Órák óta vívódom. Be kell mennem a cébéába. Muszáj. A környéken nincs máshol friss tőkehús, az uram meg bolognai spagettit szeretne. Nincs idő máshová menni, ezer a dolgom, s mind fontos, tényleg minden perc számít. Másfél órát utaztam hazafelé a melóból, ha elkalandozom shoppingolás címszó alatt, sose lesz ebből főzőcske.
Tudom, ott a spár a másik sarkon, de ott csak ilyen előre tálcázott mócsingot kapni, nem pedig friss hentesárut. Szegénykém, nagyon sokat dolgozik mostanában. Én meg holnap itt hagyom három napra, elutazom, hát nincs az az Isten, hogy meleg étel nélkül hagyjak egy százkilencvenkét centis, harminchat évest. Nem, de nem ám! Főleg, hogy ezt a kaját bizony ő megeszi reggelire, ebédre, vacsorára is. Akár három napon át, nulllahuszonnégy. Legényéletéből örökölt egyetlen anti- gourmand beidegződése ez.
Szóval marad a kétely. Vagy megerőszakolom magam, meghasonlok a puszta létezésemmel, és itt vásárolok, majd’ egy évnyi elkerülés, önmegtartóztatás után, vagy pedig legyártok egy fincsi krumplistésztát, oszt’ jónapotkívánok. Tudom, hogy annak is örülne, no de mégis.
Nettó huszonegy percen keresztül győzködöm magam a metrón. Kislány, no para, csak villámgyorsan összekapkodod, ami kell, levegőt sem veszel, csak bepakolsz a piros kis geci-korsárba, aminek már a fogása is olyan idegen, s már mehetsz is, elvégre vár a második műszak.
Húsmentes étek szóba sem jöhet. Három nap, érted, három! Elképzelem, ahogy az egyetlenem munkából hazafelé nyammogja azt a cafrangos húsból összetákolt gyrost, s kiráz a hideg. Nem, nem, ilyen nincs, én bizony bemegyek. Príma lesz. Kibírom. Senkise tudja meg. Senki.
Az aluljáróból felfelé tartván éteri, esszenciális szarszag fogad. Mintha a Jóisten is el szeretne téríteni. A lábam remeg, mantrázom magamban, te hazug, te céda, te nemnormális, mit csinálsz? Aztán győz az ősasszonyi ösztön, nyílik a fotocellás ajtó, belépek.
Bunkóvári biztonsági őr hordja a piros kis geci- korsarakat, rakja halomba. Kell is a tehetős újpesti vevőknek a bőséges kosár- ellátás. Hadd válasszanak, melyiket szeretnék telepakolni színtiszta mutyiprofittal.
Hűha, bent vagyok. Az ájulás kerülget. Ez tényleg dráma. Lábam remeg. Gyomorideg. Te drága Jézus, s Mária. Jajj, de ronda ez a félig rothadt kaliforniai paprika kilencötvenért. Na, nem a nézelődés, nem ezért jöttünk, csak célirányosan. Olasz paradicsomkonzerv, maggifix, spagetti egyébként van otthon, az nem kell, térjünk már a lényegre, de tényleg, hol van az a nyomorult hentes pult???
Ezen a ponton, azt érzem, nem megy. Lepereg előttem életem horrorfilmje. Vizionálok. Elképzelem, hogy a szupermarketből kilépvén jön Habony, s elüt egy fekete Transzporterrel. Na, csak nyugi, majd kiheverem, hazamegyek, s elmondok húsz Miatyánkot meg tíz Üdvözlégyet, de basszus, az sem jó, mert akkor majd a Semjén Zsolti bácsi kezd el tapsikolni, hogy végre megtértem… Aztán a szárazáru pult elé érkezvén szinte látom magam előtt a holnapi Bayer- féle örömködést, miszerint sikerült beverni egy újabb szöget a ballibsi hisztériakeltés koporsójába.
Oh, na, végre, helyben vagyunk. Azta, de gáz. Ja, hogy ez a szárnyas- részleg. Félfehér csirkemell- filé még mindig üvölt a fájdalomtól ezernégykilencvenért. Na, ne. Ott, a másik, a bal fele a vörös húsok pultja. Megkönnyebbülök. Viszonylag elfogadható, szép az áru. Sertéscomb kell, gondolom magamban, úgy fél kiló, szigorúan frissen darálva. Ketten vannak előttem. Amíg várok, toporgok, nagy elánnal szedem a levegőt, eszembe jut az al-felcsúti sertéstelep. Ez vajon attól a mészárostól van? Nem, inkább nem akarom tudni. Ha tudnám, annak nem lenne jó vége. Olyat káromkodnék, hogy az egész szájbatekert Pancho- Aréna beleremegne.
Nyomja a kislábujjam az új körömcipő. Feszengek. Már csak egy mami van előttem, valami féldisznót akar feldaraboltatni. Közben érzem, hogy Vitya bátyánk rátenyerel a vállamra, vigyorogva felém fordul, elismerően bólogat, s már számolgatja a Bözsi utalványt, amit ott fogok hagyni a haveroknak.
Amikor már épp menekülőre fognám, mert iszonyatosan szédülök, kijózanító harsánysággal hatol be a hallójáratomon a hentes köszöntése:
- Kis kezit csókolom, drága, mit adhatok? Csak nem darált husit? Ha jól sejtem, soványabbat szeretne, épp ebből. - S rámutat az egyetlen általam favorizált húsdarabra. Oh, te jó ég, mondom magamban, mi a túró van itt, ezek már a gondolataimat is tudják előre.
De az akció folytatódik.
- Mennyit adhatok? Gondolom, úgy fél kilót szeretne-, mondja, és olyan magabiztos, sanda tekintetet dob oda a leszedált önvalómnak, hogy majdnem lefejelem a pultot.
- Ez így jó lesz? – mutatja a kész végterméket, s nem tudok mást, csak odarebegni;
- Ezt meg honnan tudta?
- Áh, tetszik tudni, néha belelátok a nők fejébe. De nem ám mindenkiébe. Csak azokéba, akikben van perspektíva!
Drága jó édesanyám, ha őt nem a Danny Blue patronálta, akkor óriási bajban vagyok! Tudja a fene, hogy értette. Végképp kimerülve vonszolom magam a kasszához. Előbányászom az Erzsébet- utalványt, odadobom az elgyötört pénztáros kislánynak, igen, értettem, még százhatvan forint kápé, s futok, rohanok ki a friss levegőre.
A szarszag még mindig ott van. A francba, én idióta meg megint bent felejtettem a rágót a kosárban. Nem érdekel. Vesszek meg, ha visszamegyek érte.
Aztamindenit, ezek belelátnak a fejembe. Inkább mégiscsak elmormolom azt a pár Miatyánkot, meg Üdvözlégyet. Lesz, ami lesz…
