvét. Mert nem az.

Belülről kódolt, remegő indulat, ami ki akar robbanni. Kongó üresség. Valószínűtlen bizonytalanság.

Nézem a poharam, ahogy fodrozódik benne a fényes vörösbor. Árpi bácsira iszom. Kicsit keserű. Mellette ég a gyertya, azt nézem, és gondolkodom.

Mi lesz most ezután? Mi vár ránk Árpi bácsi nélkül?

Mert elment a legnagyobb magyar.

Nekem igenis Maga volt az, nem pedig Széchényi. Mert Árpi bácsit ismertem, már gyerek fejjel bálványoztam. És hittem.

Hittem Önben, hittem Önnek. Soha, még a gondolata sem merült fel, hogy hazudik. Ne adj’ Isten hátsó szándékai, felemás motivációi volnának. Az egyetlen volt, az egyetlen. Senki másról nem mondható el ez, aki a rendszerváltás óta közfeladatot látott el.

Már kislányként csodáltam éteri békéjét, magasztos jelenlétét. Mert Ön mindig jelen volt. Egy drága kis ember, a nehéz sorsú polihisztor, a frenetikus államférfi, a legendás műfordító.   

Felfoghatatlan és depresszív hiányt szült halála.

Kihunyt egy reménysugár.

Elhalványult egy üstökös. A remény, a tisztesség és az örök bizodalom üstököse.

Helyébe pedig itt maradt egy rakás rosszindulatú aszteroida, akiket félő, hogy nem leszünk képes eltéríteni, romboló becsapódásukat kivédeni. Maga nélkül pedig végképp nem.

Szerdán este végre csönd lesz a Kossuth téren. Komoly, mély és jelentőségteljes csönd.

Nem lesz szitkozódás, átkozódás. Nem lesz „takarodj”, „loptatok”, „elvettetek”, „hazudtatok”.

Csak méltóságteljes és nehéz csend. Tisztelet, hit, emlékezés. Emlékezés arra, hogy mit kaptunk Öntől. Végre nem az lesz a téma, hogy mit vettek, mit loptak el, hogyan siklott félre századszorra is a magyarság ósdi, zötykölődő vonata, hanem, hogy mit adott nekünk a huszadik század kétségkívül legjelentősebb magyar személyisége.  

Elmenni csak rosszkor lehet. Az Ön nagyságát fémjelzi, hogy mégis talán (és nagyon-nagyon nehéz ezt leírni, mert sokan bele fognak kötni) Önnek sikerült jókor. Éles és fájdalmas felkiáltójel Árpi bácsi távozása, most ebben a zaklatott, bizonytalan, embertelen, hazug világban. Remélem, sokan egy kicsit magukba szállnak. Elgondolkoznak. Átértékelnek. Még az is lehet, hogy elszégyellik magukat. 

Nehéz elmondani mi volt nekünk Árpi bácsi. Mert igazából nem is tudom leírni. Kevés vagyok hozzá, s méltatlan.

És hogy most mi nekem Árpi bácsi?

Kizárólag csönd. Éteri, áthatolhatatlan, rezzenéstelen, mély csönd.

Isten Önnel!

Most szürke vagy. Fájó pont egy tévelygő társadalom félrelényegült testén.

Skizofrén szörnyeteg. Falakat emelő, rontó-bontó, „csakazértis” fúria Európa ölén.

Annak idején vad alkut kötöttünk. Én tartottam magam a nagy ígérethez. És igen, Te megszelídítettél, a magadévá tettél. Tiéd lettem szép lassan, talán örökre. Meg-, és elhódítottál. Onnan, messziről, a keleti alvégről jöttem, siettem, szinte menekültem hozzád. Azt hittem, veled jobb lesz. Több. Igazabb, könnyebb.

Mégis, ne haragudj, de nem ezért szerettelek meg. Nem emiatt lélegzem veled együtt. És a legszomorúbb, hogy egyszerűen nem tudok most egyetérteni veled.

Mi vagy Te most?

Hazug, hamis identitásukat toldozó- foldozó, gyűlöletet gerjesztő, sehonnai bitangok főhadiszállása. Aztán épp ugyanúgy kétes gyökerű, nagyellenzéki törtetők hamis székhelye. A színtiszta bűn gyökere.

Zaklatott, renyhe, lagymatag és vérszegény főütőér egy gyengécske testben, amely kevés ahhoz, hogy lelket, életet,  elegendő oxigént pumpáljon egy hitehagyott, kisstílű szerkezetbe. Avagy egy olyan ország központi szerve, ahol mindenki egyszerre remeg, remél, bízik, s mégis tagad, felelőtlenül visszavon, visszakozik, hallgat, sóhajt, megszégyenít, gyűlöl, hív-, s elenged- egyszerre.

Én nem ezért szeretlek. Nem emiatt vibrálok veled együtt.

Kevés a sóhaj, és a lélegzet. Egyre inkább azt érzem, hogy nem vagy velem. Hogy elfelejtetted a fogadalmukat...

Semmibe veszel már megint. Nem ezt beszéltük meg. Nem erről volt szó!

Mi vagy Te valójában?

Te vagy a múlt, s jelen. A szerelem, és a gyűlölet felemás angyala. Néhanapján imádlak, vágylak, máskor pedig megvetlek, megtagadlak, s a pokolra kívánlak.

Egyszerre vagy méltóságteljes asszony, gyönyörű Dunáddal, eszméletlen tehetségű lakosaiddal, hihetetlen energiáiddal, ezredéves józanságoddal, alkotó impulzusaiddal, és ennek ellenére mégis egyszerre vagy szenny, bolondság és gyalázat.

Mi vagy Te?

Reform-színtér?

Tranzitzóna?

Hazugsággyár?

Tömény jelen vagy. Esszenciális aggodalom és féltés vagy. Reménytelen és felharsanó bizodalom, kínkeserves újraszületés és teremtés. Egy megfáradt, törött szárnyú, elcsigázott, szürke angyalka.

 Szemerkélő, szomorkás eső, avagy lassan lefutó könnycsepp egy elhagyott külvárosi villanypózna derekán.

Mélabús, hitehagyott, mélyen érző hiperlélek.

De ennek ellenére, mégis egyre gyakrabban változol nagyravágyó, nevetséges senkiházivá.

Szégyelled is magad. Jogosan. Mindig is mást hittél, mást reméltél, mást akartál, mint amit valójában a szíved diktált.

Konok vagy. Durcás vénkisasszony vagy. Elvégre voltál valaha szebb is, kívánatosabb is. Az is lehet, hogy soha, de soha többé nem kellesz senkinek. Hiába vagy formás, deli, csinos alkat. Elégszer kiadtad már magad. Kiüresedtél, elfáradtál. Kár is tagadni.

Ha magadnak nem tetszel, mert az idők során beléd beszélték, hogy kevés vagy, inkább ne is számíts semmi jobbra.

Tudom én, ne is magyarázkodj. Jöttek ezek- azok. Hidakat építettek, s romboltak, taroltak, kényszertettek, fel-, és kihasználtak, széjjelszedtek, aztán újra, és újra erőlködve összeraktak. Kényük, kedvük szerint.

Kirakós játék vagy. Egyszerre dúsgazdag, s mellette méltatlanul elszegényített, lefokozott, le-, és félreminősített szenvedő alany, aki remeg, reszket, odavan egy jobb minőségért.

Pedig nekem mégis királynő vagy. Hatalmas asszony. A mágia ismerője. Aki egyszer, ha vesz egy nagy levegőt, egyszer csak megtanítja kesztyűbe dudálni az összes méltatlan irányítóját, befolyásolóját, elnyomóját és szószólóját.

Energia vagy. Lélek. Hatalom. Csoda. Identitás.

Igazad van. Inkább ne is szégyelld magad. Nincs miért, és valójában nem is tehetsz róla. Téged „csak” kineveztek. Furcsán felhatalmaztak. Beskatulyáztak, belaktak, kisajátítottak, kiszipolyoztak, körbeépítettek, felhasználnak, és számtalanszor megerőszakoltak... A becses neveddel takaróznak. Méltatlanul. A mai napig is.

Ne hagyd magad.

Végy egy tiszta, nagy levegőt. Nyerd vissza fényedet. Koppints az orrukra.

Elvégre megteheted. A múltad feljogosít rá.

Próbáld meg.

Kérlek!

Semmi sem fekete, vagy fehér, kedveseim.

Olyan nincs, hogy csak pro, vagy kizárólag csak kontra.

Egy konfliktus megoldását a nézőpontok egészséges szintű ütköztetése, majd közelítése, mindezek után pedig a közös akarattal kialakított konszenzusos állapot jelentheti.

Ez pedig egy kínkeserves folyamat. Olyan közös munka, olyasfajta aktivitás, cselekvő jelenlét és közös felelősségérzet által áthatott alkotó tevékenység, amelyre sajnos ti, azaz mi, ma Magyarországon nem vagytok, nem vagyunk képesek.

Rohadtul kezdek már megcsömörleni attól, amit hallok, látok és tapasztalok a menekülthelyzet kapcsán. Elég volt már ebből sehonnai viselkedésből. Elég volt az elvakult, eltévelyedett és szélsőséges megnyilvánulásokból, de épp ugyanannyira elég volt a valódi problémákat elfedő, eltussoló, a migránsokat egekig magasztaló állásfoglalásokból.

Elég volt a polarizációból és az egymásra mutogatásból. Elég volt a sarkításból, a folyamatos vádaskodásból, s a szűnni nem akaró rákontrázásból. Ti sosem fáradtok bele? Sosem mélyedtek el egy bizonyos kérdéskörben? Nem révedeztek azon, hogy mi lehet a megoldás?

Nem, nem az a sarkos, egyirányú és az egyik oldal számára bizonyosan vesztes végkimenetel, hanem az a lehető legoptimálisabb verzió, amely által az összes létező érintett a legkevesebb kárt, a legkisebb erkölcsi és anyagi veszteséget szenvedheti el.  Valami sokkalta előremutatóbb, és reálisabb alternatíva. Mondjátok, miért nem ezen munkálkodtok? Hm?

Teleharsogjátok az internetet, a közösségi oldalakat, a sajtót és minden lehetséges fórumot az egyéni nézőpontokkal, indulatokkal.

Teszitek mindezt úgy, hogy tudván tudjátok, senkinek sincs, mert senkinek nem lehet maradéktalanul igaza.

Azt kell, hogy mondjam, számomra nem az a legfájdalmasabb, és nem az zaklat fel leginkább, hogy Szíriában embertelen és kegyetlen háború van, nem az, hogy fogalmunk sincs, mit tartogat számunkra az ISIS a jövőre nézve, és az sem, hogy a nagyhatalmak körülbelül magasról tesznek arra, hogy jelenleg mi történik itt velünk Európa szívében.

Hanem az, hogy ebben az emberfeletti helytállást és együttműködést, közös munkát és előremutató magatartást követelő helyzetben mégis ezt művelitek. Egymással. Ismeretlenekkel. Tehát magatokkal is.

Igen, új kihívásokkal állunk szemben. Valóban, megvannak a veszélyei.

De.

Semmilyen körülmények között nem elfogadható az, hogy önkéntesek és rendőrök szinte az utolsó leheletükig, minden energiájukat bevetvén próbálnak felülkerekedni egy olyan kaotikus helyzeten, amellyel sem a magyar Kormány, sem az Európai Unió, sem az egyházak nem tudnak, vagy nem akarnak érdemben mit kezdeni. Egy olyan felfokozott és indulatokkal teli állapotban, amelyben nincs, jobban mondva nem lenne helye ennek a méltatlan macska- egér játéknak. De mennyire hogy nem!

Egész egyszerűen kikérem magamnak a csőlátást, a bigott fennhéjázást, de főként az értelmetlen és megalapozatlan félelem-, és gyűlöletkeltést. A hazugságokat, az össze- vissza kreált álhíreket és vélt terroristákról való fotómontázsokat, a mérhetetlen haragot és megvetést, amelyet más, nálunknál sokkalta nyomorultabb, szánalomra méltóbb és kiszolgáltatottabb emberek, és az élni akarásuk ellen tanúsítotok.

De éppen ennyire elutasítom az egyoldalú, a valóságtól túlzottan elrugaszkodó, a valós veszélyeket és kockázatokat figyelmen kívül hagyó, azokat eltussoló, elnagyoló, elfelejtő attitűdöt, a „nagyellenzékiség” szülte „csakazértis” viselkedést.

Egyúttal visszautasítom a butaságot, az elvakultságot, de mindenek előtt a széthúzást! Ez a nehéz sorsú ország mindig akkor süllyedt a legmélyebb káoszba és vérzivatarba, és akkor szenvedett a legtöbbet a történelme során, amikor viszonyainak legfőbb ismérve a széthúzás volt.

Ezt nem fogadom el, és nem tudom ölbe tett kézzel nézni.

Jobban tennétek, azaz jobban tennénk, ha mindenki egy kicsit magába nézne, és előtérbe helyezné az a közös érdekeket. Tanúsítva némi empátiát, közösségvállalást, együttérzést a mások véleménye, félelmei irányába.

A konstruktív és alkotó párbeszéd még soha, senkinek nem volt kárára.  

Egyelőre nincs kalifátus, nem épültek meg a mecsetek, sőt még az Unióból sem dobtak ki minket. Hogy mi van?

Sok- sok feladat és megoldandó probléma!

Azzal pedig nagyon nem leszünk előrébb, ha ezt folytatjuk, folytatjátok…

El lehet dönteni, hogy mi a jobb. Folytatni ezt a sehova sem tartó, végtelenül romboló és mindenki számára végzetes tendenciát, s ezzel továbbnyomni magunkat a pöcegödör leges- legmélyére, vagy pedig létrehozni valami olyat, amely által ebben az embert próbáló szituációban építkezni, ne adj' Isten példát statuálni lehet.

Csak rajtunk áll...

Napok óta nem alszom eleget. Nem áll le az agyam. Aggódom. Kétszáz százalékon pörgök, megoldást keresek, a pro- és kontra érveken morfondírozom. Elemzek, fontolgatok, továbbgondolok. Sokszor elszörnyülködöm mások primitívségén és elszigeteltségén, másszor pedig a szívem szakad meg megint mások áldozatkészségén, tenni akarásán, önzetlen emberségén.

Az értelem és az érzelem harca ez. Értem, hogy baj van, felfogom, hogy a migránskérdés egy olyan patthelyzet, egy akkora zsákutca, amelynek végkifejletét a lehetséges kimenetelek hathatós elemzése mellett sem lehet pontosan, ésszerűen prognosztizálni, mégis érzem, hogy valami itt nagyon nincs rendjén.

Pedig megtanították a főiskolán, majd az egyetemen, hogyan kell.  Mindezidáig nagyjából tudtuk, hogy mit kell figyelembe venni, honnan csatolunk vissza, mit kell elemeznünk ahhoz, hogy szinte tűpontos következtetésre jussunk arról, hogy egy adott tendencia merre tart, mi várható, s ebből mire lehet következtetni. 

Ám az élet iskolája ismét megmásította ezeket a téziseket.

Van az az állapot, amit sem elemezni, sem továbbgondolni, de még tényekkel alátámasztani sem lehet. Mert nincsenek tények. Nem léteznek hiteles adatok, nincsenek racionális háttér- információk. Csak mi vagyunk itt, egymásnak. Emberek az embertelenségben.

A valódi-, és álháborúk méltatlan résztvevői. Akik semmit sem sejtenek a valós, a háttérben munkáló mozgatórugókról, s azok amplitúdójáról.

Aztán itt vannak ŐK.

Mind másként nevezzük őket. Migránsok, bevándorlók, menekültek. Egyeseknek ingyenélők, májkrém-, és szendvicskidobálók, másoknak csodás kisgyermekek, harcos és istenfélő családfők, megingathatatlan, és gyermekükért bármit megmozgató édesanyák. Életükért és méltóságukért harcoló individuumok.

Egy biztos. Nem tudjuk, hányan vannak, és azt sem, hányan lesznek. Nem tudjuk, honnan jöttek, mert két nap alatt szerencsétlenek kétharmada hirtelen szír lett. Ez az egyetlen kapaszkodójuk. A hitvallásuk. A jelmondatuk. Szíria. Egyetlen felelőtlenül elejtett mondat miatt, amit a szebb napokat is látott Merkel asszony súgott- búgott bele a nagy, közös európai éterbe.

Nem szabad ezen csodálkoznunk. Rólam sem mondanák meg, hogy cseh, román, lengyel, vagy magyar vagyok-e, ha kelet- európai akcentussal próbálnék meg idegen nyelven kommunikálni.

Péntek éjjel, kissé kirakatszagúan, de bejelentették, buszokkal visszük tovább az autópályán menetelőket, illetve a Keleti pályaudvaron rekedteket, ha akarják. Ha elfogadják. Ha megértik az utóbbi napok bizonytalanságát, kapkodását, rendszertelenségét. Ha felfogják, hogy az a nép, aki kerítést épített ellenük, most hirtelen továbbviszi, továbbnyomja őket előre, a céljuk felé.

Paradoxonok fájdalmas halmaza.

Ez tényleg erőltetett menet. Erőltetik ők is, és erőlködünk mi is. Ide-, s oda kapunk. A belügyminiszter a hasát sütteti, a miniszterelnök napról napra máshol magyarázza a bizonyítványunkat, az ellenzék böfög, és számon kér, mindeközben pedig önkéntesek tucatjai vagy százai csodálatra méltó aktivitásukról és energiákról tesztnek tanúbizonyságot úgy, hogy a magyarság jelentős része gyűlölködik, utálkozik, hergel és provokál.

Nos, ez az, amit egy ilyen, minden túlzás nélkül történelminek nevezhető helyzetben nem szabadna, hogy megtörténjen. Sőt az sem, hogy baráti, családi, vagy kollegiális kapcsolatok menjenek tönkre, vagy kerüljenek mélypontra az eltérő nézetek, szempontok vagy félelmek miatt.

Mert, hogy valójában erről van szó. Mindenki fél. Te is, én is. A kormánypártiak, a liberálisok, a szélsőségesek is. A keresztények, az ateisták, és a zsidók is. A bizonytalanság, a kitettség, az ismeretlen kihívások által teremtett nyomás új, és mindezidáig ismeretlen feladatokat és terheket ró a csodakapitalizmus hajócskáin ringatózó országokra.  

Mégis, azt gondolom, hogy az az körülbelül ezer ember, aki ma elindult, egy óriási felkiáltójelet lőtt ki a nagyvilágba. Mennek, haladnak, menekülnek tovább. Előre.

Mi kell ahhoz, hogy hetek, hónapok gyötrelmei, szenvedései után még egy ilyen nehéz, és szinte lehetetlen küldetést vállaljanak? Milyen hatások, negatív élmények és gyötrelmek szülnek ekkora energiákat?

Nézem a videókat és a képeket, és nem térek magamhoz. Egyszerre csodálom és bírálom őket. Mi lesz, ha odaérnek a nem létező határokra? Mi lesz, ha számukra előröl kezdődik minden? Mi lesz, ha megint szökni, osonni, újfent bujdokolni kell? Mi lesz, ha még több áldozatot szül ez a csiki- csuki helyzet?

De mindenek előtt, mi lesz velünk, emberekkel?

Radnóti Miklós; Sem emlék, sem gyalázat

(Erőltetett menet- 1944. április 30.)