Napok óta nem alszom eleget. Nem áll le az agyam. Aggódom. Kétszáz százalékon pörgök, megoldást keresek, a pro- és kontra érveken morfondírozom. Elemzek, fontolgatok, továbbgondolok. Sokszor elszörnyülködöm mások primitívségén és elszigeteltségén, másszor pedig a szívem szakad meg megint mások áldozatkészségén, tenni akarásán, önzetlen emberségén.

Az értelem és az érzelem harca ez. Értem, hogy baj van, felfogom, hogy a migránskérdés egy olyan patthelyzet, egy akkora zsákutca, amelynek végkifejletét a lehetséges kimenetelek hathatós elemzése mellett sem lehet pontosan, ésszerűen prognosztizálni, mégis érzem, hogy valami itt nagyon nincs rendjén.

Pedig megtanították a főiskolán, majd az egyetemen, hogyan kell.  Mindezidáig nagyjából tudtuk, hogy mit kell figyelembe venni, honnan csatolunk vissza, mit kell elemeznünk ahhoz, hogy szinte tűpontos következtetésre jussunk arról, hogy egy adott tendencia merre tart, mi várható, s ebből mire lehet következtetni. 

Ám az élet iskolája ismét megmásította ezeket a téziseket.

Van az az állapot, amit sem elemezni, sem továbbgondolni, de még tényekkel alátámasztani sem lehet. Mert nincsenek tények. Nem léteznek hiteles adatok, nincsenek racionális háttér- információk. Csak mi vagyunk itt, egymásnak. Emberek az embertelenségben.

A valódi-, és álháborúk méltatlan résztvevői. Akik semmit sem sejtenek a valós, a háttérben munkáló mozgatórugókról, s azok amplitúdójáról.

Aztán itt vannak ŐK.

Mind másként nevezzük őket. Migránsok, bevándorlók, menekültek. Egyeseknek ingyenélők, májkrém-, és szendvicskidobálók, másoknak csodás kisgyermekek, harcos és istenfélő családfők, megingathatatlan, és gyermekükért bármit megmozgató édesanyák. Életükért és méltóságukért harcoló individuumok.

Egy biztos. Nem tudjuk, hányan vannak, és azt sem, hányan lesznek. Nem tudjuk, honnan jöttek, mert két nap alatt szerencsétlenek kétharmada hirtelen szír lett. Ez az egyetlen kapaszkodójuk. A hitvallásuk. A jelmondatuk. Szíria. Egyetlen felelőtlenül elejtett mondat miatt, amit a szebb napokat is látott Merkel asszony súgott- búgott bele a nagy, közös európai éterbe.

Nem szabad ezen csodálkoznunk. Rólam sem mondanák meg, hogy cseh, román, lengyel, vagy magyar vagyok-e, ha kelet- európai akcentussal próbálnék meg idegen nyelven kommunikálni.

Péntek éjjel, kissé kirakatszagúan, de bejelentették, buszokkal visszük tovább az autópályán menetelőket, illetve a Keleti pályaudvaron rekedteket, ha akarják. Ha elfogadják. Ha megértik az utóbbi napok bizonytalanságát, kapkodását, rendszertelenségét. Ha felfogják, hogy az a nép, aki kerítést épített ellenük, most hirtelen továbbviszi, továbbnyomja őket előre, a céljuk felé.

Paradoxonok fájdalmas halmaza.

Ez tényleg erőltetett menet. Erőltetik ők is, és erőlködünk mi is. Ide-, s oda kapunk. A belügyminiszter a hasát sütteti, a miniszterelnök napról napra máshol magyarázza a bizonyítványunkat, az ellenzék böfög, és számon kér, mindeközben pedig önkéntesek tucatjai vagy százai csodálatra méltó aktivitásukról és energiákról tesztnek tanúbizonyságot úgy, hogy a magyarság jelentős része gyűlölködik, utálkozik, hergel és provokál.

Nos, ez az, amit egy ilyen, minden túlzás nélkül történelminek nevezhető helyzetben nem szabadna, hogy megtörténjen. Sőt az sem, hogy baráti, családi, vagy kollegiális kapcsolatok menjenek tönkre, vagy kerüljenek mélypontra az eltérő nézetek, szempontok vagy félelmek miatt.

Mert, hogy valójában erről van szó. Mindenki fél. Te is, én is. A kormánypártiak, a liberálisok, a szélsőségesek is. A keresztények, az ateisták, és a zsidók is. A bizonytalanság, a kitettség, az ismeretlen kihívások által teremtett nyomás új, és mindezidáig ismeretlen feladatokat és terheket ró a csodakapitalizmus hajócskáin ringatózó országokra.  

Mégis, azt gondolom, hogy az az körülbelül ezer ember, aki ma elindult, egy óriási felkiáltójelet lőtt ki a nagyvilágba. Mennek, haladnak, menekülnek tovább. Előre.

Mi kell ahhoz, hogy hetek, hónapok gyötrelmei, szenvedései után még egy ilyen nehéz, és szinte lehetetlen küldetést vállaljanak? Milyen hatások, negatív élmények és gyötrelmek szülnek ekkora energiákat?

Nézem a videókat és a képeket, és nem térek magamhoz. Egyszerre csodálom és bírálom őket. Mi lesz, ha odaérnek a nem létező határokra? Mi lesz, ha számukra előröl kezdődik minden? Mi lesz, ha megint szökni, osonni, újfent bujdokolni kell? Mi lesz, ha még több áldozatot szül ez a csiki- csuki helyzet?

De mindenek előtt, mi lesz velünk, emberekkel?

Radnóti Miklós; Sem emlék, sem gyalázat

(Erőltetett menet- 1944. április 30.)