Hahó, hahó, Miniszterelnök úr! Itt vagyok! Igen én, a tisztességesen adót fizető alany. A normális értékrendű, dolgozó, építkezni kívánó magyar állampolgár. Kérem, hallgasson meg. Hallgasson meg, mert azt hiszem, baj van. Nagyon nagy baj van.

Tudja, félek. Napok óta. Keresem az okokat, miért. Aztán ma arcul ütött. Ez már abnormális. Félek, amikor a híreket olvasom és elborzadok azokon, amelyeket olvasok a még talán kiegyensúlyozott internetes tájékoztatás csatornáin keresztül (ne menjünk bele, hogy meddig lesz ez így). Félek, amikor a páromat ölelem, félek, amikor a huszadik excel táblát készítem aznap és mégis máshol jár az eszem, és rettegek, amikor a közértben egy szatyornyi élelmiszerért több ezer forintot fizetek (és ezzel horribilis, a világon egyedülállóan magas áfát egy mára hiteltelenné vált adóhivatlanak).

Félek, amikor eszem, hogy vajon holnapután lesz-e mit egyáltalán, és tartok attól, hogy nem fogom tovább bírni. Az egyén gyengesége nap, mint nap, ott kísért. Elgondolkodtat, majd cselekvésre buzdít. Én most ezáltal cselekszem, mert félek, nincs itt tovább jövőm. Először, gondoltam írok Önnek, hátha megért. Ha nem, elmegyek. Huszonnyolc évesen, családalapítás előtt szedem a sátorfámat. Ugyanúgy, mint az utóbbi néhány esztendőben több százezer honfitársam, káeshá adathalmaz ide, vagy oda.  A barátaim fele már külhonban pörgeti a gazdaságot, ott adózik egy megbízhatóbb, demokratikusabb, szavahihetőbb rendszernek.

Szóval Miniszterelnök úr, kérem, könyörgöm, higgyen nekem, óriási baj van. Sajnálom, hogy ki kell mondjam, minden tiszteletem fele az Öné, de Maga, Maguk miatt. 

Egészen idáig azt gondoltam, az állam pénzén szereztem két közgazdasági diplomát, itt kell maradnom. Ugyanis naiv és idealista vagyok, ugyanúgy, mint milliók Magyarországon. Ön szerint (ma is elmondta Győrben, jaj de szép is volt), a jó befektetés sokszorosan térül meg. Ezek szerint a belém fektetett invesztíció elbukni látszik. Elbukni, mert nem szeretnék tovább ennek az egész ámításnak, hazugságnak, megaláztatásnak részese lenni. Nem szeretnék ebbe az országba gyermeket szülni és attól félni, hogy vajon a kórteremben lesz-e fűtés vagy elegendő orvosság. Nem szeretnék itt maradni. Úgy érzem, úgy érezzük, nincs jövőnk.

Miniszterelnök úr, Ön, ha jól tudom, szereti a hatásos szófordulatokat, metaforákat. Engedje meg, hogy én is éljek eggyel. Tetszik tudni, ha túl sokáig nyomjuk a szén-dioxidot a lufiba, az előbb utóbb kidurran, és akkor nem marad semmi. Csak a kiszakadt, elenyészett, erejét vesztett, szemétbe való gumi. Nem kizárólag az én véleményem, de most én mondom el Önnek, hogy az utolsó renyhe leheleteket próbálják beletuszkolni ebbe a szerencsétlen lufiba, amely az elmúlt hetek eseményeit látván óriásit fog durranni. Akkorát, hogy az egész Kárpát- medence beleremeg. Kérem, gondolja át, hogy mikor és mennyit fúj, fújnak még bele.

Az, hogy a nyugati hatalmak kinevetnek, elítélnek, egy dolog. Az pedig, hogy mindeközben az első ránézésre kecsegtető perspektívákat felmutató, ámító kelet meg vigyorogva dörzsöli a markát, hogy vajon belerohanunk – e a látszólag menedéket nyújtó pokol kapuján egy másik alternatíva. Egy olyan lehetőség, amelynek következményeit nem szeretnénk sem megtudni, sem megélni.

Tudja, az internetadó elleni második tüntetésen magam is jelen voltam. Ott voltam a tíz centis tűsarkúmban és végig sétáltam a közel három órát, mivel munka után nem volt alkalmam átöltözni.

És Maga is tudja, nem azért a havi hétszáz forintért, amiből egy fél csirkemellel kevesebbet veszek fizetésnapon. Amíg Ön a gyönyörűséges Svájcban időzött, sok minden történt itthon (semmi kivetnivalót nem találok abban, ha az ember egyengeti utódja jövőjét, hiszen ha megtehetné, mindenki világot látott, sok millióért képzett embert faragna porontyából).  Ám ne kívánja, hogy elhiggyük, hogy ez volt a prioritás akkor, amikor tízezrek vonultak utcára (már aki félelemből nem maradt otthon), hogy felemeljék a hangjukat nem kizárólag egy banális, és gazdaságilag megalapozatlan adónem, hanem önmagában a napjainkban zajló, azokat átható felfoghatatlan és kétségbeejtő folyamatok ellen, amelyek egyre lejjebb, még inkább morális és gazdasági válságba taszítanak minket.

Miniszterelnök úr, engedje meg, hogy elmondjak Önnek néhány dolgot, amelyet tudnia kell. Kérem, kezelje a helyén.

Kérem, gondolja meg, hogy milyen közönséges és hiteltelen dolog saját kollégáit, bizalmi embereit a „kirakatba téve” olyan helyzetekbe hozni, amelyeket látványosan, életidegen módon nem tudnak kezelni, mert amatőrök, vagy ha nem azok/ nem voltak azok, ebben a már kifulladó, értelmetlennek látszó szélmalomharcban azokká lettek.

Tudom, tudjuk, hogy a kitiltási botrány, költségvetési botrány (holott még csak részletek szivárogtak ki), „egyik nap A-t mondok, másik nap B-t botrány” mind- mind olyan súlyos cseppek a pohárban, amelyek félő, hogy ki fogják borítani azt. Kérdem én, ezt Ön hagyja? Szeretné változatlan, meghasonlott, bizonytalan helyzetben hagyni az állampolgárokat? Na, látja.

Óriási PR-ja van a bankok elszámoltatásának meg a rezsicsökkentésen keresztül a fránya, ronda profitot realizáló, Magyarországon szolgáltató, külföldi gyökerű multicégek elszámoltatásának. Kérdem én, Miniszterelnök úr, Önöket ki fogja elszámoltatni? El tudnak számolni a becsületükkel? Nyugodtan alszanak? Mert mi nem.

Az idei választások idején és az azt megelőző, előkészítő időszakban Önök szégyenérzet nélkül tömködték tele esszenciális ürülékkel azt a zsákot, amely mára kiszakadt, és abból egyre több büdös dolog bukik felszínre. És ha egyszer már kiszivárgott, Önök arra nem veszik a fáradtságot, hogy legalább egységesen ugyanazt hazudják az adófizető, jóhiszemű, a T. Kormányt egy kisakkozott, érdekelvű választási rendszer által vicces kétharmaddal felruházó adófizetők arcába. Olyan állampolgárokkal teszik ezt napról napra, sőt, ahogy olvasom már-már óráról órára, akik egy olyan államnak adóznak havi súlyos tízezreket, vagy ha cégük van, akár ettől lényegesen többet, aki napi szinten átveri, megkárosítja, megalázza, megsérti- egyszóval eltapossa őket.

Tudja azt Ön, tisztelt Miniszterelnök úr, hogy a nemzetközi jog szerint egy illegitim Országgyűlés illegitim törvényeket hoz, és egy illegitim adóhivatal illegitim módon szedi be az adót?

Tudja azt Ön, tisztelt Miniszterelnök úr, hogy a kétharmad adta hatalom, és főként bizalom eljátszása mekkora következményekkel járhat?

Hogyan tér Ön nyugodt szívvel nyugovóra úgy, hogy a közmédia jövőre várhatóan újabb milliárdokat kap a propaganda gyártásra, de mindemellett a kórházakban nincs elég gyógyszer?

Mit szól ahhoz, hogy a mai sajtóhírek és cikkek alapján a Kormánytagok és a NAV vezetői közül senki sem hazudik, mégis egyre másra hazudtolják meg egymást? Erre mondják a nálam sokkalta okosabbak, hogy nincs megoldása az egyenletnek…

Tisztelt Miniszterelnök úr! Mi megoldást követelünk. Normális életet. Nem a havi pár ezer forint rezsicsökkenéstől vagy a félkészen átadott Várkert- Bazár adta élménytől leszünk gazdagabbak, elégedettebbek.

Kérem, fogadjon el egy javaslatot valakitől, aki a lánya lehetne. Valakitől, aki a fiatal felnőttkorában tapasztalt leckék során megtanulta, hogy sokkal jobb, ha egy félig veszett helyzetben inkább behúzzuk a kéziféket és megfordulunk, hátha rendbe tudjuk még hozni, mint sem végigvisszük a már szétzilált, ezer sebből végző folyamatot, amiről tudjuk, hogy úgysem lehet jó vége.

Az a kemény helyzet drága Miniszterelnök úr (ám ezt maga sokkal jobban érzi, tudja), hogy jelen pillanatban nincs olyan erő Magyarországon, akire rábízzuk magunkat. Nehogy azt tessék hinni, hogy a jelenlegi ellenzékben a napjainkban tudatára ébredő állampolgároknak valódi bizodalma van. Mert sajnos nincs. Csak magunkban- jobb híján.

 Miniszterelnök úr, könyörgöm, ne tessék minket még jobban sarokba szorítani. Nem ordítom az éterbe, hogy „monnyon le”. Nem. Csak tegyen valamit. Emberit. Értünk. Magáért.

Köszönöm, hogy elolvasta.

Üdvözlettel;

egy jóakarója