Volt, akinek torkos volt a csütörtök. 

Aztán volt ma néhány vagány csajszi és fickó, akik számára torokszorító. Melós, rohanós, logisztikázós, divatosan, aktuálisan szólva „társadalmilag felelősségvállalós”. Azaz attól sokkal több. De még mennyivel.

Odakint állok, az Aszódi utcai hajléktalanszálló hátsó, gazdasági bejáratánál. Kattog az agyam. Nagyokat szippantok a cigarettámba. Nehéz a füstje, pedig már órák óta nem gyújtottam rá. A mosdóban sem voltam, itt nem lehet, azaz nem merek.

Itt még a szmog, a köd is a szürke legsötétebb, talán az ötvenegyedik árnyalatát ölti fel. Csupasz, nagy fák ágaskodnak felfelé. Olyan irányba, amely felé az itt lakóknak, kényszerűségből, nagyobbrészt önhibájukon kívül szinte zéró esélyük van törekedni. Köröttünk vaskerítés meg rendezetlen bozótos (ide minek is más, ugyebár), a közelben lakóházak, kertváros- szerű kispolgári lét.

Valahol, nem is oly messze vonatfütty, fel-felhangzó MÁV- szignál. Itt vagyunk, a külvárosban, a sínek mellett, nem messze néhány fedett sportlétesítménytől, mégis a periférián.

Szinte már félsz, hogy beüt valami krach, és hirtelen velük együtt Te is ideszorulsz. Jobban mondva attól, hogy bárki, bármikor egyszer csak itt találhatja magát. Te is, én is, s akár ő is.

És nem csak a puszta „hajléktalan”, vagy „rászoruló” lét nyomasztó atmoszférája miatt nehéz itt a levegő. Az egyik szociális munkás szerint, ha lenne időm leülni, és öt itt lakó élettörténetét végighallgatni, akkor vágnék igazán eret. Elmondása szerint ugyanis nincs az a hollywoodi forgatókönyvíró, aki ilyen fájdalmas, szerteágazó és meglepő fordulatokkal tűzdelt élettörténeteket volna képes kreálni, mint az itteniek többségének nyomorult valósága.

Szóval, gombóc a gyomorban, de közben tenni kell. Adni kell. Segíteni kell.

Van húsleves, rántott husi, krumplipüré, savanyúság, rengeteg sütemény, tea, kávé, limonádé, és szörp. 

Pont, mint otthon vasárnap, azzal a különbséggel, hogy itt háromszáz főre készült menü.

A legtöbben először köszönik, s csak kisebb létszámban kérik, vagy követelik az ételt. Akik így is tesznek, valószínűleg csak azért viselkednek így, mert az idejét sem tudják, mikor volt részük ilyenben, s ennek hatására visszamentek gyermek- állapotba.

Nem sajnálom őket, azon már túlléptem. Sajnálom inkább magunkat, amúgy globálisan. Ezt a lelki szegény társadalmat, a hiányos ellátórendszert, és azokat a tiszteletreméltó szociális munkásokat (zömében hölgyeket), akik, ha szükséges, bizony egy sanda nézéssel képesek itt egyszerre rendet tenni.

Az egyikük, filigrán harmincas, alter csajszi röviden mesél csak, és azt is csak kérésre. Elmondja, hogy ez az élete, bár tény, hogy mint más néhány közalkalmazotti szakmát, ezt a szerepkört is csak, és kizárólag hozzá hasonló fanatikusok bírják hosszútávon betölteni.  Megdöbbentő, hogy bár „munkakörileg” nem volna köteles megfürdetni az éjszaka közepén, a krízis részlegre beszállított, magáról semmit nem tudó hajléktalant, sosem volt kérdés, hogy megtegye-e. Védőruházat? Na, az nincs. Gumikesztyű, meg jobb napokon fertőtlenítő szappan, az akad.

Szóval a lakókat, az adományra várókat, abban részesülőket nem sajnálom. Ez az érzés- halmaz attól sokkal összetettebb, a sajnálat szó nem fejezheti ki. Azok, akik sajnálkoznak felettük, higgyétek el, első sorban magukkal vannak elfoglalva. A saját- az övékhez képest- pitiáner problémáikkal, a napi szarral, a nagypolitikával, a szomszéd kertjével, a rohadt főnökkel, és satöbbi. Ők azok is, akik elzavarják a szeméttárolótól az ott élelmet, vagy pénzzé tehető dolgokat keresgélőket. Akinek egyáltalán nem jut eszébe, hogy a kocka még fordulhat…

De azért (szerencsénkre) vannak egyre- s egyre többen, akik érdemben tesznek.

Szeretnek adni, akarnak változtatni. Szabadidőben, szabad elhatározásból, civil forrásokból.

Nem tudom, hogy a „civil” szót le szabad –e még írni. Az olyan „ballibsis” sallang manapság, nemdebár?

Pedig az Aszódi utcai hajléktalanszállón ma tényleg torkos volt a csütörtök. Két nap, több tucat adakozó, még több önkéntes áldozatos munkája által, legalább egy- két óra erejéig őszinte öröm ült ki e megfáradt, leharcolt, végsőkig elkeseredett emberek arcára.

Pénteken, aztán ugyanolyan napjuk virrad, mint a többi. Nem tudhatom, mit visznek tovább az egész estéből, annak hangulatából, de azt igen, hogy nekünk megint, újra, sokadszor adott valami óriási dolgot a Budapest Bike Maffia.

Keressétek, szeressétek, lájkoljátok, támogassátok őket!

Van miért.