Dzsenifer roma kislány. Szüleivel, nővérével és másfél év körüli kisöccsével egy félkomfortos házrészben él, valahol dél- Pesten. A család igazi „cigány” família. Nagyhangú, jól megtermett felnőttek, és kissé elvadult, ám cserfes, csupaszív kisgyermekek alkotják.
Sajnos Dzsenifer elhanyagolt és szeretetre éhes. Ennek ellenére mindig mosolyog, mindig. Akkor is, ha a szülei ormótlan módon veszekszenek, vagy ha a kistestvére már egy órája ordít, mert nem cserélték ki a pelenkáját, sőt akkor is, ha vasárnap délután négykor még csak egyetlen banánt tudhat magának napi táplálékul.
Egy igazi kis vadóc tündér. Aki már most, ötévesen úgy ad magára, mint kevés felnőtt. Igénye van a jóra, a szépre. Teljesen mindegy, hogy a környezete mit diktál, hogy mit hozott magával. A tőlünk kapott, magas sarkú rózsaszín, nőcis kispapucsára is úgy vigyáz, hogy inkább nem is hordja.
Szóval itt van ez a pindur, csodaszép fekete angyalka, szemében annyi szeretettel, életigenléssel és huncutsággal, hogy a hideg kiráz, ha belenézel. Akinek soha egy csúnya szó nem hagyja el a száját. Akiről nem hiszed el, hogy tíz év múlva a szüleihez hasonló életet fog élni. Akire egyszerűen nem tudsz úgy ránézni, hogy egy kézfogással, simogatással, vagy öleléssel egyszerre nem akarnád neki odaadni az egész világot. Meg még egy kicsit.
Ám mi, jobb híján csak egy kis ételt, édességet, gyümölcsöt tudunk neki adni, azokon a vasárnapokon, amikor szülei kihozzák Budapest egyik legnagyobb ételosztására.
Dzsenifer tavasszal még nem tudta, hogy milyen íze van a csokis pudingnak. Eleinte azt sem vette észre, hogy a vasárnapi ételosztásokon történő részvétel nem csupán egy „kirándulás”, vagy egy szimpla és sajátos családi program.
Aztán néhány hónap elég volt hozzá, hogy felismerje, nálánál sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között is éldegélnek nénik és bácsik, sőt, más gyerekek is, akikkel olyan jót játszik vasárnaponként. Talán van közünk hozzá, talán nincs, de ez idő alatt folyamatosan szelídült, finomodott, alakult a pici személyisége. Jobban, mint azt valaha gondolni mertük volna.
Múlt vasárnap, az osztás kezdetén odaállt elém, és azt mondta:
- Szia! Ma én fogok neked segíteni itt a kávésarokban! Együtt csináljuk majd, jó?
Egy másodpercre a szívem is megállt. Megilletődve kérdeztem:
- De hát nem vagy éhes? Nézd, ott jön a finom ebéd.
Mire a válasz:
- De igen, egy kicsit. Nem baj, majd akkor eszek, ha már neked segítettem, jó? Majd ha készen vagyunk, és mindenki megitta a finom kávét. Egyébként jó lenne, ha cappuccino-t is tudnánk csinálni, azt sokkal jobban szeretik itt az emberek szerintem.
Majd a combjaimat átölelve hozzám bújt és bíztatóan rám nézett, biztosítván arról, hogy mi most egy fél órára egy csapat leszünk, és kész. Ha éhes, ha nem.
Úgy is lett. Másik két, csicsergő, vidám kisgyermekkel együtt szervíroztunk százötven adag kávét. Soha életemben nem voltak még ilyen szuper kockacukor-, és tejszínfelelőseim.
Így, harminchoz közeledvén, talán illenék végre levetkőzni azt a fene nagy idealizmusomat és a mindent elsöprő naivitásomat, de ilyenkor nem megy. Hinni, és remélni akarom, hogy ő más lehet. Ez a magával ragadó egyéniség, csupa- csupa szív, éleslátó szeretetbomba nem fog belefásulni, beleszokni a körülményeibe. Utat tör magának, érvényesülni és boldogulni fog. Mert egyszer, talán ő is lehet az egyetlen…
(Személyiségi jogai védelmében a történet főszereplőjének keresztnevét megváltoztattam.)