Mi történik?

Tudod-e, milyen érzés segíteni?

2015. május 14. 10:06 - 3niko

Óriási közhely, hogy adni jó. Viszont az élet egyik legnagyobb igazsága. Sokat adni pedig még jobb, mert ha hiszitek, ha nem, tényleg százszorosan, ezerszeresen kapod vissza.

Egy drága barátnőm vendégposztja következik. Bár csak néhány hónapja ismerem őt, annyit adott nekem azzal, hogy én is velük együtt adhatok, hogy el sem tudom mondani. Elmondja hát most ő, velem, és helyettem. Olvassátok, szeressétek.

Tudod-e, milyen az, …

…amikor egy nívós belvárosi étterem csapata három kitelepülés, céges rendezvény és születésnapi party tizenharmadik ledolgozott órájában még arra is kerít időt, hogy a 250 adagos - sült csirkecomb/ hagymás tört burgonya/ uborkasaláta – menüt előkészítse a vasárnapi közös főzésre.

Amikor az étterem Executive Chef-je vidáman, szó nélkül kést ragad és szeletelni kezd egy hatalmas láda lilahagymát a zsíros kenyerekhez, amikor észreveszi, hogy kétségbe esve nézünk egymásra – mondván, ez nekünk órákig fog tartani.

Amikor egy önkéntes reggel hétkor nekiáll kávét főzni egy átbulizott hétvége után, hogy időben elkészüljön és az adományként kapott termoszokba kerüljön a 400 adag kávé.

Amikor valaki egy másik városból reggel kilencre a fővárosba utazik, hogy egy barátokból, ismerősökből, s anya-lánya párosból álló csapatnak segíthessen, aztán fényes vasárnap 6-7 órán keresztül szeletel, ken, csomagol, süt, főz, pakol, hord, logisztikázik, és oszt, hogy 400 ember arcára a többiekkel kart karba öltve mosolyt tudjon csalni.

Amikor a menő étteremtulajdonos a közösségi oldalán segítséget kér a barátaitól, mert hétről hétre tapasztalja, hogy milyen rengeteg embernek van szüksége ruhára és cipőre, majd e felhívás nyomán mindössze néhány nap alatt 30 zsáknyit gyűjt össze.

Amikor a szaftos kezű idős bácsi az ételosztás végén megtörli a száját, és azt mondja neked, hogy „Ez egy igen jóféle krumpli volt”.

Amikor mosolyogva, ám a könnyeiddel küszködve nézed, ahogy csendben, meghitten ebédel 250 mélyszegénységben élő ember, akik ha kell, maguk is szó nélkül összefognak és gyűjteni kezdik a csirkecsontokat a kutyáknak, és még a megmaradt kenyérvégeket és pecsenyelét is szétosztják egymás között, mert ők bizony tényleg tudják, hogy mit takar a „semmi ne vesszen kárba” gondolat.

Amikor több rekesz bedobozolt gyümölccsel, szendviccsel, tejberizzsel rogyásig megrakott autóval megérkezel a második ételosztás helyszínére, és odasétál hozzád két rendőr, akiknek remegő lábakkal magyarázod, hogy rögvest érkezik a főszervező és a területfoglalási engedély. Amikor ledöbbenten állsz, mert mosolyogva közlik veled, hogy nem azért jöttek, hogy a papírt elkérjék, hanem azért, hogy megnézzék, hogy valójában kik is azok, akik rendszeresen segítenek a rászorulókon.

Amikor tátott szájjal nézed azt a közel 100 pár cipőt és több zsák ruhát, amit katonás rendben pakolásznak ki az önkéntesek az osztásra a téren.

Amikor az egyikük kijelenti, hogy nem mozdul tovább egy lépést sem, s inkább enni sem kér, mert annyira szeretné az egyik cipőt, hogy a sáros kis textilpapucsát egy igazi sportcipőre cserélhesse.

Amikor leküzdöd a hatalmas gombócot a torkodban és tovább koncentrálsz az osztásra, mert az egyik nagyjából veled egyidős nő odajön hozzád és azt mondja, miután látta, hogy elviteles dobozban van a tejberizs,- hogy „De jó, lesz mit enni holnap reggel is”.

Amikor odalép hozzád az egyik rászoruló, és így szól: „Látja, kishölgy, nekem van a legfrankóbb sporttáskám a világon!” Mondja ezt arra a 10 éves táskára, amit már legalább háromszor akartál kidobni, de most annyira, de annyira örülsz, hogy végül nem tetted meg.

Amikor a levegőt kapkodó langaléta tinédzser fiú az étel-, és ruhaosztás végén egy nagy szatyorral a kezében megkocogtatja a vállad és azt mondja: „Szia! Láttam, hogy mi zajlik itt a téren, ezért gyorsan haza futottam, összeszedtem a kinőtt cipőimet. Majd adjátok oda ezt is nekik.” 

Amikor több rászoruló is a nyakadba ugrik és átölel, mert egyszerűen nem bírja tovább türtőztetni magát és „csupán egy szimpla köszönömmel” meghálálni azt, amiért hétről hétre ennyi mindennel próbálunk nekik segíteni.

Nos, ez pontosan ilyen érzés… Frenetikus. Fantasztikus. Azt kívánjuk, hogy minél többen ismerjék meg!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mitortenikma.blog.hu/api/trackback/id/tr967458432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szupergyuri · http://borsomegaheja.blog.hu 2015.05.14. 11:30:23

Kedves Blogíró!

Az írásod nagyon szép és megindító, nem is szeretném róla a fókuszt másfelé vinni, így ha az alábbi hozzászólásomat nem kívánatosnak találod, úgy maximálisan megértem, ha törlöd - minden sértődés nélkül:)

Sziasztok!
Pár éve én is részt vettem ilyen akciókban (Food not bombs), így szerencsére tudom, tényleg milyen jó
ez az érzés.

Ezért is hoztam létre egy oldalt, ami hasznosítva az internet előnyeit, össze tudná kötni a rászorultakat a felajánlókkal.
A lényege az, hogy az ilyen szervezett keretek közötti támogatások MELLETT, egyénibb segítői tevékenységeket is támogasson.
Az oldal még kezdetleges, még csak én tettem fel 3 dolgot, hogy látható legyen a lényege, hogyan is működik, a komolyabb indulását nyárra tervezem (akkor lesz vele több időm foglalkozni).

Addig is szívesen vennék hozzá javaslatokat, hogy miként kellene fejleszteni az oldalt, illetve, ha beregisztrál valaki, akkor annak a későbbiekben küldök információt, hogy mikor és miként is tervezem a komolyabb indulását.

Az oldal neve:

emberekvagyunk.hu

Aki szeretne hírt kapni róla (vagy akár már most felajánlani valamit), az itt tud regisztrálni:

emberekvagyunk.hu/index.php/login?view=registration

Köszi szépen, a későbbi támogatottak nevében is, neked pedig kedves Blogger a lehetőséget, hogy ide írhattam - még ha most gyorsan ki is törlöd:)

Üdvözlet,
Gyuri
süti beállítások módosítása