Nem újdonság, hogy civilek látják el azokat a menekülteket, akiket nem épp tárt karokkal fogad „félrehipnotizált” magyar társadalom. Valahol persze természetes, hogy mindenkiben ott munkál az alapvető félelem. Félelem az újtól, a nem megszokottól, a hidegzuhanyként érkezett új kihívásoktól. Az idegenektől. A köreinket megzavaróktól. Az életünket felzaklatóktól. A másoktól. A hordától. A terrorizmus szörnyetegétől, amelyet akarva- akaratlan össze kell, hogy kössünk az iszlám vallású embertársainkkal. Ezek a sajnálatos tények.
Valamint az is, hogy a kormányunk gyűlöletkampánya, a kerítésépítés, valamint a nemzeti konzultáció triumvirátusa olyasfajta kóros torzulásokat okozott a magyar emberek többségének elméjében, amelyek miatt ma, Magyarországon menekültnek lenni felérhetne egy pár ezer kilométeres vándorlás megpróbáltatásaival.
Olyan helyen próbálnak ők „átvándorolni”, ahol a még valamennyi lélekjelenléttel és érzelmi intelligenciával és minimális tőkével rendelkező civilek tevékenységének köszönhető, hogy napról napra élelemhez, támogatáshoz juthatnak. Csupán ezeken az önkénteseken múlik az, hogy útbaigazítást, valódi támogatást, odafigyelést, BKV- jegyet, tiszta ruhát, meleg ételt, vagy, ha szükséges orvosságot, kötszert kaphatnak. Ahol kizárólag ezek miatt az elszánt és tisztalelkű emberek miatt érezhetik magukat- legalább időlegesen- biztonságban. Döbbenetes és tiszteletreméltó szervezőmunka és logisztika áll a segítő szervezetek mögött.
Szerda este jelen voltam a Keleti pályaudvarnál az „átvándorlók” számára szervezett ételosztáson, illetve az azt megelőző közös ételkészítésen. A főszervezők minden egyes nap máshogyan és máshonnan oldják meg az ételhez jutást. Ezúttal mi voltuk soron. Egészen konkrétan hét ember készített száz másik részére vacsorát, és másnapra reggelit. Minimális ráfordítással. Három röpke óra alatt, munkaidő után, saját szabadidő terhére. A többségük maga sem tehetős. Sőt. De mégis volt finom, meleg, vegán, keleti ízesítésű főétel, valamint szendvics, kenyér, gyümölcs, ásványvíz, sőt még édesség is. Röpködtek a „thank you” felkiáltások a fiatal migránsok szájából.
Negyven év alatti ugyanis szinte mindenki. Nem is csoda. Nekik volt hitük, elég erejük, no meg pénzük elindulni a háborúból, az elnyomásból, a besorozás, a bombázások, vagy épp a terrorszervezetek elől. Jó néhányan gyerekestül, családostul érkeztek, s várják a következő lépést, a tovább indulás lehetőségét. Itt, közöttünk.
Meglepő, hogy nem volt túlzottan sokkoló, vagy lélekromboló az esemény. Egészen egy bizonyos pontig.
Jöttek, sorban álltak, kaptak enni, megköszönték, továbbmentek, leültek a lépcsőre eszegetni. A közteres sepregető bácsi kikerülte őket, a metróról buszra átszálló utas ugyanúgy, fejet lehajtva átnézett rajtuk, mint máskor, egyszóval az egész csak úgy szimplán, a maga természetességével lezajlott. Felesleges klisék, ömlengés és felhajtás nélkül. A segítők tették a dolgukat, a menekültek szintén. Fotós sem volt sok, elvégre nincs már sok újdonság, címlapra való sztorinak már uncsi ez az egész az uborkaszezon kellős közepén. Mintha így zajlana az örökkévalósság óta. Tényleg rend volt a rendszertelenségben, a zaklatott kesze- kuszaságban.
Aztán a széthajtott kartondobozokból kialakított rajzsarokra tévedt a tekintetünk. Három- négy óvodás, és kisiskolás korú gyermek mobil foglalkoztatóját egy kb. tizenhét éves, nyári szünidejét töltő lány működtette. A gyermekrajzok sokkolóak. Mindennél, minden szájtépésnél, magyarázkodásnál, lobbizásnál többet mondanak.
„Szinte mindegyik házat rajzol, mást nem nagyon.” – mondja a segítő.
Bizony. Házat, otthont. Olyan fájdalmas, és szívbemarkoló emlékeket, amelyet a romlott, világi „felnőtt” ha akar, sem tudna közvetíteni. Ezekben a rajzokban benne van minden. A hosszú és fárasztó út, minden megpróbáltatás és új lecke nyoma, amelyet a sors érdemtelenül korán rótt rájuk. Nekik még minden impulzus új, minden élményszámba megy. Ám a lélek tisztasága a rajzpapíron is átüt. Nézed, meredsz rájuk, és lefagysz. Nem tudsz mozdulni. Egy percre vége van a világnak. Kőkemény szituáció. Mintha fejbe vágnának egy péklapáttal.
Aztán megrázod magad, és feleszmélsz. Akik közülük beszélnek angolul, azt mondják, ez csak a kezdet. Hogy lényegesen többen lesznek. Mostanában túlnyomórészt azok érkeztek és érkeznek, akiknek volt pénzük utazni. Az igazi roham csak néhány hét-, hónap múlva várható. Akkorra, amikor ideér az a tömeg, amelynek többsége tartalékok nélkül próbál nyugat- Európába jutni… Kerítésen át, vagy azt megkerülve.
A többségnek nem célja Magyarországon maradni. Ezt ők, maguk mondták. Csak nekünk, akiket bizalmukba fogadtak. Mert enni adtak nekik, akik fél órára emberszámba vették mindannyiukat.
Szóval a „menekülthisztinek” talán mégis nagyobb a füstje, mint a lángja. Mégis a civil összefogás szükséges ahhoz, hogy továbblendítse őket, mert hazánkban a pénzt hamarabb költik túlárazott óriásplakátokra, mondvacsinált konzultációkra, meg a haverok mutyibizniszeire, mint arra, hogy két szem krumplit odavessenek ezeknek az átutazóban lévő szerencsétleneknek.
Én kérek elnézést. De tényleg…