Előre lefektetném, ez a poszt bizonyos értelemben meglehetősen hatásvadásznak ígérkezik. Legalább is első olvasatra bizonyosan annak fog tűnni.De vállalom.

Mert bár nem vadásztam őket, az utóbbi napokban annyi hatás ért, amelyek össz- eredője lassan robbanásig feszíti testem-lelkem, és főként az agyam.

Ezen érzések közös ismérve a hűtlenség.

Nem, nem váltottam át párkapcsolati témák elemzésére.

Ez a fogalom egy más vetületben, tágabb értelmezésben nyert új tartalmat.

Azt gondolom, hogy azzal, hogy sorra lenyeljük a békát, újra, meg újra hűtlenné válunk.

Bővebben:

Azzal, hogy fejet hajtunk, és minden hányaveti, törvényi erőre emelt sarcot benyelünk és kiperkálunk, hűtlenné válunk országunkhoz és a társadalomhoz.

Azzal, hogy behúzzuk a nyakunkat és nem teszünk semmit a mára sokszorosan és az egyszeri ember számára is nyilvánvaló rombolás ellen, hűtlenné válunk magyarságunkhoz.

Azzal, hogy tutyi- mutyi módon a „majd lesz valahogy” ideológiát képviseljük, hűtlenné válunk szeretteink, családunk, barátaink irányába.

Azzal, hogy bár bennük van a változtatásra való hajlam, jobban mondva kényszer, és ezt folyamatosan elfojtjuk, napi szinten vetjük el a közhelyesen értelmezett „jobb jövő” lehetőségét.

Aztán a minap megütötte a fülemet a „hűtlen kezelés” szókapcsolat.

Így nem kellett túlzottan mély kutatás ahhoz, hogy felismerjem, hogy amit a jelen kormány művel, az áttételesen értelmezve hűtlen kezelés.

És mielőtt meg tetszenek kövezni virtuálisan, jöjjön gyorsan a definíció vonatkozó részre, nem máshonnan, hanem a hatályos Polgári Törvénykönyvből.

„ Akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz, hűtlen kezelést követ el.”

Nem kívánom részletezni a vonatkozó paragrafus további száraz részleteit, ám abból kiderül, hogy az elkövetés és az okozott eredmény között okozati összefüggésnek kell fennállnia, illetve az, hogy a vagyoni hátrány definíciójába a kár mellett az elmaradt haszon is beletartozik. Továbbá sarkalatos pont, hogy az elkövetőnek mindenkor tudnia kell, hogy őt milyen vagyonkezelési kötelezettség terheli, és fel kell ismernie, hogy magatartása következtében vagyoni hátrány keletkezhet, amelynek bekövetkezését kívánja, vagy abba belenyugszik…

És a lényeg:

„A hűtlen kezelést csak az a személy követheti el, akit a vagyon kezelésével megbíztak.”

Nos, itt van elásva a béka, kérem szépen.

Az az egyetlenegy, utolsó nagy varangy, amit még nem nyeltünk le, ám záros határidőn belül bizonyosan lenyomnak a torkunkon.

Ennek nyomán kérdem én tisztelettel, meddig hagyjuk még, hogy ez a helyzet elemeiben ne változzon meg? Mennyi idő kel még ahhoz, hogy felismerjük, tényleg, visszavonhatatlanul nincs hova tovább?

Mondd, téged miért csak teliholdkor nem hagynak aludni a gondjaid?

A mindenkori választások alkalmával megbízzuk a minket képviselőket, hogy érdekeinket védjék, országunk sorsát alakítsák, a dolgok folyását a lehető legideálisabb és leglogikusabb mederben tartsák, és mindenek előtt a köz vagyonát, és érdekeit szem előtt tartva, továbbá a legfőbb nemzeti és emberi, valamint egyéb egyetemleges elvek és értékek mentén kormányozzanak.

Ha ez nem teljesül, e megbízás jogilag nem, ám elméletben hitelét, érvényét, és értelmét veszti.

Hiszem és vallom, hogy e nem teljesülés soha a rendszerváltás óta ilyen mélységben és keménységben nem volt jelen hazánkban.

Tisztában vagyok azzal is, hogy e gondolataimmal sem megváltást, sem érdemi előrehaladást nem vagyok képes elérni, okozni, vagy épp kezdeményezni. Csak egy óriási nagy felkiáltójelet tudok az éterbe lőni, amely talán néhányatokban nyomot hagy, vagy jelentőségteljesebb érzelmeket kelt.

Ennél a kétes küldetés okozta kettős érzésnél egy van csak rosszabb, méghozzá az egyre nyomasztóbb tehetetlenség terhe. Az a lélektani teher, hogy emberi léptékekben véve, és a jelen körülményeket józanul értékelve ezen a káoszon nem, vagy csak valamiféle csoda folytán lehetséges úrrá lenni.

És amíg az is releváns, hogy az útdíj kesze- kusza és atyaúristen mily nevetséges körülmények közötti bevezetése mellett mégiscsak valami folytán az is vezető hír, hogy szegény kis Rikárdó születése milyen visszásságokat vet fel, addig kérem, ez nem más, mint a gazdasági minőséget megelőző morális államcsőd állapota. Sőt továbbmegyek, annak elfogadása, hogy a jelen kormányzat, és ezzel rémséges mértékben csökkenő szociális kiadásokkal működő államgépezet szülte szörny minden valószínűség szerint első körben őt és a hozzá hasonló körülmények között élőket, majd aztán talán lassacskán egyre szélesebb rétegeket is perifériára taszít.

Arra a szintre, amelyhez, ha nem figyelünk, lassacskán mindannyian egyre közelebb kerülhetünk. Legyünk akár magunkat értelmiséginek vallók, kétkezi munkából élő és adózó szakemberek, vagy épp az egész rendszer működésében egyre inkább kevésbé hívő és elbizonytalanodó közalkalmazottak. 

Vagy épp a szó szoros értelmében vett hűtlenek.

Akik reményt vesztve időlegesen, vagy örökre feladják, és máshová költöznek. Élni, dolgozni, jövőt és családot építeni, és főként adózni. Máshová, külhonba. Szomorúan, más értékelhető alternatíva híján hűtlenül és nehéz fejjel…