Szeretnél? Na, ne mondd…

Azt gondolom sokan, nagyon sokan, és egyre- egyre többen vagyunk ezzel így. Gondolkozunk, agyalunk, újra, és újra átpörgetjük a fáradt fogaskerekeken az egész történetet a lehetséges kimenetelekkel, opciókkal együtt. Elemzünk, és elraktározunk, tervezünk és tapasztalunk.

Aztán rendre mindenkor ott figyel egy kisebb- nagyobb zsákutca. Ahol egyből, és kivédhetetlenül elkap a „nincs hovatovább” érzése. Az a mélyen gyökerező és félelmekkel teli érzés, hogy valóban. Tényleg annyira mindegy, hogy jobbra, vagy balra. Ide- vagy oda. Nem is akarok lépni, sőt egyáltalán nincs már erőm erre.

Mert akármerre megyek, fordulok, akármilyen utat is választok, előbb, vagy utóbb, ronda, nagy falakba ütközök. Olyanokba, amelyeket ügyes mutatványokkal sem vagyok, vagyunk képesek átugrani. Akadályokba, amelyek képesek megállítani a néhanapján világmegváltó erejűnek, máskor pedig renyhe, elveszett, végső kiáltásnak érzett felindulások táplálta cselekvéssorozatokat.

Igen, valami tényleg hiányzik. Az utolsó, elementáris erejű löket. Tehát a bizonyosság. Az a kicsi, de jelentőségteljes plusz. Pont az, éppen annyi, ami ma, Magyarországon milliókat volna képes tovább lendíteni. Egy új, eddig nem létező oldalra. Egy olyanra, ahol nem számít a múlt mocska, hozadéka, sem azok a terhek és megpróbáltatások, amelyeket ezredéven át nyögtünk, s ahogy látom, nyögünk a mai napig is, és ezeket magunk mögött hagyva TALÁN képesek lehetünk egyfajta nemzettudatosságon alapuló pozitív önértékelést felépíteni. Olyat, ami nem hagyja, hogy olyan folyamatok uralják életünket, amely az utóbbi 10-20 évben… Olyat, amire a nagyvilágban akad nem egy, és nem két követendő példa napjainkban.

Persze tudom, mindenkor ott a kísértés, sőt alapjában véve kecsegtető lehetőség, hogy ezzel a semmibe révedő "kiafenetudjamilesz" gondolatmenettel takarózzunk. Az „akármit is teszek, úgyis elakadok”, inkább elodázom, elhalasztom, elnapolom érzése.

Mintha ebben az országban mindenki valami szerencsétlen csillagzat alatt született volna, amely arra determinálja, hogy kussoljon, elfogadjon, fejét igába hajtsa, s a megalkuvás álarca mellett és mögött lehetőségeihez mérten ügyeskedni, lavírozni próbáljon.

Naaa, ne vigyorogj, tudom, hogy Te is ezt teszed. Kérem szépen, kicsit szállj magadba.

Nos, remélem, már látod.

Tehát a legnagyobb probléma, hogy aztán ebből a bizonytalan, de annál inkább mindenki közös ismérvének tekinthető érzet- halmazából egy undorító, sekélyes, posvány születik. Olyan büdös állóvíz, ami mostanság visszavonhatatlanul elkezdett minket fojtogatni.

Annyira, de annyira szeretném hinni, hogy valójában nem így, hogy tényleg, és totálisan másképp van.

Hogy nem vagyunk elveszett emberek.

Hogy nem engedték el a kezünket.

Hogy nem vernek át.

Hogy nem játszanak a vagyonunkkal, munkákkal, életünkkel.

Hogy lehet és kell, sőt egyszer csak eljön a számvetés ideje.

Hogy nem kell százezreknek nap, mint nap meghalni, s aztán a puszta létezésért újjászületni.

Hogy nem ezért van a sok reményvesztett, tedd ide, tedd oda ember. Az egymillió alkoholista, és kábé ugyanannyi drogfüggő.

Ugye, milyen kemény játszma ez?

És milyen emberfeletti dolog lesz, lehet új lapot nyitni?

Nos, itt jön a képbe a tiszta, új lap. Igen, igen, ebben, a mocskos világban. Az érték-, és pénzügyi válság kellős közepén.

Naivan és reménykedve hiszem, hogy hamarosan, itt Magyarországon születik valami egészen új. Valami rendkívüli és példaértékű, és mindenek előtt jövőbe mutató dolog, akárhogy is osztják a lapokat a bizonyos, félelmetes és felettes nagyhatalmak. Mert ebben az országban élnek és mindig is éltek fantasztikus emberek. Fogadok, hogy saját ismeretségi körödből és sok olyan személyt tudnál felsorolni, aki szerinted sokkal többet, jobbat tud és érdemel.

Gondolj csak bele, hogy lojalitással átitatott, tiszta, szilárd meggyőződésen és értékrenden alapuló kooperációba még egyetlen „Nagyfőnök” sem kötött bele soha. Vagy ha mégis, akkor valamilyen formában hamarost beismerte, hogy e vágya alaptalannak bizonyult.

Akkor meg mi a túróra várunk?

Nevezhetjük új rendszernek, hitvallásnak, berendezkedésnek, igazabb, és hitelesebb alternatívának.

A legnagyobb problémám ezzel, hogy, ez az egész annyira, de annyira nem fekete, vagy fehér.

Meg igazándiból az is, hogy rengetegen hülyének néznek, ha ilyenekről beszélek, no meg főként, ha ilyenekről írok.

Azt szajkózzák, sőt felróják, hogy tessék már abbahagyni ezt a sehova sem tartó, magasztos értekezést. Nem a duma kell, hanem a cselekvés. Az eredmények. A kézzel fogható előremozdulás. Mert ez kell a „népnek”. Jaja, lényegében ez a körhinta- játék vízió, amit jelen vezérünk játékmesterként oly professzionális szinten ad elő.

Tehát, akik az egész ellen dumálnak, azokra nézve érvényes, és nap, mint nap elhangzik a felszólítás: "Ha akartok valamit, tessék ugyanolyan minőségben, ugyanolyan amplitúdóval, egyforma hatásossággal művelni az egészet!"

Oké, rendben.

De kérdem én, hogyan?

Ugye, hogy Te sem tudod a választ?

Valószínűleg azért, mert még nem mered, nem akarod, még akkor sem, ha valahol legbelül sejted, tudod, reméled, hogy benned, bennünk lakozik. Csak még egyelőre nincs meg, még nem jött el az a bizonyos plusz. Vagy, mert valójában eddig nem hittünk, nem akartunk, azaz jobban mondva, nem tudtunk hinni benne.

Nem, nem vettem be a Coelho, sem a „Müller Péter” tablettát.

Az önkifejező, és önfejlesztő önvallomás valóban, baromira kevés. No, meg az erkölcsi felelősség érzete is, főképp a jelen rendszer és berendezkedés tükrében.

Az, hogy az eseményekkel teli ősz és tél az önkéntes, alulról táplálkozó mozgalmak halála, vagy épp diadalmeneteként vonul-e be a történelembe, véleményem szerint hamarosan eldől.

Kérdés, hogyan kezeljük és dolgozzuk fel a társadalmi csoportok összemosódását, a valójában köznapi megfogalmazástól eltérő, definiálatlan határokkal bíró „értelmiség” cselekvéskényszerét. Azt, hogy akik az irracionalitás ellen szót emelnek, nem feltétlenül a jelenlegi döntéshozói körből és környezetből kerülnek ki. 

Azt, hogy a látszólag jó mélyre bebetonozott bürokrácia útvesztői szinte kiismerhetetlennek s elszámolhatatlannak tűnnek.

És azt, hogy a szó jó értelmében vett egyszerű, racionálisan értékelni, bírálni, gondolkozni és tervezni kívánó embertömegeket a mai napig könnyű demagóg, a jóhiszeműség és tisztesség elvét élből megkárosító kommunikációval elaltatni, meggyőzni.

Fájdalom, és igen, kimondom, hogy az utóbbi két-három hónap történései által életre hívott, nagy erejű, és kivételes öntudatossággal bíró szerveződéseiből hiányzik ez a bizonyos plusz. Az erős löket. És főképp a mindent elsöprő szenvedély.

Nos, megvan, látom már, kapizsgálod ám Te is!

Pontosan. Azaz egy. Ami mindent visz.

Épp, mint a szerelemben. Amikor nem érdekel, holnap mi lesz, akkor is teszel, cselekszel, ha kell, borítasz, felülbírálsz, értékelsz. És tudod miért? Mert egy ilyen helyzetben, óhatatlanul és kódoltan TE vagy a legfőbb érintett. Mert ez a nincs tovább, beleőrülök állapot.

Nos, csak ennyit szerettem volna mondani Neked...