Odakint tombol a vihar. És bennem is.

Végtelenül szomorú vagyok, s elcsigázott. És reményvesztett. Tehetetlen, értetlen, felháborodott, kétségbeesett. Lassan azt érzem, hogy a „privát” mindennapok élményei és sikerei ellenére valamiféle zsákutcába taszított furcsa nemzettudatosság és élni akarás által áthatott paranoia tart rabságban úgy fél éve.

Nehéz erről őszintén beszélni.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, egyvalami motivált: elmondani, közvetíteni, átadni. Elmesélni Nektek, mindenkinek, hogy óriási felelősség hárul most ránk. Hogy mekkora jelentősége van annak, hogy napjainkban ismét válaszút elé érkeztünk. Mindennemű felesleges magasztosságot, demagógiát, túlfűtöttséget mellőzve, megkíséreltem magamból kiírni a félelmet, a haragot, a tehetetlenség igája által elnyomott tenni akarást és alkotásvágyat.

Aztán a napokban elkezdtem magamon és a hozzám hasonlókon, kedves barátokon (is) érzékelni a tipikus tüneteket. A „leszarom” állapotot. Amely, véleményem szerint a legveszélyesebb.

Elvégre ezt akarták.  Erre megy ki a játék, erre mentek rá. Birkákat kreálni. A kishitű magyar előbb, vagy utóbb úgy is meghunyászkodik, meghajol, elengedi a problémákat. Besöpri az akciósan vett szőnyege alá.

Vegyünk egy példát.

Nézd csak meg egy tipikus magyar alsó tagozatos mindennapjait. Korán kel, iskola, napi egy kötelező tesi óra bárhol, ahol az iskolában hely akad, hat tanóra, szakkör, kötelezően délután négyig napközi/tanulószoba, különóra, aztán majd csak hazaviszi valaki. Később ér haza, mint a szülei, akik tisztességgel lenyomták a napi nyolc órát. Mindezek után persze, hogy fáradt, csendes, magába zárkózó, furcsa, okostelefon- nyomkodó kis droid lesz. Tizenkét órát kellene aludnia. Ehelyett jut neki jobb esetben nyolc, kilenc. Kiégett, megfáradt, eltorzult személyiségjegyeket hordoz magában már tinédzser korától kezdődően. Aztán tőlük várjuk majd a megváltást. A valamit. A jövőt. Lótúrót, emberek, lószart. Már bocsánat.

Belőlük kreál majd az elfuserált rendszerünk engedelmes, zéró kreativitással és tenni akarással rendelkező kiskatonákat. Így a legegyszerűbb. Senki se legyen tehetségesebb, okosabb, rafináltabb, rátermettebb, mint ők, s mindenek előtt álló cél, hogy lehetőleg egyikük se merészelje vagy legyen képes átlátni az összefüggéseket.

Ez csupán egyetlen példa volt a zsigerekig hatoló rombolásra. Olyan terhes, és katasztrofális tendencia, amelyre egész egyszerűen nincsenek szavak. Mert elfogytak.

Ahogy lassan a lelkesedés is.

Fogadd csak el, úgy is totálisan mindegy, ezek végleg, s visszavonhatatlanul kitoltak velünk, visznek mindent, a haza becsületét, a magyar ember veleszületett kreativitását, alkotóvágyát, leleményességét. Mindent, bele a levesbe. Csak azért, hogy nekik igazuk legyen. A „csakazértis” beteg ösztöne fog itt lerombolni mindent, és ha tenni próbálsz ellene minimum hülyének néznek, s kijelentik, hogy rózsaszín álmokat kergetsz, jobb lenne, ha kivennéd a kis kezed a biliből…

Rohadt nagy szarkupac ez a nagypolitika. Amely ellen egyébként nem sokat tehetünk. Az egyszeri embernek, kuss a neve. Legyen akár menő menedzser, karalábé- termelő (kis)gazda, alulfizetett és semmibe vett, megalázott éjszakás nővér, vagy épp kétségbeesett, a napi szinten kis tanítványai sorsáért és oktatásáért aggódó pedagógus.

Öt forintot nem adnék az előző kormányokért, sosem sírnám őket vissza. Ellenben megkérdőjelezhetetlen tény, hogy jelenleg az eddigieknél lényegesen nagyobb mértékben és eloszlásban szétlopják, szétmutyizzák, világszinten alázzák, leégetik, félreminősítik az országunkat, a magyar embert, az identitásunkat és mindazt a kutya kemény munkával, a múlt rendszer minden hozadéka ellenére, óriási beletett energiákkal felépített, napjainkra épphogy működőképes valamit, amit Magyarországnak neveznek, nevezünk.

Szétesőben, széthullóban, zuhanórepülésben az oktatás, és az egészségügy. Minden eddiginél kétségbe ejtőbb tendenciákat ölt a korrupció, mérhetetlen mélyrepülésben a kisebbségek helyzete. Hétről hétre, napról napra rombolják le, taszítják mélységekbe nemzetközi szinten is a magyarság ázsióját.

Nyerhet díjat Krasznahorkai, bejuthat a magyar dal az eurovíziós döntőbe, lehet a Rubik- kocka a világ egyik legnagyobb darabszámban eladott játékcikke, mi csak egy utolsó, bábuként mozgatott, saját formájukra szabott, vagy legalábbis alakítani kívánt, GDP-termelő vagy épp segély- elnyelő gnómok maradunk, akikről vélhetően megkísérlik majd az utolsó bőrt is lehúzni.

Tök mindegy, hogy be-, vagy kivándorlunk. Teljesen jelentéktelen, hogy mit kíván, mit szeretne, merre mozdulna a magyar nemzet.

Lógunk, csüngünk a semmi ágán. A kósza lelkek. Ahol velünk akarják megkonzultálni, mindazt, amelyet egyébként esélyünk, lehetőségünk sincs befolyásolni, a jelenségek mögé látni, vagy azokat megérteni.

Egy a céljuk: mivelünk, belőlünk építeni tovább a falakat, még inkább elbizonytalanítani, meghamisított gazdasági mutatószámokat a nyolcvanmilliárdos köztévé pár százalékos nézettségű hírműsoraiba kipakolni, és a mellüket veregetni, hogy „defaszagyerekekvagyunk”, már megint megcsináltuk.

Mondták már nálam okosabbak, rátermettebbek, érdemesebbek is, hogy elég. Itt a vége. Én csak megpróbálom. Belesúgom az éterbe. Talán sikerül.

József Attila: Reménytelenül

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék