„Ki keres zsályát a mátrai réteken
Kinek az álma múlik a közérdeken
Sáros a kéz, ami a sorsot húzza
Aki nem látja, legalább haluzza
Mind eladtuk már
Mi elmozdítható,
És most jön, ami nem
Koncolható
Így megy ez az én kis falumban.”
Így bizony. Így megy ma, Magyarországon.
A csúcsra járatott gyűlöletkampány szinte 100%-os hatékonysággal működik, immár hónapok óta, amellyel egyidejűleg a „nagy testvér” hatalmának terjeszkedése lassacskán tetőpontjára érkezik.
Egész egyszerűen nem vagyok, és nem lehetek képes szó nélkül elmenni a „félrehipnotizált” magyar tömeg mellett, akik számára a szépen lassan, ám tudatosan és rendkívül akkurátusan adagolt gyűlölet-drog mára döbbenetes függést okozott.
Ez a szer alattomosan tette magyarok millióit (de legalább is százezreit) addiktívé. Olyan emberekké, akikben nem, hogy egy csöppnyi irgalom, de fikarcnyi empátia, tolerancia és elfogadás nincsen. Lehetséges, hogy korábban volt valamennyi, de ezeket az emberi viselkedésformákat mára csírájában elfojtották bennük. Ez több, mint kétségbeejtő.
Persze nem meglepő, szomorú magyar sorsuk örökségei folytán eleve fogékonyak voltak a szerre, mondjuk ki kerek - perec: szívesen fogadták azt. Jellemhibáiknak, korábbi kudarcainak köszönhetően eddig is „szerettek utálni” és minden bajukért másokat okolni. Csak éppen eddig a főnököt, a szomszédot, no meg főleg a melegeket, a cigányokat és a zsidókat gyűlölték, ellenük uszítottak, bennük látták mindenek megrontóit. Aztán egyszer csak ezek a kisebbségek kevésbé lettek fontosak, másodrendű utálat tárgyává avanzsáltak.
Hiszen hipp- hopp helyükbe léptek a menekültek, meg a mocskos "gazdasági" bevándorlók. A legtöbben a két kategória közötti alapvető különbséget sem értik. Ha értenék, most nagyon szégyellnék is magukat. Lehet, hogy azon nyomban megpróbálnának leállni a cuccról…
Aztán most ez van. Egy forrongó, fortyogó, indulatokkal és ijesztő ellentétekkel egymásnak feszülő polgárok csoportjainak elvi-, és elméleti csatáiban lassacskán elvérző ország, ahol a hipnotizáltak küzdenek a még maguknál lévőkkel. A fantomoknak élő és nekik áldozó megfélemlített áldozatok a racionális, emberi és polgári értékek mentén megoldást keresőkkel. Közben pedig nem veszik észre, hogy mire megy ki a játék, hogy valójában mit is szeretne elérni a vérprofi dílerük.
Ez a „gyűlöletdrog” szépen lassan a sejtekig, a zsigerekig rágta magát, a függők folyamatosan váltak áldozatává. A megkeseredett, általánosan hibakereső attitűddel rendelkező személyek durva, tohonya és begyepesedett, csőlátással bíró hangemberekké váltak általa, akik a saját életükben eddig sem találták meg sem a boldogságot, sem a megelégedést, sem semmiféle egyensúlyi állapotot.
Azt hiszik, ők a valakik. A nagy dumások. A látszat- lázítók, a kirakatba pakolók.
Ám mégis. Én nem a hangadók miatt aggódom leginkább.
Lényegesen jelentősebb kérdéskört jelentenek a csendben utálkozók, avagy a még fél- hipnózisban leledzők. Rajtuk áll vagy bukik az egész csiki- csuki harc. Rajtuk múlik majd, hogy melyik csoport kerekedik majd felül. Vagy feleszmélnek, vagy pedig elmerülnek a kemény szer okozta furcsa, édesbús eufóriában. Elfelejtve magukat, a valódi önvalójukat, az igazi céljaikat és valaha volt reményeiket.
A némán gyűlölködőknek, a világgal és önmagukkal meghasonlottak tömegének, avagy a propaganda- drog valódi áldozatainak egyetlen közös ismérve van: a közöny, ami még az utálatnál, a félelmeknél is sokkalta komolyabb és tovagyűrűző hatással bíró, valódi problémát jelent. A legnagyobbat…
„Maradok maradék. A lemaradóra
Csak legyintő polgár, kifekszem a tóra.
Maradok úr és maradok szolga
Marad a közöny, hogy nem az ő dolga.
Maradok tollpihe a szélviharban
Maradok suttogás az őrült zajban
Marad a templom és marad a puszta
Marad a csaló, megint megúszta”
