Kedves önsajnálatban elmerült magyar állampolgár!
Ahogyan az már ezen a blogon is elhangzott néhányszor, ritka szar világot élünk. Ennek mélyebb, ok- okozati összefüggéseit pedig általában a ronda „nagypolitika” szemüvegén át nézzük, és minden nehézséget arra próbálunk kenni. Még akkor is, ha valahol belül tudjuk, érezzük, hogy ezzel a szemüveggel csupán a jéghegy csúcsára látunk rá, mélyebbre talán esélyünk sincs tekinteni. Mégis valakit, valakiket mindig szidunk, okolunk, vádolunk. Amolyan magyar betegség ez már, jobbról balra, balról jobbra vetíteni, hárítani, no meg persze káromkodva, másokat szidni és anyázni…
Ja. Mert tényleg ez a legkönnyebb út. Hajlamosak vagyunk saját problémáinkért, saját, és mások nyomorúságáért egyaránt egy irányzatot, ideológiát, pártot, vagy hatalmi tényezőt okolni.
Ám ma megtapasztalhattam, hogy ezektől létezik ma Magyarországon sokkalta sürgetőbb, és százszor mélyebb problémakör. Úgy hívják, SZEGÉNYSÉG. Árnyaltabban fogalmazva, szükség. Kiszolgáltatottság. Kilátástalanság. Létbizonytalanság. Éhezés.
Ezek a borzasztó súlyos, ám egyre inkább kézzel fogható fogalmak a huszonegyedik század számkivetettjeinek terhei.
Mondd, kedvesem, Te hányszor élted meg valódi mélységükben ezeket a dolgokat? Csak őszintén!
Na, látod!
Szóval depresszió, letargia és világfájdalom esetére volna egy javaslatom. Nem mellesleg kitűnő terápia is.
Tudom, van az úgy, hogy fáj az élet. Hogy megrohadsz a munkában és utálod a fél kollektívát, no meg főképp a főnökeidet. Hogy nem találsz megfelelő párra, vagy az, aki van, már nem azt jelenti számodra, ami régen volt. Hogy nem találod egyébként magadat sem. Aztán néha arra eszmélsz, hogy azon agyalsz, feladod. Hogy borítasz. Mert már nem bírod tovább ezt a szörnyű és nehézségekkel teli batyut cipelni.
Nos, ilyen esetekre létezik egy tök jó módszer:
- nézz körül, és láss.
Lásd meg azokat az embertársaidat, akik szükséget szenvednek.
Akiknek nem krepál be a wifi routerük, mert nincs. Nem merül le az a rohadt ájfón fontos hívásra várván, mert nincs. Akiknek nem jut az akciós ikeás karácsonyi cuccokból, mert az adventi felhajtásból kábé csak annyit tapasztalnak, hogy kicsit több a kajaosztás, mint egyébként. Tehát minden egyes napjuk egy bazi nagy „nincs”. Sem meleg szoba, sem elegendő étel, sem elég gyógyszer, sem boldogság, és legfőképpen szinte zéró remény.
Tudod kik ők? Olyan, emberek, akiknek a társadalom elengedte a kezét. El. Pedig hidd el, bármikor megfognák azt. A többség azonnal. Ha kinyújtanád.
Szóval, ma egy ételosztáson, és az azt megelőző főzésen, előkészítésen jártam. Életemben először, de bizonyos, hogy nem utoljára. Fiatalok és idősebbek, jó és szörnyű körülmények között élők, magyarok és külföldiek együtt áldozták a vasárnapjukat azért, hogy közel száz embert jól lakassanak.
Rohadtul senkit nem érdekelt, hogy ezen a vasárnapon nyitva van-e a pláza meg a hiper, vagy, hogy Veszprémben megdől-e majd a kétharmad.
Bölcsészhallgató és első blikkre nagypiás rosszarcúnak tűnő pasas egyaránt pucolt, hámozott, aprított, kavart, adagolt. Mindezt kitűnő hangulatban. Együtt. És miután két autóban sem volt elég hely az ételnek és az adományoknak, egy csudanagy, ipari fazekat jókedvűen cipeltek el a Combinón, jó néhány megállón keresztül. Van, aki úgy segít, hogy szinte neki sincs mit az asztalra tenni, de tudja, és tapasztalta, hogy ennél is van sokkal lejjebb…
Aztán a hidegben, szemerkélő jéghideg esőben szép, katonás rendben a kis csapat kiállt, és átadott egy óriási nagy adag szeretetet. Helyben fogyasztásra és elvitelre egyaránt.
Az akcióhoz a helyszínen csatlakozott egy hazánkban forgató, egyébként USA-ban élő színész is. Az egyik főszervező (egyébként egy igazi angyal) megtanította neki a feladatához kapcsolódó kérdést, amit az ételért sorban állóknak magyarul fel kellett tennie. „Almát vagy narancsot?”
Kedves olvasó! Találd ki, mi volt a negyedik magyar szó, amit az ifjú színészük ezen a késő délutánon megtanult?
Hát a „mindkettőt”.
Ugyanis a sorban állók többségének ez volt a válasza.
A színész először nem is igazán értette, mondtuk neki, hogy „it means, both of that”.
Aztán elmagyaráztuk neki, hogy nem azért szeretnék mindkettőt, mert telhetetlenek. Hanem mert tudják, hogy még egy hétig várniuk kell, amíg ismét feltesznek nekik egy eldöntendő kérdést. Mert sajnos hétből hat napon valójában nincs választásuk.
Neked, nekem, nekünk (még) van. Mondd, hajlandó vagy élni vele?
Aztán, amikor ez nem lett volna elég érzelmi sokk, robbant a letargiabomba. Sorra került egy hatvan körüli hölgy, aki a gyümölcsöt angol nyelven köszönte meg, majd hibátlan angolsággal folytatott kellemes diskurzust a külföldi segítővel. Na, hát itt tört el az bizonyos mécses. Hogy itt tartunk. Egy tanult, intelligens nyugdíjasnak vasárnap este ennyi jut. Néhány kedves szó, meg pár napra való hideg és meleg élelem...
„Ha valamiért vagy valakiért áldozatot hozok, az nem elvesz belőlem, hanem hozzám ad. Annak a lemondásnak az ereje belém költözik. A dolgok láthatatlanul, a rajtunk túli világban összefüggenek.” (Schäffer Erzsébet)