Most szürke vagy. Fájó pont egy tévelygő társadalom félrelényegült testén.

Skizofrén szörnyeteg. Falakat emelő, rontó-bontó, „csakazértis” fúria Európa ölén.

Annak idején vad alkut kötöttünk. Én tartottam magam a nagy ígérethez. És igen, Te megszelídítettél, a magadévá tettél. Tiéd lettem szép lassan, talán örökre. Meg-, és elhódítottál. Onnan, messziről, a keleti alvégről jöttem, siettem, szinte menekültem hozzád. Azt hittem, veled jobb lesz. Több. Igazabb, könnyebb.

Mégis, ne haragudj, de nem ezért szerettelek meg. Nem emiatt lélegzem veled együtt. És a legszomorúbb, hogy egyszerűen nem tudok most egyetérteni veled.

Mi vagy Te most?

Hazug, hamis identitásukat toldozó- foldozó, gyűlöletet gerjesztő, sehonnai bitangok főhadiszállása. Aztán épp ugyanúgy kétes gyökerű, nagyellenzéki törtetők hamis székhelye. A színtiszta bűn gyökere.

Zaklatott, renyhe, lagymatag és vérszegény főütőér egy gyengécske testben, amely kevés ahhoz, hogy lelket, életet,  elegendő oxigént pumpáljon egy hitehagyott, kisstílű szerkezetbe. Avagy egy olyan ország központi szerve, ahol mindenki egyszerre remeg, remél, bízik, s mégis tagad, felelőtlenül visszavon, visszakozik, hallgat, sóhajt, megszégyenít, gyűlöl, hív-, s elenged- egyszerre.

Én nem ezért szeretlek. Nem emiatt vibrálok veled együtt.

Kevés a sóhaj, és a lélegzet. Egyre inkább azt érzem, hogy nem vagy velem. Hogy elfelejtetted a fogadalmukat...

Semmibe veszel már megint. Nem ezt beszéltük meg. Nem erről volt szó!

Mi vagy Te valójában?

Te vagy a múlt, s jelen. A szerelem, és a gyűlölet felemás angyala. Néhanapján imádlak, vágylak, máskor pedig megvetlek, megtagadlak, s a pokolra kívánlak.

Egyszerre vagy méltóságteljes asszony, gyönyörű Dunáddal, eszméletlen tehetségű lakosaiddal, hihetetlen energiáiddal, ezredéves józanságoddal, alkotó impulzusaiddal, és ennek ellenére mégis egyszerre vagy szenny, bolondság és gyalázat.

Mi vagy Te?

Reform-színtér?

Tranzitzóna?

Hazugsággyár?

Tömény jelen vagy. Esszenciális aggodalom és féltés vagy. Reménytelen és felharsanó bizodalom, kínkeserves újraszületés és teremtés. Egy megfáradt, törött szárnyú, elcsigázott, szürke angyalka.

 Szemerkélő, szomorkás eső, avagy lassan lefutó könnycsepp egy elhagyott külvárosi villanypózna derekán.

Mélabús, hitehagyott, mélyen érző hiperlélek.

De ennek ellenére, mégis egyre gyakrabban változol nagyravágyó, nevetséges senkiházivá.

Szégyelled is magad. Jogosan. Mindig is mást hittél, mást reméltél, mást akartál, mint amit valójában a szíved diktált.

Konok vagy. Durcás vénkisasszony vagy. Elvégre voltál valaha szebb is, kívánatosabb is. Az is lehet, hogy soha, de soha többé nem kellesz senkinek. Hiába vagy formás, deli, csinos alkat. Elégszer kiadtad már magad. Kiüresedtél, elfáradtál. Kár is tagadni.

Ha magadnak nem tetszel, mert az idők során beléd beszélték, hogy kevés vagy, inkább ne is számíts semmi jobbra.

Tudom én, ne is magyarázkodj. Jöttek ezek- azok. Hidakat építettek, s romboltak, taroltak, kényszertettek, fel-, és kihasználtak, széjjelszedtek, aztán újra, és újra erőlködve összeraktak. Kényük, kedvük szerint.

Kirakós játék vagy. Egyszerre dúsgazdag, s mellette méltatlanul elszegényített, lefokozott, le-, és félreminősített szenvedő alany, aki remeg, reszket, odavan egy jobb minőségért.

Pedig nekem mégis királynő vagy. Hatalmas asszony. A mágia ismerője. Aki egyszer, ha vesz egy nagy levegőt, egyszer csak megtanítja kesztyűbe dudálni az összes méltatlan irányítóját, befolyásolóját, elnyomóját és szószólóját.

Energia vagy. Lélek. Hatalom. Csoda. Identitás.

Igazad van. Inkább ne is szégyelld magad. Nincs miért, és valójában nem is tehetsz róla. Téged „csak” kineveztek. Furcsán felhatalmaztak. Beskatulyáztak, belaktak, kisajátítottak, kiszipolyoztak, körbeépítettek, felhasználnak, és számtalanszor megerőszakoltak... A becses neveddel takaróznak. Méltatlanul. A mai napig is.

Ne hagyd magad.

Végy egy tiszta, nagy levegőt. Nyerd vissza fényedet. Koppints az orrukra.

Elvégre megteheted. A múltad feljogosít rá.

Próbáld meg.

Kérlek!