Amit érzek, az lényegében: szégyen.
Fájdalom, megbánás, tehetetlenség, éteri meghasonlottság és szomorúság.
Eddig kellett jutnunk. A sokadik figyelmeztetésig az Európai Uniótól, a nemzetközi közvéleménytől, a segély-, és emberi jogi szervezetektől. Óriási felkiáltójeleket kaptunk mindenkitől, mindenhonnan, s mindenfelől. Kívülről és belülről egyaránt ömlik a kritika, a figyelmeztetés, nem egyszer a megbélyegzés.
Általánossá vált a nyugtalanság, a rendezetlenség, és ezáltal a szörnyű és degradáló megosztottság.
Van itt minden. Jobbikos, fideszes, békemenetes, dékás, elempés, nagydumás- levegőbe beszélő pártatlan „okostojások” és „megmondóemberek” serege. Itt, kérem mindenki annyira okos, ám az általános tendenciákat csak kevesek értékelik a helyén...
Kétségtelen, hogy egy szinte megváltozhatatlan halmaz irányítja a többséget, aki nyakra- főre vedeli a bort, majd okádja a vizet.
Aztán mellettük annyi, de annyi nyomorult, rászoruló, elszegényedett, vagy ha nem is az, lényegében az utolsó reményét is elvesztett, szótlan, jogaitól és érdemeitől megfosztott ember, állampolgár vegetál, hallgat és sóhajt nagyokat. Mindenki, aki érdemtelennek tartja magát arra, hogy véleményt formáljon, hogy hozzátegyen, hogy fejlesszen. Hogy szóljon.
Aki csendben feszül, aki szótlanul hasonlik meg.
Ma, Magyarországon milliók élnek grandiózus kérdőjelek mentén.
Magyar, cigány, zsidó, kisebbségi, meleg. Meg aztán földműves, tanító, jogász, menedzser, diákmunkás, ügyvezető, titkárnő, gyári munkás, satöbbi.
Mindenki mindent, s mégis mást akar, másfelé tart, más okból önző és ezért nap, mint nap kompenzál. Ideákat és hamis álcákat, képzeteket kreál. Mindannyiuk más okból kifolyólag vesztette el a hitét, az identitását, a lényegét.
Amúgy teljesen mindegy. Egész egyszerűen elég volt. Szörnyű azt érezni, hogy robotok és rabszolgák vagyunk. Nevető huszonharmadikok. Emberek! Basszus, nem a menekültek a mi legnagyobb problémáink! De még csak nem is a politikusok! Hanem mi magunk!
Ebben én nem akarok részt venni. Nem szeretnék egy kitaszított, mellőzött, lenézett, alulértékelt, birkatársadalom tehetetlen és lehetetlen része lenni, aki mindezt hagyja, elfogadja, tolerálja.
Nem így akartam. Nem így terveztem. Nem erre vágytam. Nem ezért dolgozom, és nem ezért alkotok.
Nem ezért tanultam, nem ezért kelek fel nap, mint nap, és főleg nem ezért írok blogot kilenc hónapja éjszakánként, munka után.
Nem vállalok semmiféle közösséget az országunk vezetőivel. Sőt, tovább megyek, az utóbbi tíz év vezéreivel sem. Elkúrták, elhazudták, kifigurázták, kiosztották, kimatekozták. Szétmutyizták, elrabolták, saját fogságába ejtették Magyarországunkat.
És ezzel megaláztak, leégettek, leminősítettek, szégyenbe hoztak, és mindenek előtt újra-és újra, napról napra vesztesnek determinálnak mindannyiunkat.
Az egész szomorú terhünk és örökségünk ellenére, hála a jó égnek valamiféle csoda folytán mégis vagyunk még jónéhányan, az igazán "mások". Valami furcsa örökség, kódolt létforma révén lelkesek, motiváltak, alkotó emberek. Tele igaz hittel, lelkesedéssel, tehetséggel. Egy bizonyos pontig.
Ám mégis sarokba szorítva.
Ez még senkinek sem fáj eléggé?
Nem, nem akarok plakátokat szaggatni és rongálni, ha úgy érzem, rossz irányba megyünk. Nem akarok folyton a rendszer ellen ágálni, és prédikálni, mert előbb, vagy utóbb hülyének, de legalább is fanatikus idiótának néznek.
Ez kérem, egy tekintélyes zsákutca.
És jelen pillanatban rohadtul nincs, aki lerombolja a falakat...
