Nem értem én ezt az egészet.
A barátaim, kortársaim, korábbi iskolai csoporttársaim legalább fele már külföldön él. A nagy többségük egyáltalán nem akar hazajönni. Merthogy minek is? Inkább utalja haza anyuéknak a havi fixet, amiből kiegészíthetik siralmas jövedelmüket. Vagy ha épp erre nincs a család rákényszerülve, gyűjt, spórol, úgy, hogy mellette vígan meg is él. Még egy-két év, és lakást vesz, olyat, amiről itthon álmodni sem mert volna. Ne adj’ Isten házat, vagy legalább is házikót. Igen, lehet, hogy hitelre. Olyan hitelből, amelyet akkor is képes lesz törleszteni, ha a nagyon várt gyermek pici lesz, s egyikük egy ideig nem dolgozik.
Az említett kör másik fele pedig kényszerpályán mozog, itthon. Hisz, remél, próbálkozik, vagy ha egyiket sem, akkor pedig valamilyen erős kötődés által a maradás mellett döntött. Lehet itt nyomós ok a család, a szerelem, esetleg a hivatás, amit annyira szeret, s főképp, amihez annyira ért. Amiért itthon tanult, s van olyan elvetemült, és mindenek előtt naiv, hogy hazai pályán szeretné hasznosítani.
De az is lehet, hogy csak bátortalan. Nem hisz eléggé magában. Nemcsak, mert nem akar, hanem mert nem tud. Nem így szocializálódott. Nem ezt tapasztalta. Nem így nevelték. Azt a fals eszmét plántálták belé, hogy hidd el fiam, becsületes munkával még viheted valamire. Meg hasonlók. Olyan közhelyek mentén, amelyekben mindnyájan szeretnénk hinni, amelyeket valószínűleg a saját gyermekeinknek is el fogunk mondani, ám valljuk be, ebben az álságos, undorító világban, illetve ebben a reménytelen helyzetben evickélő, kelet- nyugat között egyensúlyozó fél- köztársaságban totálisan érvénytelenek.
Magam sem tudom, hogy miért vagyok még mindig ennek a „nem feltétlenül liberális” demokráciának álcázott, és igaztalan rendszernek az egyik ici- pici fogaskereke. Hiszen, ha nagyon, de nagyon befelé figyelek, és a lehető legőszintébben megkérdezem ezt magamtól, a valódi válasz:
„Halvány lila segédfogalmam sincs.”
Bármikor vehetnék egy egyirányú repjegyet valahová, ahol jobban megbecsülnek. Valahová, ahol nem vernek át, nem hazudnak a szemembe, nem égetnek le napi szinten a nagyvilág közvéleménye előtt, nem herdálják-, és osztják újra értelmetlenül a kemény s áldozatos munkával kitermelt adóforintjaimat, és főképp nem hagyják, hogy lassan huszonöt éve ugyanazok a körök felváltva hatalmaskodjanak, dőzsöljenek, élvezkedjenek, s élvezzenek privilégiumokat az épp aktuálisan „felruházott hatalom” álruhája mögé bújva.
Lassan tényleg nem találok több indokot, hogy miért is maradjak. Ha belegondolok, sokkal inkább élnék inkább egy óceán parti bungalóban, kézzel mosnám a ruhámat, kijárnék a helyi piacra, ahol megint csak kávézókban találnék wifit, s csakis akkor olvasnám e ronda nagyvilág, vagy a szegény, újra és újra megnyomorított Magyarország híreit, ha épp nem volna más dolgom.
És mégis.
Ilyen idealista idióta volnék. Még mindig itt vagyok, remélek, csak a jó ég tudja meddig. Mint az elhagyott menyasszony, aki valószínűtlenül hisz abban, hogy még talán egyszer minden jóra fordulhat.
Talán nem vagyok az egyetlen. Az egyetlen őrült. Aki sem forradalmár, sem igazságtevő, csupán egy normális lelkületű, életigenlő, tenni akaró valaki, aki még mindig nem hiszi el, hogy ebben az országban csupán ennyi volt a feladata, küldetése. Üssetek arcon. Talán attól felébredek…