De nagyon gyorsan!
Tudom, nehéz toldozgatni-, foldozgatni azt a fránya, ingatag lábakon álló költségvetést, amelyet mindenféle frinc-franc, passzió, egy kis migráns-hiszti, vagy akár néhány kormány közeli haver kedvéért bármikor megtettek, és megtesznek a mai napig is.
Ám több tízezer, a végső lecsúszás szélén álló, a napi szinten a puszta túlérésért küzdő, éhező gyermekért pedig nem méltóztatik azt módosítani!
Hát szépen vagyunk!
Mondják, kedves képviselőink, akik leszavazták illetve leszavaztatták a Nemzeti Minimum Programját, maguknak van gyermekük? Netán unokájuk? És esznek rendesen? Van ruhájuk, fűtött gyerekszobájuk, mesekönyvük, kislabdájuk? És tessenek mondani, hol voltak idén nyaralni? Erről jut eszembe, az új síruhácskát megvették már neki az idei szezonra? Biztosan kinőtte a tavalyit.
Nem, ez nem demagógia. Ez számonkérés. Méghozzá legharagosabb fajtából!
Felháborító!
Jöhetnék itt különféle felhorkanásokkal, hogy bezzeg a felcsúti stadion fűtése belefér három milliárdért, vagy a nemzeti mobilhálózat tizenhárom milliárdért, esetleg a közmédia hitelállományának átvállalása közel ötvenmilliárdért, de nem teszem. Sorolhatnám napestig.
Mert most nem erről van szó. De még mennyire hogy nem!
Hanem egy véresen komoly dologról. Az országunk jövőéről. A következő generációról. Azokról, kérem szépen, akik a következő pár tíz esztendőben ki kell, hogy termeljék a GDP-t, az adóbevételeket, és nem utolsó sorban egy roppantmód elöregedőben lévő társadalom nyugdíjjárulékait!
Ezt nem tehetik. Nem lehet sem pártpolitikai, sem gazdaságpolitikai kérdést, vagy csak úgy egyáltalán eldöntendő kérdést csinálni ebből az ügyből. Mert ez egész egyszerűen nem kérdés. Hanem megoldandó feladat. Egy olyan probléma, amely túlmutat az üres fröcsögésen, egymásra mutogatáson, rivalizáláson, a mutyizáson, a migráción, a korrupción, stb.
Hazánkban, napjainkban több, mint hatszázezer gyermek ismeri, mi az, hogy éhezés. Ez a népesség hat százaléka. A teljes népességre vetítve pedig ez az arány közel huszonöt százalékos. Ez azt jelenti, hogy a gyermekek egyötöde, a felnőttek egynegyede él döbbenetesen mély szegénységben. Olyan mélyen, amit maguk talán fel sem tudnak, jobban mondva nem kívánnak felfogni.
No de mégis. Ezeknek a gyermekeknek enniük kell. És nem csak az óvodában, vagy iskolában. Nincs olyan, hogy Pistike, jön a karácsonyi szünet, úgyhogy most két hétig nem kapsz meleg ételt, maximum szenteste, ha a rokonok áthoznak valamit az övékből.
Épp elég, hogy ma Magyarországon megengedhető az, hogy meghatározzák, hogy melyik iskolába/ osztályba járhat roma és nem roma gyermek. Tűrhetetlen, hogy százezrek nem tudják, hogy miből fognak erre a télre tüzelőt venni.
Megengedhetetlen, hogy civil szerveződések erőn felül, néha szó szerint könyöradományokból juttatnak ételt az arra rászorultaknak. Tudják mit? Nem bírjuk. Soha nem elég a sok sem. Mert mindig az utolsó szemig elfogy. Tudják hányszor néztem végig egy év alatt, hogy az ételosztás végére nem jut mindenkinek élelem? Elmondhatatlanul mély és fájdalmas érzés, még akkor is, ha tudom, hogy ha hazamegyek, a rémálomnak arra a napra számomra vége, megsüthetem a kis szűzérmémet párolt idényzöldségekkel, kinyithatok mellé egy jó vörösbort, és emésztgethetem a soha meg nem szokható fájdalmat, amit ezek között az emberek között átéltem.
Ezt tessék megérteni. Nem hagyhatnak végleg leszakadni ennyi embert, s köztük több százezer gyermeket, akik semmiről sem tehetnek, akik tényleg nem választhatták meg, hogy hová születnek...
Elismerem, karosszékből, budai panorámás irodácskákból, bőrüléses autókákból piszok nehéz.
Tudják mit?
Menjenek ma haza és nézzenek bele a gyerek/ unoka szemébe. Képzeljék el, hogy valami orbitális tragédia folytán holnaptól nem tudnak neki meleg ételt, tiszta ruhát adni, vagy fűtött hajlékot biztosítani. De ne csak úgy uk-mukk-fukk, hanem úgy igazán. Ha segít, dobjanak be egy felest is, hadd eredjen meg az a fránya fantázia.
Hadd mardosson a kétely, a bánat, és a felelősségérzet okozta bűntudat érzése. Esetleg a kényszer, amely arra sarkall, hogy bármi áron élelmet szerezzenek neki és biztonságban tudhassák őt.
Aztán, ha ez mind megvan, köpjenek fel, és álljanak alá.
Utána pedig tessék csak ezt az egészet még egyszer átgondolni. Tudják, amúgy „emberileg”. Hátha menni fog.
De addig is szégyelljék csak magukat. Van miért…
