A napokban mindannyiunk Facebook hírfolyamát elárasztották a furcsa, képmegfejtős kérések és kérdések, valamint az azokat kifigurázó posztok. Sőt, a mémgyár is beindult, mint ahogyan az manapság lenni szokott, ha valamit felkap az internet népe.
Gondoltam, ennek utána kell járnom. Tudnom kell, mi az oka ennek a furcsa robbanásnak, miért játsszák e furcsa szókirakóst ily sokan nemtől, iskolai végzettségtől, lakóhelytől, társadalmi rétegtől, végzettségtől függetlenül. Fűtött a kíváncsiság, hogy mi a túróra kattant rá az unatkozó háziasszony, az ultraértelmiségi munkamániás havercsaj, a vidéki postáskisasszony, az elfoglalt ingatlanügynök, vagy épp a nyári szünidejének utolsó napjait ilyen csacskaságokkal eltöltő gimnazista. No meg persze az is szerfölött érdekelt, hogy mi az, ami a másik oldalon lévőkből, a rákontrázókból ilyesfajta kódolt utálatot, megvetést és fölényeskedést képes kiváltani.
Szóval fogtam, letöltöttem, és kezdődött a buli. Jött a totális ráfüggés. Ez az applikáció egy-két napra úgy beszippant, mint egy fantasztikus regény, amit nem tudsz letenni. Egyáltalán nem kell hozzá túlzottan addiktív hajlamnak lenni, hogy be-, és rápörögj. Folyamatosan agyalsz, ha megakadsz egy adott feladványnál, képes vagy szétguglizni magad, hogy rájöjj a megoldásra. Pörgetni a nagy növényhatározót, elmélyedni a festészeti stílusok kavalkádjában, vagy épp a ragadozó halak alfajai címszónál mélázni a lexikon fölött. Persze, csak ha kellően maximalista vagy.
Mindennemű fellengzés nélkül állítom, hogy elég jó észjárású, gazdag szókinccsel és gyors felfogással megáldott emberke vagyok, és az általános műveltségemmel sincs gond, köszönhetően azoknak a fantasztikus pedagógusoknak, akik törpike koromtól kezdve az egyetemig végigkísérték az életemet. Mégis volt, hogy fél napig függőben hagytam egy pályát, mert egy-egy túlzottan asszociatív, elvont, vagy épp egy a bonyolultság álcája mögé bújtatott roppant egyszerű feladvány meghátrálásra kényszerített. Szó, ami szó, volt néhány momentum, amikor legszívesebben falhoz vágtam volna a telefont. Ismerős?
Mégis, azt kell, hogy mondjam, hogy van ebben a játékban valami. Több szempontból is. Egyrészt kétségtelen, hogy egy rakás, lappangó, vagy régen nem használt agytekervényt megmozgat, sok, takarékon pislákoló készséget fejleszt. Felpiszkálja a parazsat. Néha már-már fejbe kólint a felismerés. Ja, tényleg, hát ezt is tanultam. Úristen, hát én ezt láttam. Ezt is olvastam.
Mellette persze pedig ott figyel a kudarc faktor, amely egyúttal természeténél fogva ösztökél a továbblépésre is. Van az a patthelyzet a játék során, amikor egyszerűen nem vagy képes rájönni a feladványra. Vagy ha nagy nehezen kimatekozod (bizony ám, matek is kell ehhez, nem is kevés), kirakosgatod azt a többszörösen összetett kifejezést, amelyet néhányan bizony életükben körülbelül háromszor hallottak és egyszer (rosszabb esetben egyszer sem) mondtak ki, akkor tényleg jönnek a „kutyamindenségitneki” jellegű felkiáltások. Aztán természetesen úgyis mész tovább. Jöhet a következő küzdelem. Majd én megmutatom. Úgyis kitalálom. Ha kell, veszek még pár aranytallért, a telefonszámla úgyis csak a jövő hónapban jön, majd kevesebbet beszélek, kispórolom. Ezzel áldozok az alapműveltség míves oltárán. Aha.
Százhetvennégy pálya, és öt nap. Jelenleg ez a mérlegem. Kicsit már ráuntam. Ezerháromszáz forintot adtam ki tallérokra, amelyeken értékes segédbetűket vásároltam. Semmi gond, nagyobb hülyeségekre is elveri az ember. Vagy nem?
Ám van még itt valami. Véleményem szerint a játék sikere mögött megbúvó valódi összefüggések merőben mások. Teljességgel túlmutatnak az unatkozó emberkék kellemes időtöltésre vonatkozó igényein. A mögöttes hatások valójában sokkalta megdöbbentőbbek. Vegyük sorra ezeket;
- Sikerrel venni az akadályokat, előrejutni
Az átlag magyar sorozatos kudarcok között él. Elfáradt, elcsigázott. Nem tud, vagy nem akar teljes mértékben megfelelni a feléje tornyosuló elvárás- halmazoknak. A munkahelyén, a párkapcsolatában, a családjával való viszonyában, vagy épp egy szimpla hivatali ügyintézés során olyan falakba ütközik, amelyeket nem tud, egyszerűen képtelen átugrani. Ebben a játékban, viszont ha több, ha kevesebb agyalás, kombinálás, gondolkozást követően, de továbblép. Előrébb jut. Rájön a megfejtésre. Átéli azokat a sikereket, amelyeket a való életben nem, vagy csak ritkán. Végre érik olyan ingerek, amelyeket már rég nem tapasztalt, vagy nem megfelelő volumenben tapasztalt.
- Visszaigazolást nyerni tudásunkról, rátermettségünkről, többnek, értékesebbnek érezni magunkat
Semmibe vett, lenézett, mellőzött helyzetekben tobzódó egyszeri emberek sokasága merített erőt ebből az alkalmazásból. Kőkemény ítélet ez, de valahogy bizony így van. Hiszen jó érzés nyerni. Csodás dolog végre saját magunk felé visszajelezni. Szuper, hogy végre vállon veregethetjük magunkat annyi önmarcangolás után, és rájönni, hogy a továbblépés lehetősége nem is oly távoli és elérhetetlen dolog.
Felismerni, hogy valójában még tudunk, még kiismerjük magunkat a világban. Még nem falsultunk el teljesen, még nincs itt a vége. A meg-, és felismerés ereje továbblendít az időleges kudarcok, vagy patthelyzetek után is.
A kérdés csupán csak az, hogy mindazok, akik a keresztrejtvények megfejtése következtében átélik ezt az élményt, képesek lesznek-e a mindennapi életük vetületére is áthelyezni ezeket a tapasztalásokat?
Hát, nem hinném…
- Kimondani a varázsszót: „nem tudom”
Az egyik legnehezebb. Beismerni, hogy nem megy, nincs tovább, nem tudom. Én ezt nem ismerem.
Hát olyan nincs! Tudom én, csak nem jut eszembe. Már a nyelvemen van! Izé. Nem-nem, ezt nem is így kell írni. Hülye ez a játék, küldök egy hibajegyet. Írok az idióta fejlesztőknek. Magyarul se tudnak, dilettánsok!
Hasonló felhorkanások kísérik az átlagember életét, amely során rendre nem képes, vagy egészen egyszerűen nem akarja beismerni, ha valamihez kevés, ha valamit nem tud eléggé jól, esetleg, ha segítségre szorul. Inkább hallgat. Szorong, remél, a szőnyeg alá söpör, s közben ezerszer hasonlik meg a világgal és önmagával.
- Ráébredni, rádöbbenni az összefüggésekre
Egyáltalán nincs azon csodálkoznivaló, hogy ilyen sokan rabjai lettek ennek a játéknak. Elvégre, ha nagyon lebutítjuk, ez sem más, mint egy soha véget nem érő folyamat, amit legalább kiismerünk, jobban mondva próbálunk átlátni. Amely világban legalább valamilyen szinten felsejlik a hovatovább kecsegtető lehetősége.
Mindezzel ellentétben nem mondhatjuk el saját életünkről, közvetlen környezetünkről és Magyarországról sem.
A játékban, ha az adott pályán az összes feladványt kipipálod, azzal ügyesen veszed az akadályt. Az összefonódó betűk kiadják a megoldást. Sőt, végre képes vagy a képek mögé látni, hiszen azok segítenek a feladványok megfejtésében. Aláveted magadat a téged érő hatásoknak, amelyek végre gondolkodásra, az összefüggések feltérképezésére, átlátására, és felismerésre késztetnek.
Teszed mindezt úgy, hogy valójában a saját életedben nem tudsz, vagy nem mersz a lényeg mögé látni, és az összefüggéseket felismerni. Hagyod, hogy a közöny, a szemfényvesztés, a megalázás, a hazugság és a gyűlöletkeltés felülkerekedjen. Elviseled, hogy nem vagy képes a dolgok mögé tekinteni. Elfogadod, hogy csak egy út van, ami tovább visz, s nincs több alternatíva. Azaz: elfelejted az általános játékszabályokat, és hagyod, hogy valakik rád erőltessék a saját, beteges reguláikat.
Nyomkodod tovább a telefonod. Ott, abban a világban legalább haladhatsz, továbbléphetsz. Kérdés, hogy meddig, és hol a vége…
