Tisztelt Gyurcsány Ferenc (Miniszterelnök) úr!

 Kérem alássan, Ön ezt valóban komolyan gondolta?

Valóban azt hiszi, hogy összemoshatóak az utóbbi hetek szigorúan CIVIL szerveződései által életre hívott mozgalmak valódi üzenetei, kinyilatkoztatásai, valamint az Ön által vezetett, összetákolt ellenzéki pártocska csapongó céljai? Tényleg úgy véli, hogy e korábban sosem látott erejű, civil értelmiségiek által felépített kezdeményezések, a hazájukért érzett őszinte felelősség motorja által hajtott csoportok farvizén újfent a hatalom felé evezhet?

Ha nem lett volna eléggé nyilvánvaló például a „Nem némulunk el” közösség nyilatkozata, amelyben az szilárdan elhatárolódott az Ön, szombati pártkongresszuson (oh, mily túlzó kifejezés erre a kis közgyűlés- féleségre) megfogalmazott gondolataitól, amelyekkel marketingelve Ön őszintének tűnő módon közös célokat és összefonódási pontokat vázolt fel ezekkel a nyíltan politikai pártoktól független szerveződések céljaival, alapvetéseivel, elmondom még egyszer.

Hiszen rém egyszerű.

Elismerő szavait nyugtáztuk, ám köszönettel, nem kérünk magából.

Tudja, bennünk, és az Ön gyenge kis pártjában egyetlen közös vonás van, mégpedig, hogy a jelenlegi kormány „ellen” vagyunk. Ezt a közös nevezőt mindketten másképp alakítjuk cselekvéssorozattá. Mi úgy, hogy minden lehetséges fórumon felemeljük hangunkat az igazságtalanságok, az elburjánzó szegénység, a korrupció, az ordító hazugságok és kizsákmányolás ellen. Önök pedig úgy, hogy mindezeket hangzatos szófordulatokká, illetve az Önök számára „nagyellenzéki” célokra felhasználhatóvá téve ráhúzzák a saját köntösüket, és kipakolják azt a kirakatba.

Engedjen meg egy őszinte gondolatot. Mi egyetlen percig sem sírjuk vissza azt, és semmiféle közösséget nem vállalunk az Ön miniszterelnöksége alatti időszakkal. Mert akárhogy is szépítem, az majdnem, hogy ugyanaz volt, mint a jelenlegi patthelyzet, csak pepitában. Azaz pirosban.

Köszönjük, de nem!

Örülök, hogy boldog házasságban él, és ezúton is jó egészséget kívánok a születendő legifjabb gyermekének. Mint gyakorlott férj, és társ, korábban bizonyosan Ön is volt már olyan élethelyzetben, amikor elhangzott a velős közhely: „Felmelegítve csak a töltött káposzta a jó”.

Ennek nyomán nyugodt lehet afelől, hogy Önt a büdös életben nem fogják a magyar választópolgárok újra miniszterelnöknek választani.

Hiszen, ahogy azt Ön is olyan szépen megfogalmazta, Önök anno elkúrták.

El ám, nem kicsit, hanem nagyon.

Furcsa, de valahol érthető párhuzam jutott erről eszembe. Mégpedig, hogy úgy, ahogy napjainkban az „Orbán takarodj” felkiáltást skandálják a tüntetéseken, nem feledhetjük, hogy nem is oly régen, még az Ön becses nevével élve, ugyanez az erélyes utasítás visszhangzott az elégedetlen, kétségbeesett és igazságtalanságot tovább nem tűrő, tehetetlenségében inkább utcára vonuló állampolgárok szájából.

Ennek megfelelően nyilvánvaló, hogy akárhogyan is tetszik keverni a lapokat, biztosra veheti, hogy az ászokat már sok éve kiszórta a többi közül, és a vérszegény erőlködések, jellemtelen húzások segítségével nem fogja tudni azokat a nagy pakliba visszajuttatni.

Számunkra nincs más út, kizárólag a tiszta lap. A hófehér. Amire új jövőt rajzolhatunk. Szebbet, reménytelibbet, igazságosabbat. Ezen a lapon pedig egy légypiszoknyi hely nincs sem Önnek, sem Orbán Viktornak és bagázsának, sem semmiféle libapásztornak vagy szélsőséges eszméket képviselő „keljfeljancsiknak”. Magyarul senkinek, aki ma, a mi pénzünkön, a mi adónkból,  hivatásszerűen rombolja tovább drága Magyarországunkat.

Elnézést kérek, hogy ilyen ronda közhellyel zárom soraimat, de orbitális igazság, főként manapság, hogy szarból nem lehet várat építeni…

Ne tessék tehát tovább kísérletezni. Vagy ha mégis, tegye, tegyék azt saját erőből. Nélkülünk.

Köszönettel és üdvözlettel;

Egy elkeseredett magyar állampolgár

Avagy félig- meddig nyílt levél Schmitt Pálhoz

Tisztelt Schmitt Pál (Köztársasági Elnök) úr!

Mindenek előtt engedje meg, hogy kifejezzem mély tiszteletem a MOB és a NOB égisze alatt végzett elkötelezett és áldozatos munkájáért. Az ezen szervezetekben végzett tevékenységének hitelessége, eredményessége senki által meg nem kérdőjelezhető. Honfitársaim nevében köszönöm az évtizedes fáradozásait, és alkotó tevékenységét.

Mégis, el kell, hogy mondjak Önnek valamit. Az a helyzet, hogy órák óta vívódom.

Volna itt valami, amire a legnagyobb tisztelettel szeretném felhívni a figyelmét, vagy legalábbis kísérletet tenni arra, hogy elgondolkoztassam.

Személyes benyomásaim alapján Ön sokkalta szimpatikusabb volt számomra politikai karrierjét megelőzően. Sokkal inkább tetszett nekem, az ex- élsportoló, férj, és nagypapa-szerep, mint sem a tessék- lássék módon „felhajtott” Köztársasági Elnök kosztüm. Elég idő telt el azóta ahhoz, hogy azt gondoljuk, utólag Ön is hasonlóképp vélekedik.

Nem kerülgetem tovább azt a bizonyos kását, és nagy levegőt véve, szemlesütve kimondom:

Kérjem, kérjük, ne tessék elfogadni a jelölést. Vagy legalább is a legnagyobb tisztelettel kérem, gondolkozzon el rajta.

És hogy miért?

Tudja, az utóbbi években, de leginkább hónapokban százezrek hasonlottak meg a kérdést illetően, hogy valóban jó irányba haladunk-e, és hogy igazán ezt szerettük-e volna. Előző blogbejegyzéseimmel ellentétben az Ön iránti tisztelet és megbecsülés súlyának megfelelően nem is kívánom részletezni, hogy miért. Valószínűleg ezekkel Ön – feltételezem, - nálamnál sokkal inkább tisztában van. Tény, hogy Ön a jelenleg is kormányon lévő, tucatnyi kérdésben hitelességét elvesztett politikai párt által delegált Köztársasági Elnök volt. Magyarország feje. Egészen, egy bizonyos, érzékeny pontig…

Sokan gondoljuk úgy napjainkban, hogy olyan nevek között és után, mint például Albert Flórián, Grosics Gyula, Puskás Ferenc, Buzánszky Jenő, Földi Imre, Kárpáti György, Gyarmati Dezső és Zsivótzky Gyula, talán MÉG nem feltétlenül időszerű ez a jelölés.

Ennek egyetlen oka van, mégpedig hogy Ön 2012-ben plágiumügybe keveredett. Azaz, akárhogy is szépítjük, bebizonyosodott, hogy doktori disszertációját nem önerőből írta meg. Szakmai felkészültségét, előzetes tanulmányainak eredményét, és az évtizedes munkásságát nem kívánom megkérdőjelezni, ám a tény, hogy az országunk első embereként e botrány eredményeképpen lemondásra, és ezáltal valamelyest a vádak elismerésére kényszerült. Ez mégis felvet egy furcsa gondolatot. Jelesül azt, hogy az Ön részéről egy újabb állami cím viselése hiteles, vagy elfogadható-e egyáltalán.

Hozzáteszem, valahol megértem Önt. Mindkét diplomamunkám írásakor bennem is munkált a bizonyos „kisördög”, hogy elmés, velős, sokatmondó, vagy végtelenül szakmaias, ám másoktól származó gondolatokat építsek be dolgozatomba. Olyanokat, amelyek tetszettek, nyomot hagytak bennem, állításaimat alátámasztották, és mindenek előtt továbbgördítettek a szakdolgozatírásban.

Ön 2011-ben nemzetközi Fair- play díjat kapott. Tisztelettel kérem, hogy e nagy súlyú cím birtokosaként szíveskedjen a megfelelő döntést meghozni.

Tisztában vagyok vele, hogy nagybetűs sportemberektől, korábbi pályatársaktól, tehát hazánk még élő, legnagyobb sportolóitól jelölést kapni óriási, elmondhatatlanul felemelő érzés lehet. Amennyiben jelölését e kontextusban értelmezzük, és jóhiszeműen feltételezzük, hogy semmiféle kormányzati nyomás nem állt mögötte, akkor is, ki kell, hogy mondjam, sokak szerint ez több, mint visszatetsző. Ezt nem csupán magamtól állítom, rengeteget böngésztem az internetes sajtó jobb-és bal oldalán egyaránt, amire erre jutottam.

Mindezek tükrében, volna egy javaslatom. Ha el is fogadja e megtisztelő címet, szíveskedjen a havi, kapcsolódó életjáradékát a magyar sport javára fordítani. Olyan utánpótlás- nevelési célokra, ahol ez a havi félmillió úgy kell, mint a falat kenyér. Zárójelben kívánom megjegyezni, hogy a londoni Olimpián, Szilágyi Áron kivételével, sajnálatos módon vívóink és tőrözőink nem értek el túlzottan fényes eredményeket…

Üdvözlettel;

Egy nagy tisztelője

Drága Barátom!

Úgy döntöttem, írok neked. Jobb híján. Mert amikor beszélgetünk, azaz beszélgetni próbálok Veled, sosem hallgatsz meg. Mindig csak lehurrogsz, kicsinyelsz, kioktatsz, nem hagyod befejezni a mondatokat, stb. Egyszóval sarokba szorítasz, elnyomsz, és leépítesz, úgy, hogy egyszerűen nem csak, hogy nem merek, nem is próbálok kontrázni.

Bocsánat, hogy ezt mondom, de sz@rsz rám. Ez fáj nekem. Ezért inkább leírom levélben, hátha nem fogod lesatírozni alkoholos filccel a mondatok befejezését. Ja, és remélem, nem fogsz ezért neheztelni rám. Azért írom le neked mindezt, mert szeretlek, tisztellek, féltelek, és mindenek előtt fontos vagy nekem. Kérlek, ezt mindvégig tartsd szem előtt!

Szóval, drága barátom, Te azt állítod, hogy jó irányba haladunk. Te abban a hitben vagy, hogy minden kizárólag értünk történik. Meg, hogy megyünk előre. Csökken a munkanélküliség is, a KSH is aszonta. Neked jó így, mert pár ezerrel több a nettód, mint tavalyelőtt, az ország megújul, és mindig elmondod, hogy a sok bolond nem veszi észre, hogy minden tök zsír, és a hozzám hasonlóknak csupán sír a szájuk, mert nem tudunk magunkkal mit kezdeni.

Fájdalmas, hogy ki kell mondjam, de az a büdös nagy helyzet, hogy valójában bezárkóztál a sekélyes kis világodba, és közben csodálkozol, hogy Neked semmi sem jön össze.  Folyton bosszús vagy, utálod és szidod a szomszédot, a főnökeidet, a pénztárost a közértben, stb., tehát körülbelül mindenkit, aki többre vitte/ viheti, vagy épp csak láthatóan boldogabb, mint Te.  Közben meg furcsállod az egészet, és szintén valakinek az édes jó anyját szidod, hogy amíg te ott ragadtál valahol a félemeleten, amíg mások már a sokadik szinten járnak. Lehet, hogy többet izzadtak, többször botlottak meg a lépcsőfokokat véve, és szenvedtek akár fájdalmas sérüléseket, ám mégis felfelé tartanak.

Drága barátom, szörnyű leírni, ám Te nem veszed észre, hogy az esetek túlnyomó részében csak duzzogsz, morogsz, másokat minősítesz, és okolsz a saját problémáidért, gyengeségeidért. Számodra kizárólag egyetlenegy dolog jelenti a fix támpontot, mégpedig a narancssárga glória a fejed fölött, amelynek a fénye mindent megszépít, áthat, és azt súgja a kicsi füleidbe, hogy Te valójában fasza gyerek vagy, igazad van, az összes többi gyökér, aki másképp látja, gondolja vagy érzi, elmehet a jó fenébe. Ez ad erőt, meggyőződést és hitet a valójában színtelen és egysíkú hétköznapjaidhoz.

Te, aki a „nagypolitikában”is otthon vagy, mondhatni valódi polihisztorként tengeted dolgos hétköznapjaidat, ráadásul elmondásod szerint annyi minden máshoz is oly profi módon értesz, mégsem engedsz közel magadhoz egy olyan valakit, aki a látásmódoddal, elveiddel, a saját érdekedben, konstruktív módon vitatkozni és visszajelezni szeretne. Egyfajta új megközelítésből átadni azon folyamatok vázlatát, amelyek ma mindannyiunk jövőjét alapjaiban határozzák meg.

Kedvesem, nem vagy már oly fiatal, azért valljuk be. Gondolkoztál már azon, hogy miből fogsz élni 20-25 esztendő múlva? Vajon sikerül majd összefusiznod addig elég lóvét, hogy az asszonnyal ellegyetek? Netán unokák, ilyesmi? Mit gondolsz, hol van a sok-sok év alatt tisztességesen befizetett magán- nyugdíjpénztári megtakarításod? Aham, tudom, jó helyen. Hogyne. Elárulom neked, kisbarátom, lényegében sehol. Azaz mindenütt. A mutyizók zsebében, a brand new stadionok gyepén, a NAV vezetők off-shore cégeinek bankszámláin, és még sorolhatnám. Mondd, jó ez így neked? Oh, hogy anno kaptál vissza egy kis lóvét, amiből befizettétek az új Swift első részletét? Bocsánat, így már mindjárt más… A tőkét, mondd, azt elkezdted már törleszteni?

Szerinted totálisan fölösleges a ez az egész NAV-os cirkusz, mert egyrészt baromira nincsenek bizonyítékok, másrészt meg olyan óriásit nőtt tavaly az ÁFA -bevétel, hogy lényegében csúcsra van itten járatva a gazdaság, úgyhogy pofa be mindenki. Az, hogy lényegében időt húznak, és napi tíz órában, hivatásszerűen nyomják a súlyos, több ezer oldalas aktákat az iratmegsemmisítőbe, számodra valóban mellékes…

A másik dolog, ami nagyon zavar, hogy folyton az Európai Uniót szidod. 

Mondd, tisztában vagy vele, hogy az utóbbi 10 évben egy fél járdaszegély sem épülhetett volna meg Magyarországon EU- támogatás nélkül? Hogy minden egyes beruházás, amellyel drága vezéred kampányolt, nagyobb részben az Unió révén valósult meg? El bírod képzelni, hogy mi lesz, hogy ha a nyíltan az Európai Közösség és az USA ellen feszülő orosz medve egyik gyarmatává válunk? Most komolyan. Az óriási súllyal bíró történelmi előzmények tudatában, még mindig képes vagy szidni, utálni, megrontónak és károkozónak titulálni azt az egyébként totálisan liberális és emberközeli eszmék mentén felépített közösséget, amelynek Te sajnos méltatlan és érdemtelen tagja vagy?   

Igen, tudom, itt vannak még azok a rohadék amerikaiak, akik bezony hazug disznók. Meg a Gúdfrend is egy mocskos ciájé ügynök, aki egyébként azon dolgozik, hogy a diplomata álarca mögé bújva galád módon megszüntessen itt minden jóságot, amit a drága kétharmadunk izzadságos küzdelem árán felépített.  No meg persze ő is Gyurcsány embere… Mert szegény, szebb napokat is látott Ferencünknek a nagy óceánon is átér a keze…

Drága szívem, elárulom neked, hogy ez az úgynevezett építmény bizony olyan, mint a Várkert- bazár. Az alapoknál ezer helyen rezegnek még a lécek. Vagy épp, mint a négyes metró. Itt-ott még beázik, és bekúszik az utcáról összeszedett mocskos lé... 

Egyébként tudod, hogy mi fájt nekem a legjobban? Amikor ma reggel azt mondtad, hogy inkább főztem volna vacsorát a páromnak, mint sem ott vergődtem a többi idiótával a Kossuth téren… Ezt kikérem magamnak. Nem érted, és nem is akarod érteni az egészet, csupán csóválod a fejed utálkozó tekintettel, idiótának, csürhének kikiáltva mindazokat, akik kínjukban, más utat nem találva, szabadidejükben és szabad akaratukból, és végső elkeseredésükben az utcán próbálnak tiltakozni a kizsákmányolás és a hazugságáradat ellen.

Apró betűvel leírok most Neked valamit. A kedvesem büszke volt rám, hogy amíg ő dolgozott, én a barátnőmmel ott álltam kézen fogva, és másik 10- 15 ezer emberrel egyetemben kiálltam egy jobb, igazabb, elszámoltathatóbb, reményteljesebb jövőért. Lehet, hogy Te a vacsorát követelted volna káromkodva, meg hogy hol voltam, ő megköszönte, hogy kettőnkért, a holnapért nélküle is képviseltettem magam…

Nagyon fáj, hogy meg sem próbálsz megérteni. Egy szikrányi empátia sem szorult beléd, és csak csóválod a fejed gyűlölködő tekintettel, megbomlott elméjű csürhének titulálva mindazokat, akik nem hagyják, hogy a fejük felett a hozzájárulásuk, beleegyezésük nélkül pálcát törjenek, ítélkezzenek, és szemrebbenés nélkül jóhaveroknak játszanak át a milliárdos bizniszeket.

Kedves Barát, engedd meg, hogy felfedjem előtted a nagy- nagy titkot.

Szóval, a titok az, hogy sajnos minket átvertek. Átvertek, megszégyenítettek, megcsaltak és megkárosítottak. Nem csak engem, téged is. Meg a fiaidat is. Szóval mindenkit. Egy olyan színjátéknak vagyunk a részei, sőt áldozatai, amelyben nem csupán átverve, megszégyenítve és megcsalva, valamint ezerszer megkárosítva tengődünk, hanem igenis ott tartunk, (és elnézést, hogy megint a ronda EU-ra csatolok vissza), de már egyenesen akadályozzák a szabad eszmék áramlását, az áruk és javak akadálytalan cseréjét, valamint az államok közötti egyetemleges partnerség és nyomon követhetőség alapelveit.

Egy velejéig romlott, korrupt, a valódi lépéseit professzionálisan álcázó, azokat totálisan másképpen előadó, beteg, és majdhogynem diktatórikus rendszer igáját nyögöd Te is minden nap.

Megsúgok valamit. Ennek a már-már önkényuralmi jelleget öltő, hazug, mutyizó karhatalomnak bizony lejárt az ideje. Napjainkban olyan emberek, dolgozó és adófizető polgárok ébrednek tudatukra, akik eddig mindig a narancsszínű logó mellé tették az ikszet a nagy vasárnapokon.

Sajnos muszáj kimondanom, hogy minden egyes napon, amikor káromkodva belépsz az ajtón, XY-t becsmérled és szidod, mindezek által a saját, kizárólagos hitelességgel felruházott, sziklaszilárd elveid mentén, mások pellengére állításával egyenesen sárba tiporod saját magadat is. Meg a holnapot. Továbbá engem. És minket. Ne haragudj, ezt nem tudom, nem akarom elfogadni. És tudod, drága barát, mi a legszörnyűbb? Hogy számodra csak az „ÉN” létezik és hat át minden egyes rezzenésedet, addig én a „MI” terhe alatt nap, mint nap omlok össze, majd állok fel a jobb, szebb, igazabb jövő eszméjétől fűtve!

Azt is elmondom Neked, hogy nem, nem tartom jelenleg egyik parlamenti pártot vagy már létező szerveződést sem arra érdemesnek, hogy kiemeljen minket ebből a patthelyzetből. A legszomorúbb ebben az egészben, hogy nincs valódi alternatíva.

Ja, tudom, hülye, idealista, szoci kis csitri vagyok. És egyébként is ne dumáljak már annyit. Idén már hatvanezret spóroltál rezsicsökkentésen, nem beszélve a lépcsőházatokról…

Tudod, van az a mondás, amelyet Nálad is okosabb, tapasztaltabb magyar emberek hagytak az utókorra:

„Amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon…”

Szeretettel és kíváncsian válom válaszod.

Csókollak sokszor!

A Te Barátnéd.

Budapest, 2014. november 18.

Kedves Ildikó, örülök, hogy látom! Ne haragudjon, hogy beinvitáltam így ismeretlenül ebbe a kedves kis presszóba.

Jaj, hát már napok óta csak magán jár az eszem. Foglaljon helyet, most csak mi ketten vagyunk itt, csak csajok. Nincs riporter, ügyvéd, ügyvivő, sőt, még egy kormánytag vigyázó tekintete sem, semmi. Csak mi ketten, hölgyek egymás között.

Ez a felállás, úgy tudom, Önnek testhez álló, elvégre most jött haza egy igazi, csajos nyaralásból. Én is matekoztam, hogy a fizetett szabadságomból a páromon kívül a barátnőimmel is el tudjak menni valahova az idén, de sajnos nem jött össze. Nem baj, majd talán jövőre.

Gondolom, mennyire ki van borulva. Gyenge idegekre egy kis gyomorkeserű meg egy jó cigaretta, no meg értő figyelem csodás hatással van. Na, ne álljon már ott oly félszegen, üljön le velem. El bírom képzelni, mennyire szeretne már egy kicsit szusszanni. Itt az alkalom. De ameddig kifújja magát, javaslom, hallgasson meg. Tölthetek?

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy ahogyan a PTK is előírja mindannyiunk számára (és a többség igyekszik is ezt betartani, és ennek megfelelően eljárni) én jóhiszemű vagyok és tisztességes. Megpróbálok hinni magának. Próbálom, de egyelőre nem megy. Sok a kérdőjel. Sok a bagatell furcsaság és ellentmondás. Lényegében egyre vagyok kíváncsi. Arra, hogy hogyan egyeztethető össze a felelős döntéshozatalban részt vevő, magas rangú állami tisztviselőként tevékenykedő NŐI mivoltával ez az egész felhajtás? Tisztában van vele, hogy ezen betöltött tisztsége mire jogosítja fel és mit követel meg?

Most, hogy csak így ketten vagyunk, engedje meg, hogy elmondjam, hogy nőként mihez hasonlítom ezt a helyzetet. Kedves Ildikó, ez valahol olyan, mint amikor rajtakapják az embert egy ronda megcsaláson, és az egyértelmű, ordító jelek ellenére az egyén mégis tagadja az egészet, még akkor is, ha tudja, hogy erre a világon semmi alapja nincs. Persze, ki lehet magyarázni, hogy a csók, meg a flört az valójában nem megcsalás. Hogyne. Szinte bármikor takarózhatunk ezzel, sőt magunk is elhisszük, hogy így van, áltatva magunkat, és a külvilágot egyaránt. Az, hogy egy „megbízhatatlan” szeretőt tartunk, mert épp az nekünk jó, hasznos, kellemes, vagy épp kifizetődő, mellékes. A dolog lényegi vonása, hogy elárultunk valakit, vagy valamit, de mindenekelőtt magunkat. Ez a valódi lelki teher. No meg felelősség. Amely terhet cipelve egy ideig jól megy a kirakatba pakolás, meg a vetítés, no de vajon meddig is evickélhetünk egy ilyen in flagranti helyzetben?

Mindketten tudjuk, a nőkben, és különösképpen az anyákban mindenkor ott van az állandó félelem, és az ebből adódó teljesítménykényszer. Tényleg őszintén, és jóhiszeműen kérdezem, nem fél attól, hogy ezzel az egész színjátékkal már most tönkretette az életét, a karrierjét, elveszítette a méltóságát és tekintélyét? Mit mond erről az egészről a gyermekeinek? Hogyan néz tükörbe nap, mint nap? Látom magán, hogy lassan összeroskad a teher alatt. Mi készteti tehát arra, hogy ezt az egész „ki nevet a végént” mégis végigvigye, azaz végig próbálja vinni?

Drága Ildikó! A világért sem szeretném kioktatni, hiszen a lánya lehetnék, de ne haragudjon, mégis ezt hogy gondolta? Alapos, előzetes tájékozódás nélkül személyesen odalibbenünk az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségére játszani az eszünket, meg az erős, sérthetetlen, dacos királynőt? Lehetséges, sőt biztos, hogy ez a taktika (stratégiának még nagy túlzással sem nevezném) bejön az élet sok-sok területén, különösen a magánéletben, ám kérem, higgye el, ilyen ingoványos talajon csak és kizárólag jó mélyre süllyedni lehet vele.

Meg egyébként is. Egy utolsó tízfilléres ügyféllel, beszállítóval sem megyek el, a hogy is mondjam, nem túl hiteles kiállású ügyvédemmel meg a kormánypropaganda hitelesített tévéstábjával karöltve, időpont egyeztetés nélkül tárgyalni, még akkor sem, ha kőkemény érdekeim fűződnek a fennálló helyzet tisztázásához, ne adj’ Isten titkosított iratok kikéréséhez. Sajnálom, hogy nekem, a fiatal adófizetőnek kell ezt Önnek elmondania…

Ahogy nézem, itt az ideje, hogy töltsek még egyet. Nem baj, kell az ilyen is. Nos, ha nem bánja, folytatom, aztán Maga jön. No, egészségére!

Szóval az van, hogy a közvéleményt talán igen, engem nem érdekel különösebben, hogy miként, hogyan és milyen áron került ebbe a pozícióba. Ám ha már odakerült, az nem kizárólag, ám nőként is kötelezi bizonyos dolgokra, illetve elvek, emberi értékek betartására.

Biztosan szörnyű lehetett, hogy ezek a randa amerikaiak még ennek ellenére sem mondtak semmi újat, sőt utána még nekiálltak twitterezni rajtunk röhögve? Itt a legnagyobb probléma az, hogy csak kis részben Magukon, ám nagyobb részt a magyarokon lamentáltak...

Drága Asszonyom, ez nem egy Old Spice reklám, ahol bizonyíték kell, nem pedig ígéret. El kell, hogy keserítsem, ebben az Önre erőltetett szerepben nem hogy egy kósza ígéretet, egy odavetett „majd lesz valami, tessék türelmesnek lenni” mondatot sem kaphat.

Én kérek elnézést, hogy kimondom, tisztelettel, de ez egy olcsó, magamutogató, és a legfontosabb, hogy a vádaknak még inkább hitelt adó színjáték, amit jó barátunk, André (hogy is értené a szóviccet, angolul sem beszél az országuk adóhivatalának első embereként) sem vesz be? Apropó, ha már így ketten vagyunk, kérhetném, hogy alkalomadtán beszélgessen kormánytag barátaival arról, hogy ma hazánkban egy mezei művelődésszervező diplomához középfokú nyelvvizsga kell, egy ilyen tisztséghez pedig alapfokú angol sem dukál?

Ne haragudjon meg rám, hogy osztom itt Magának az észt, de hadd kérdezzem meg, hogyan is van a tovább? Kaptunk a nyakunkba egy mindezidáig példátlan és megalázó lépéssorozatot egy elviekben szövetséges nagyhatalomtól. Nem akárkitől. Ugye, Önök sem gondolják komolyan, hogy elhisszük, hogy minden alapot nélkülöz ez a súlyos közbeavatkozás? Mi lehet ez? Talán egyfajta kegyelemdöfés a túlzott, indokolatlan és mindenek előtt megalapozatlan keleti nyitás és oroszbarát politika miatt? Vagy tényleg szimpla félreértések sorozata? Vagy inkább ne is ragozzuk, késő van már. Nagyon késő. 

Tegyük fel, hogy hiszek, hiszünk magának. Mert tényleg, annyira próbálunk. Mert már lassan megsajnáljuk Önt. Hogy elviszi a balhét egy ötvenéves nő…

Azt sem kétlem, a korrupció, egy érzékeny, és félreértéseknek alapot adó téma. Hiszen a világot napjainkban nagyrészt korrupt hatalmak irányítják. Sőt, nem csak ma. Amióta az ókori társadalmak a cserekereskedelemről áttértek a pénzforgalomra, a korrupció, mint olyan egészen a sejtekig ette bele magát a modernizálódó társadalmak szervezetébe, és ezzel a döntéshozatallal megbízott egyének életébe. A kérdés mindenkor csak az, hogy ezek az egyének vajon mit is kezdenek ezzel a kísértéssel, paraméterrel, nevezzük akárhogy.

Igen, igaza van, Önt és kollégáit megilleti az ártatlanság vélelme, mint mindenki mást ezen a világon, legalábbis annak a fejlettebb részén, ahová mi mindig is tartozni kívántunk, de félő, hogy lassan e körből kiszakadunk.

Vélelmezzük, azaz próbáljuk, hogy ártatlan. No meg persze az oly sokszor emlegetett kedves kollégái is, akikért olyan nagy hévvel próbál kiállni. 

A legrondább az egészben, hogy azt mondják Önre, és az egyelőre az ismeretlenség köntösébe burkolózó más köztisztviselőkre, hogy az USA területére történő belépésük sérti az Amerikai Egyesült Államok érdekeit.

Továbbmegyek, kedves Ildikó. Ez a helyzet mindenekelőtt a mi érdekeinket sérti. A magyar, adófizető, jóhiszemű, és tisztességes állampolgárokét. Egy olyan ország polgáraiét, akinek az adóként befizetett, kinek könnyen, kinek piszkosul nehezen összekuporgatott forintjaiból az államkasszába befizetett milliárdjai mennek adó címszó alatt egy jelenleg sötét lyukba.

No, nem folytatom, látom elfáradt. Nem is kell végigmondani. Szerintem jó hogy találkoztunk, kellenek az ilyen csajos esték, mint egy falat kenyér.

Száz szónak is egy a vége, tényleg köszönöm, hogy meghallgatott. Engedje meg, most benyomok egy százast a zenegépbe, és kérek Magának egy tök jó számot. Kicsit angolozunk, hogy többet ne járjon így, mint ma Andréval. Aztán, ha a dalszöveget meg a kérdéseimet értelmeztük, Ön jön. Kíváncsian várom a válaszait!

Egészségére!

Hahó, hahó, Miniszterelnök úr! Itt vagyok! Igen én, a tisztességesen adót fizető alany. A normális értékrendű, dolgozó, építkezni kívánó magyar állampolgár. Kérem, hallgasson meg. Hallgasson meg, mert azt hiszem, baj van. Nagyon nagy baj van.

Tudja, félek. Napok óta. Keresem az okokat, miért. Aztán ma arcul ütött. Ez már abnormális. Félek, amikor a híreket olvasom és elborzadok azokon, amelyeket olvasok a még talán kiegyensúlyozott internetes tájékoztatás csatornáin keresztül (ne menjünk bele, hogy meddig lesz ez így). Félek, amikor a páromat ölelem, félek, amikor a huszadik excel táblát készítem aznap és mégis máshol jár az eszem, és rettegek, amikor a közértben egy szatyornyi élelmiszerért több ezer forintot fizetek (és ezzel horribilis, a világon egyedülállóan magas áfát egy mára hiteltelenné vált adóhivatlanak).

Félek, amikor eszem, hogy vajon holnapután lesz-e mit egyáltalán, és tartok attól, hogy nem fogom tovább bírni. Az egyén gyengesége nap, mint nap, ott kísért. Elgondolkodtat, majd cselekvésre buzdít. Én most ezáltal cselekszem, mert félek, nincs itt tovább jövőm. Először, gondoltam írok Önnek, hátha megért. Ha nem, elmegyek. Huszonnyolc évesen, családalapítás előtt szedem a sátorfámat. Ugyanúgy, mint az utóbbi néhány esztendőben több százezer honfitársam, káeshá adathalmaz ide, vagy oda.  A barátaim fele már külhonban pörgeti a gazdaságot, ott adózik egy megbízhatóbb, demokratikusabb, szavahihetőbb rendszernek.

Szóval Miniszterelnök úr, kérem, könyörgöm, higgyen nekem, óriási baj van. Sajnálom, hogy ki kell mondjam, minden tiszteletem fele az Öné, de Maga, Maguk miatt. 

Egészen idáig azt gondoltam, az állam pénzén szereztem két közgazdasági diplomát, itt kell maradnom. Ugyanis naiv és idealista vagyok, ugyanúgy, mint milliók Magyarországon. Ön szerint (ma is elmondta Győrben, jaj de szép is volt), a jó befektetés sokszorosan térül meg. Ezek szerint a belém fektetett invesztíció elbukni látszik. Elbukni, mert nem szeretnék tovább ennek az egész ámításnak, hazugságnak, megaláztatásnak részese lenni. Nem szeretnék ebbe az országba gyermeket szülni és attól félni, hogy vajon a kórteremben lesz-e fűtés vagy elegendő orvosság. Nem szeretnék itt maradni. Úgy érzem, úgy érezzük, nincs jövőnk.

Miniszterelnök úr, Ön, ha jól tudom, szereti a hatásos szófordulatokat, metaforákat. Engedje meg, hogy én is éljek eggyel. Tetszik tudni, ha túl sokáig nyomjuk a szén-dioxidot a lufiba, az előbb utóbb kidurran, és akkor nem marad semmi. Csak a kiszakadt, elenyészett, erejét vesztett, szemétbe való gumi. Nem kizárólag az én véleményem, de most én mondom el Önnek, hogy az utolsó renyhe leheleteket próbálják beletuszkolni ebbe a szerencsétlen lufiba, amely az elmúlt hetek eseményeit látván óriásit fog durranni. Akkorát, hogy az egész Kárpát- medence beleremeg. Kérem, gondolja át, hogy mikor és mennyit fúj, fújnak még bele.

Az, hogy a nyugati hatalmak kinevetnek, elítélnek, egy dolog. Az pedig, hogy mindeközben az első ránézésre kecsegtető perspektívákat felmutató, ámító kelet meg vigyorogva dörzsöli a markát, hogy vajon belerohanunk – e a látszólag menedéket nyújtó pokol kapuján egy másik alternatíva. Egy olyan lehetőség, amelynek következményeit nem szeretnénk sem megtudni, sem megélni.

Tudja, az internetadó elleni második tüntetésen magam is jelen voltam. Ott voltam a tíz centis tűsarkúmban és végig sétáltam a közel három órát, mivel munka után nem volt alkalmam átöltözni.

És Maga is tudja, nem azért a havi hétszáz forintért, amiből egy fél csirkemellel kevesebbet veszek fizetésnapon. Amíg Ön a gyönyörűséges Svájcban időzött, sok minden történt itthon (semmi kivetnivalót nem találok abban, ha az ember egyengeti utódja jövőjét, hiszen ha megtehetné, mindenki világot látott, sok millióért képzett embert faragna porontyából).  Ám ne kívánja, hogy elhiggyük, hogy ez volt a prioritás akkor, amikor tízezrek vonultak utcára (már aki félelemből nem maradt otthon), hogy felemeljék a hangjukat nem kizárólag egy banális, és gazdaságilag megalapozatlan adónem, hanem önmagában a napjainkban zajló, azokat átható felfoghatatlan és kétségbeejtő folyamatok ellen, amelyek egyre lejjebb, még inkább morális és gazdasági válságba taszítanak minket.

Miniszterelnök úr, engedje meg, hogy elmondjak Önnek néhány dolgot, amelyet tudnia kell. Kérem, kezelje a helyén.

Kérem, gondolja meg, hogy milyen közönséges és hiteltelen dolog saját kollégáit, bizalmi embereit a „kirakatba téve” olyan helyzetekbe hozni, amelyeket látványosan, életidegen módon nem tudnak kezelni, mert amatőrök, vagy ha nem azok/ nem voltak azok, ebben a már kifulladó, értelmetlennek látszó szélmalomharcban azokká lettek.

Tudom, tudjuk, hogy a kitiltási botrány, költségvetési botrány (holott még csak részletek szivárogtak ki), „egyik nap A-t mondok, másik nap B-t botrány” mind- mind olyan súlyos cseppek a pohárban, amelyek félő, hogy ki fogják borítani azt. Kérdem én, ezt Ön hagyja? Szeretné változatlan, meghasonlott, bizonytalan helyzetben hagyni az állampolgárokat? Na, látja.

Óriási PR-ja van a bankok elszámoltatásának meg a rezsicsökkentésen keresztül a fránya, ronda profitot realizáló, Magyarországon szolgáltató, külföldi gyökerű multicégek elszámoltatásának. Kérdem én, Miniszterelnök úr, Önöket ki fogja elszámoltatni? El tudnak számolni a becsületükkel? Nyugodtan alszanak? Mert mi nem.

Az idei választások idején és az azt megelőző, előkészítő időszakban Önök szégyenérzet nélkül tömködték tele esszenciális ürülékkel azt a zsákot, amely mára kiszakadt, és abból egyre több büdös dolog bukik felszínre. És ha egyszer már kiszivárgott, Önök arra nem veszik a fáradtságot, hogy legalább egységesen ugyanazt hazudják az adófizető, jóhiszemű, a T. Kormányt egy kisakkozott, érdekelvű választási rendszer által vicces kétharmaddal felruházó adófizetők arcába. Olyan állampolgárokkal teszik ezt napról napra, sőt, ahogy olvasom már-már óráról órára, akik egy olyan államnak adóznak havi súlyos tízezreket, vagy ha cégük van, akár ettől lényegesen többet, aki napi szinten átveri, megkárosítja, megalázza, megsérti- egyszóval eltapossa őket.

Tudja azt Ön, tisztelt Miniszterelnök úr, hogy a nemzetközi jog szerint egy illegitim Országgyűlés illegitim törvényeket hoz, és egy illegitim adóhivatal illegitim módon szedi be az adót?

Tudja azt Ön, tisztelt Miniszterelnök úr, hogy a kétharmad adta hatalom, és főként bizalom eljátszása mekkora következményekkel járhat?

Hogyan tér Ön nyugodt szívvel nyugovóra úgy, hogy a közmédia jövőre várhatóan újabb milliárdokat kap a propaganda gyártásra, de mindemellett a kórházakban nincs elég gyógyszer?

Mit szól ahhoz, hogy a mai sajtóhírek és cikkek alapján a Kormánytagok és a NAV vezetői közül senki sem hazudik, mégis egyre másra hazudtolják meg egymást? Erre mondják a nálam sokkalta okosabbak, hogy nincs megoldása az egyenletnek…

Tisztelt Miniszterelnök úr! Mi megoldást követelünk. Normális életet. Nem a havi pár ezer forint rezsicsökkenéstől vagy a félkészen átadott Várkert- Bazár adta élménytől leszünk gazdagabbak, elégedettebbek.

Kérem, fogadjon el egy javaslatot valakitől, aki a lánya lehetne. Valakitől, aki a fiatal felnőttkorában tapasztalt leckék során megtanulta, hogy sokkal jobb, ha egy félig veszett helyzetben inkább behúzzuk a kéziféket és megfordulunk, hátha rendbe tudjuk még hozni, mint sem végigvisszük a már szétzilált, ezer sebből végző folyamatot, amiről tudjuk, hogy úgysem lehet jó vége.

Az a kemény helyzet drága Miniszterelnök úr (ám ezt maga sokkal jobban érzi, tudja), hogy jelen pillanatban nincs olyan erő Magyarországon, akire rábízzuk magunkat. Nehogy azt tessék hinni, hogy a jelenlegi ellenzékben a napjainkban tudatára ébredő állampolgároknak valódi bizodalma van. Mert sajnos nincs. Csak magunkban- jobb híján.

 Miniszterelnök úr, könyörgöm, ne tessék minket még jobban sarokba szorítani. Nem ordítom az éterbe, hogy „monnyon le”. Nem. Csak tegyen valamit. Emberit. Értünk. Magáért.

Köszönöm, hogy elolvasta.

Üdvözlettel;

egy jóakarója