Néhány millió magyar, lassan immár kimondhatom, a többség nevében.

Mi nem ezt valljuk. Nem így gondolkodunk. Nem ezt képviseljük. És mindenek előtt nem ezt akarjuk.

Nem szeretnénk, hogy egy választási csalás által többségi, ám elnyomó és főként rosszul felhasznált hatalommal bíró vezető ilyen képet alkosson rólunk. Nem kívánjuk, hogy egy képmutató, arrogáns, kétszínű, és (az utóbbi időben annyiszor bizonyította ezt) főképpen inkompetenssé vált vezér a magyar nép nevében, ilyen súlyú téma kapcsán közvetítsen álláspontot, formáljon véleményt.

Minap a miniszterelnökünk nyilatkozatában kifejezte, hogy „nem lehet tovább hátrálni. Ennek nyomán le kell vonni a megfelelő következtetéseket a párizsi merényletek kapcsán, és szigorúbb bevándorlási politikát kell folytatni, valamint hangsúlyozta, hogy Magyarország nem válhat a Közel-, és Közép- Ázsiából, valamint Afrikából bevándorló gazdasági célú bevándorlók célpontjává.”

Hát kérem szépen, nagy levegő...

Itt nem is kizárólag az a lényeg, hogy e kinyilatkoztatásával elementáris alapjaiban kérdőjelezte meg a teljes Európai Unió alapelveit és politikáját, s létezésének értelmét, hanem az, hogy a létező magyar migrációról tudomást nem véve, saját magával hasonlott meg.

És valóban. Valamelyest jól mondta.

Számunkra sincs tovább hátrálni.

Kérdem én, hogyan, de tényleg hogy a büdös túróba nyilatkozhat ilyet egy a nyugat felé látszólag törekvő, legalább is az általuk biztosította előnyöket saját céljaira konokul felhasználó nemzet első embere, ahol az utóbbi néhány évben százezrek döntöttek úgy, hogy az ellehetetlenítésük, megkárosításuk, átverésük, meghazudtolásuk következtében időlegesen vagy véglegesen máshol kezdenek új életet?

A legjobb barátnőm szülei közel az ötvenhez lépték meg azt, hogy két tehetséges és szép gyermeküket felnevelvén, az általuk izzadságos munkával felépített vidéki családi házukat, s így évtizedek munkáját hátrahagyva, nyugat- Európában kezdenek új, minőségibb életet.

Mára jelentős megtakarítással, egy sor pozitív benyomással és maradandó élménnyel gazdagodva egy felfogásában és kultúrájában merőben más, ám mégis a miénknél sokkalta tehetségtelenebb, átlagosabb, de örökségénél fogva jobban teljesítő, s főként befogadóbb nemzet részévé válva dolgoznak,élnek,és mindenek előtt adóznak.

Azért, mert nekik így jó. Mert előbbre jutnak. Mert látják a jövőt, a választás lehetőségét. A kiszámíthatóságot. A viszonylagos élhetőséget, és elismerést. Mert bennük van a tudat, hogy végre, életük delén ők is számítanak, letesznek valamit az asztalra, és ezt valaki, vagy valami arányaiban is honorálja, vagy legalábbis úgy érzik. Jobban mondva tapasztalják, méghozzá a saját bőrükön.

Ezek nyomán hiszem és vallom, hogy fiatalok, és idősebbek, diplomások és szakmunkások, köztük szép számmal barátaim, ismerősem, volt iskolatársaim, sőt sajnos immár családtagjaim nevében is kell, hogy állást foglaljak. Olyanok szócsöveként is, akik már nem élnek hazánkban, ám lélekben minden egyes nap velünk vannak.

Tudom, hogy óriási közhely, de muszáj kimondanom, hogy amelyet a miniszterelnökünk a párizsi merényletek, valamint áttételesen az Európába történő bevándorlás kérdésköre kapcsán nyilatkozott, a „bort iszik, és vizet prédikál” iskolapéldája.

Főképp úgy, hogy egy ilyen, embertelen, végtelenül szomorú, és kétségbeejtő eseménysorozat kapcsán, azt követően szinte azonnal kaptunk a nyakunkba egy ilyen rideg, minden emberi értéket nélkülöző kinyilatkoztatást. Egy olyan közlést, amelyet a felhatalmazásunk nélkül, a nevünkben tettek.

Mert bizony, akik rájuk szavaztak, azok sem erre adtak jogosítványt. Ezer százalékig vagyok biztos abban, hogy a szélsőségeket leszámítva, a jelenlegi kormányzó hatalom szavazói nem ezt, s nem így kívánták.

Egyszóval hangosan kikérjük magunknak! Tiltakozunk. Mert bizony kifordított pulóverben nem lehet sehol sem normálisan megjelenni. Maximum köznevetség tárgyává válni.

Valóban, honfitársaink többsége számára tényleg nem mindegy, hogy rövid- és hosszútávon hány bevándorlót, közmunkást, vagy rászorulót tart el. A magyar állampolgárok többsége nem ért egyet a mutyizással, vetítéssel, hazugsággal, sőt kívánja, hogy szociális célra elkülönített befizetései és adóforintjai a lehető legjobb helyre jussanak el. A valódi többség hisz abban, hogy nem azért kel fel, és dolgozik nap, mint nap, és vásárol iszonyatos ÁFA –, és járulék- bevételeket generálva, hogy az egész világ előtt így semmibe vegyék, és leértékeljék.

Főként úgy, hogy lassan mindenki felismeri, hogy az ilyen, és hasonló nyilatkozatok túlnyomó többsége csupán elterelés. Vetítés. Annyi, de annyi szenny, teher, és elszámolnivaló elbújtatása, elnapolása, sőt, mindenek előtt a figyelem elterelése érdekében. Lassacskán bármi áron.

Ám vagyunk még jó páran, akik nem felejtenek. Akik látják a lényeget, és olvasnak, legalább is próbálnak olvasni a sorok mögött.

Nehezen kívánkozik ide, a sajátságos, nemzeti problémáink mellé, vagy elé, de:

Charb, Cabu, Georges Wolinski, Tignous, Bernard Maris, Honoré, Michel Renaud, Mustapha Ourrad, Elsa Cayat, Frederic Bossieau, Franck Brinsolaro, Ahmed Merabet – nyugodjatok békében!

Ezen idegenül hangzó, ám mindenek előtt megjegyzendő nevek egy példás diverzifikációjú állam hősei.

Olyan országé, és nemzetgazdaságé, amelynek vezetői soha a büdös életben még gondolataiban sem mertek hasonló kinyilatkoztatásokat tenni, akkor sem, ha fölényüket értvén, s érezvén megtehették volna.  Olyan társadalomé, ahol az el-, és befogadás valamelyest nehezen, de alapjaiban véve lett sajátja mind a gazdasági-, és ellátórendszernek, mind az magát őslakosnak valló rétegeknek.

Számunkra meg ez jutott. A kétség, és a szégyen. Mi kérünk elnézést. Szívből.

Hátha…