Forgalmas hely mostanság a Keleti Pályaudvar.

No, nem csak azért, mert a Déli határozatlan időre kiesett a játékból, hanem mert olyan történések helyszíne, hogy csak a fejünket kapkodjuk.

Már szinte várom, hogy az eseménysorozat következő happeningje valami Simicska „mindenkigeci” úrhoz kötődő, új, média- comingout legyen. Oly stillszerű lenne.

A parasztvakítási hullám új mozzanata.  Valami giga- bejelentés, fideszmutyi- árulkodás, hatalomromboló puskadurrogatás a magyar politikai hidegháború új harcmezején.

Ha jól belegondolunk, a keleti, mint jelző, ha nem szimplán égtájat jelöl, általában véve pejoratív. Valami távolit, elmaradottat, negatívat jelent. Az east- side mindenkor degradált szerepben tűnik fel. Gondoljunk csak Pestre vagy Budára, a Nyugat- Dunántúlra, vagy épp a Viharsarokra, a fejlett nyugatra, és a lemaradásban vergődő keletre.

A jelen történései mégis azt mutatják, hogy Magyarország egyre inkább, az összes létező értelmezésben a kelet felé fordul. Kényszerűségből, vagy épp beteges ideológiák által arrafelé orientálódik, s lássuk meg,  várhatóan pár napon belül, minden nyugati figyelmeztetés, utalás, jelzés ellenére újfent fejet hajt, kezet csókol a kelet fura- urának.

Már- már elképzeltem.

Ha a szebb napokat is látott pályaudvarunknak feje nőtt volna, most csak jobbra- balra forgatná, hogy hirtelen milyen sűrű események helyszínévé avanzsált.

Először Rogán „ötkermaffia” Antal sajnálnivaló „gazdaságibevándorós” elterelő hadműveletének stand- up helyszíneként, majd a szerdai napon a kis hamis, ifjú fideszes Veress Áron(ka) lebukásának tetthelyeként  került be ismét a vezető hírek közé.

Ez ismét több, mint elgondolkodtató.

Furcsa világot élünk. Napról napra nyeljük le a békát, azaz békákat.  Olyan kétéltűek garmadát, amelyek egyike sem királyfi, hanem inkább undorító óriásvarangy. Mi mégis tovább csókolgatjuk, becézgetjük őket, hátha valami csoda folytán átváltoznak valami megváltó herceggé, vagy legalábbis jótevővé.

Ha sikerül rávennünk magunkat, és végigolvassuk az utóbbi néhány nap híreit, történéseit, a propagandista köztévé híradásainak kivételével ismét kizárólag elborzadni, elszomorodni, letaglózódni tudunk. S mivel a magyar eredendően nem az a „kimegyek az utcára, és szétütöm az összes hazug, korrupt, magát politikusnak nevező csökevény fejét”- típus, így marad a szomorú tétlenség tingli- tangli nyafogása.

Az „ez sem jó, az sem jó" projekt hatvanhatodik fejezete. Az „ez is egy rohadék, meg az is becsapott” mese sokadik újrajátszása. Az „itt is fáj, meg ott is” siralma.

Ezek is elvettek, és azok is. Ha meg adtak, akkor meg máshonnan húztak le. Egyébként is, mindegyik egyforma. Kiszúrtak velünk, és akkor mi van? Úgy sem tudunk mit tenni. Ehhez mi kevesek vagyunk, nem láthatjuk át, nem tekinthetünk mögé, egyszóval baromira nem tehetünk semmit.

Úgyhogy az átlag magyar inkább ül a kanapén, issza a kannás bort, vagy az akciós sört, számolja a zsebében az aprót, és közben kesereg, és mindeközben magát, magunkat sajnálja.

Tudjátok, mit gondolok, s kedves barátaimmal teljes egyetértésben mit gondolunk egyre többen?

Nem kizárólag a politikusokkal van itt a fő baj, hanem velünk.

Azzal, hogy ezt mind eltűrjük, lenyeljük, nyugtázzuk. Jó így nekünk. Bambán figyelünk, birka módra kivárunk,  hogy majd lesz valami. Aztán, amikor meg szavazni kellene menni, nem érdekel. Úgy sem rajtam múlik, le van ez zsírozva előre…

Lassacskán, ezt valahol tényleg megértem. Mert lassan tényleg nincs kire, mire, hova, s főképpen miért voksolni. Ne legyen igazam, ám valószínűleg erre lesz, lehet bizonyíték a veszprémi, oly nagy jelentőségű időközi választás is. 

Azt kell, hogy mondjam, unom, unjuk már ezt az oda- vissza, csiki- csuki színjátékot. Ezt a harcos tragikomédiát, amelynek nézőközönségeként semmiféle, de tényleg semmilyen szerepet nem vállalhatunk, jobban mondva nem kapunk. Ahol az interaktivitást nemzeti konzultációnak nevezik, ahol a súgógép előre be van programozva, és úgy hazudik, mint a vízfolyás, ott a legőszintébb ruhatáros néni mosolya sem képes jobbítani a sok felvonásos előadás általános kritikáján.

Tényleg mehetne az egész a levesbe. A közös, nagy, híg posványba, amelynek évek óta csak a felszínét kevergetjük, s mentsen tőle a Jóisten, ha egyszer szerzünk egy öblös, nagy szedőkanalat, s ki merjük meregetni, kapargatni a sűrűjét.

Vajon lesz – e elég erőnk, lélekjelenlétünk, határozottságunk azt a koncentrált mocskot véglegesen kiszedegetni a zavarosból?

Siralmas, hogy hagytuk, hogy ilyen, jellemtelen, jellegtelen, hazug népség határozza meg a mindennapi életünket. Lassan huszonöt éve. Hogy napi szinten tépázza meg a jogainkat, járasson le, alázzon meg, tegyen köznevetség tárgyává, és használjon ki-, és mindenekelőtt fel, alantas, mocskos céljainak elérésére.

Ahol egy néhány napos műsor, avagy „geci- show”, vagy egy ímmel- ámmal összetákolt,  őszerintük súlyos bevándorlási problémákra rámutató, ám a még jelentősebb kivándorlási trendeket elrejtő, és meghazudtoló „sajtótájékoztató” képes egyszerre elhúzni az orrunk előtt a mézes madzagot, s egyidejűleg lelohasztani majd minden változást kívánó és azt ösztönző aktivitásunkat.

Közben meg újra, és újra elfelejtjük a lényeget.

Ne feledjétek.  A kocsis is azt a kereket keni, amelyik nyikorog…