Nem tagadom, viszonylagos érdeklődéssel vártam az királyi tévé átszervezésének eredményét. No, nem kifejezetten azért, mert létszükségletem a markomba röhögni napról napra, hanem mert pusztán csak kíváncsi voltam, hogy mi a lótúrót tud majd ez az óriási sufni- tuning- gépezet, amely mára konkrétan mémgyárrá avanzsált.
Sokan megemlítették már a meghamisított nézettségi adatokat, az, égbekiáltó szakmai hibák sorozatát, a propaganda- vonulat abszolút térnyerését, úgyhogy ezekről most nem kívánok szólni. Felesleges is lenne. Meg persze lassacskán uncsi.
Nyolcvanmilliárd forint az átlagember számára elképzelhetetlenül sok pénz. Valószínűtlen és felfoghatatlan tétel, főleg, amikor a többség hó végén ezresekkel, rosszabb sorsúak esetében százasokkal matekozik, hogy kihúzza a fizetésig, ne adj’ Isten segélyig, pótlékig.
Nyomtam egy kétperces számítást, hogy mire futná ennyiből. Borzalmasan nem szeretnék demagóggá válni, de engedjétek meg, hogy megosszam veletek:
A nyolcvanmilliárd forint egy évre elosztva, napi kettőszázhúszmilliót jelent.
Ez az egyetlen napra vetített összeg;
- napi egymillió kg kenyér ára
- vagy egymillió liter tejé
- esetleg 163 963 kg sertéscombé.
Továbbá ez az egy napi summa fedezné 2750 fő havi albérletét egy átlagos rezsijű garzonlakásban, tehát 48 napnyi köztévé költségvetésből szigorúan elviekben, az összes, hazánkban élő hajléktalan lakhatását egy egész évre meg lehetne oldani.
Matekozás lezárva.
Az utóbbi néhány napban olvastam a témában hideget, meleget. Azaz túlnyomórészt hideget. Kritikát, szitkozódást, szigorú véleményalkotást. És persze néztem is, bámultam a dobozt, pontosabban próbálkoztam. Reggel háromnegyed hattól, háromnegyed hétig, készülődés, sminkelés, bodorítás, kávézgatás közben. Magamra erőltettem a feladatot, hát komolyan mondom még a legjobb habos kávé és keserűbbé vált tőle… Néhány hangos felnyerítés, meg kábé kétszer annyi k. anyázás közepette küldtem el melegebb éghajlatra szegénykéket, akiket - nincs rá jobb szó- azóta is nagyon, de nagyon sajnálok.
Persze, hogyne, tudjuk, hogy a kormányzati propaganda csatornájának szilárd szerepkörén kívül a Simicska- birodalom ellenpólusa akar ez az egész lenni. Mára országszerte megfigyelhetjük, ők sem tétlenkednek, például hírtévés óriásplakátokkal nyomulnak.
Az egész történet számomra talán legfájóbb pontja, hogy bizony akadnak még a köztévén értékes, tartalmat közvetítő műsorok, végtermékek, amelyek most veszélybe kerültek.
Ezek mögött nevek, fellengősen fogalmazva szaktekintélyek állnak.
Gundel – Takács Gábor, Jakupcsek Gabriella, Csiszár Jenő, Szujó Zoltán (drága Zolikám, kérlek, tarts ki, csak amíg a Forma-1 nálatok fut). S még egy sor, a terheket napról napra nyögő, már- már belebetegedő szaki, aki csupán alkotni, dolgozni akar, s minden nap elhiszi, hogy van miért bizakodni, ám valahol mégis tudja; visszavonhatatlanul kényszerpályára szorult.
Nem is beszélve a „háttérmunkásokról”. Vágók, operatőrök, szerkesztők, gyártásvezetők, asszisztensek, stb., akiknek percről percre nehezebb levegőt venni, nyugodtan aludni, és az egész rendszerben eligazodni, s tűrni, hogy ki tudja kinek a kisleánya, „Barbika” leváltsa a valódi egyéniség, és mindenekelőtt szakember Reisz Andrást az időjárás- jelentésekből.
Mindemellett, a körülményeket, a hazug, csaló rendszert, és a vérszegény ellenzék körülményeit ismerve számomra akad itt még kardinális probléma. Mármint nyelvtanilag. Elvégre ez a köz- tévé. A köz- ért van. A népért. Értünk, az érdekünkben, persze csak elviekben...
Tehát a leglényegesebb szempont, hogy az egész híg posvány az alapvető rendeltetését nem tölti be, de még csak meg sem közelíti azt. Sem nem közérdekű, sem igazságos, sem hiteles. Viszont iszonyatosan drága.
És sajnos ezt egész felháborító katyvaszt nem foghatjuk a „próbaüzem gépzajára”.
Valami ismét, nagyon elveszett. Elszomorító, kiábrándító, és vérlázító. Totálisan „nembíromtovább” állapot…