Egy percig sem vitatom, vezérünk (pontosabban háttérmunkásai) mindig profi módon volt(ak) képes(ek) minden kommunikációs helyzetet marketingelni. De még mennyire! Gondoljunk csak például a tavalyi önkormányzati választások előtti „mindent átadunk, akkor is, ha csak majdnem kész” projektjeire, vagy akár a péntek reggeli Kossuth Rádiós szeánszokra, ahol annyira, de annyira képes minden katasztrofális döntést, próbaüzemet, sarcot ki-, és megmagyarázni, másként értelmezni és láttatni, s mindenek előtt a közös érdekből, nézőpontból megközelítve emészthetővé, elfogadhatóvá tenni, és ezzel lenyomni a torkunkon.

Nem volt ez másképp kedden sem.

Van itt ez a tényleg gyönyörű, csodás autó, amely láttán még a BMW-sek is elgyengülnek egy pillanatra. A Mercedes CLA Shooting Brake. Tessenek rákeresni, lélegzetelállító.

Imába is foglaltam, gyorsan Viktorunk szavait, miszerint idézem:

„Remélem, hogy rövidesen eljön az az idő, amikor a magyarok nem csak gyártani, hanem vásárolni is tudják a Mercedes- Benz személygépkocsikat”.

Ámen!

Ám addig is.

Igen, igen, eléggé fénylik még a frankhitelek forintosítása kapcsán múlt héten fejre került glória (ezt az érdemet nem tudom, és nem is akarom kormányunktól elvenni, valóban nagyon sokan menekültek meg ezáltal a totális csődtől, ám hiszem, hogy ez a tény nem fedheti el a mutyizás, rombolás, csalások sorozatának létezését), szóval illett ezt még valamivel meglovagolni.

Nem csupán illett, kellett. Mert közeleg a nagy csúcstalálkozó Merkel asszonnyal, aki mint tudjuk, közhelyesen szólva "már nem mai csirke". Muszáj volt tehát valami nagystílű akció keretein belül kissé puhítani őnagyságát, mert ahogyan az előre sejthető, jó néhány dolog kapcsán készül a Miniszterelnök úr orrára koppintani. Olyan gondolatokat kiemelvén sikerült ezt véghez vinni, mint:

-          A német tulajdonú vállalatok több mint 300 ezer munkavállalót foglalkoztatnak, ami 300 ezer magyar család kenyerét jelenti.

-          Végső soron a Mercedes adta meg nekünk, magyaroknak a lehetőséget arra, hogy Magyarország visszakerüljön Európa gazdasági térképére.

-          Az önök kiváló teljesítménye egy nagy teherbírású köteléket épít Mercedes és Kecskemét, Magyarország és Németország között.

Éssatöbbi, éssatöbbi.

Nagyívű, s őszintének tűnő mondatok. Már majdnem el is hittük. Ha nem ő mondta volna, talán teljesen.

Igen. Kellett nagyon hazánknak a Mercedes gyár. Meg az Audi is. Sőt, az egyéb nagy nemzetközi cégek kiemelt beruházásai is, amelyek a magasan képzett magyar munkaerő miatt választották országunkat. Büszkék is vagyunk erre, s főképpen az ott dolgozó, tehetséges, szorgalmas, tanult honfitársainkra, első rangú szakembereinkre.

Ám erre a képmutatásra, kirakatműsorra, színjátékra közel sem.

Kérem szépen, vadiúj Mercije csak Bobby Ewing-nak volt (úúú, az a piros cabrio),  illetve Magyarország  jelenkori története során például a műceleb Berki Krisztiánnak, és még néhány  ezer „nagyvállalkozónak”.

Szóval engedtessék meg nekem ezen az egész fellépésen nagyot kacagni. Mert a magyarok többsége csak a tévében, újságban, interneten, no meg az utcán lát ilyen gépeket, és sóhajt nagyokat, miközben azon gondolkozik, hogyan húzza ki a hónapot fizetésig. Arról meg ne is beszéljünk, hogy egy másik óriási hányad egyenesen nemhogy egy autót, hanem egy átlag háztartást nem tud fenntartani.

Tehát mindaddig, amíg ez a fajta grandiózus látszatkeltés, kifelé való színjáték marad a fókuszban, sőt, amíg a CBA terjeszkedése fontosabb, mint a CLA térnyerése, addig tényleg nincs miről beszélnünk, és nem kell attól rosszul éreznünk magunkat, hogy ezt az egészet nem vesszük be, nem hisszük el, nem adunk neki egy fikarcnyi hitelt sem.

Köszönjük, de nem.

És higgyétek el, Angela Merkel sem fogja. Sokkalta okosabb, rafináltabb asszony ennél.

Az, hogy ez a mai előadás neki szólt leginkább, vagy inkább nekünk, minden valószínűség szerint nem fog kiderülni.

Addig is nézzétek meg ezt a csodát.

Egyvalamire biztosan jó lesz. Pár percig egy másik valóságban léteztek majd…

Néhány millió magyar, lassan immár kimondhatom, a többség nevében.

Mi nem ezt valljuk. Nem így gondolkodunk. Nem ezt képviseljük. És mindenek előtt nem ezt akarjuk.

Nem szeretnénk, hogy egy választási csalás által többségi, ám elnyomó és főként rosszul felhasznált hatalommal bíró vezető ilyen képet alkosson rólunk. Nem kívánjuk, hogy egy képmutató, arrogáns, kétszínű, és (az utóbbi időben annyiszor bizonyította ezt) főképpen inkompetenssé vált vezér a magyar nép nevében, ilyen súlyú téma kapcsán közvetítsen álláspontot, formáljon véleményt.

Minap a miniszterelnökünk nyilatkozatában kifejezte, hogy „nem lehet tovább hátrálni. Ennek nyomán le kell vonni a megfelelő következtetéseket a párizsi merényletek kapcsán, és szigorúbb bevándorlási politikát kell folytatni, valamint hangsúlyozta, hogy Magyarország nem válhat a Közel-, és Közép- Ázsiából, valamint Afrikából bevándorló gazdasági célú bevándorlók célpontjává.”

Hát kérem szépen, nagy levegő...

Itt nem is kizárólag az a lényeg, hogy e kinyilatkoztatásával elementáris alapjaiban kérdőjelezte meg a teljes Európai Unió alapelveit és politikáját, s létezésének értelmét, hanem az, hogy a létező magyar migrációról tudomást nem véve, saját magával hasonlott meg.

És valóban. Valamelyest jól mondta.

Számunkra sincs tovább hátrálni.

Kérdem én, hogyan, de tényleg hogy a büdös túróba nyilatkozhat ilyet egy a nyugat felé látszólag törekvő, legalább is az általuk biztosította előnyöket saját céljaira konokul felhasználó nemzet első embere, ahol az utóbbi néhány évben százezrek döntöttek úgy, hogy az ellehetetlenítésük, megkárosításuk, átverésük, meghazudtolásuk következtében időlegesen vagy véglegesen máshol kezdenek új életet?

A legjobb barátnőm szülei közel az ötvenhez lépték meg azt, hogy két tehetséges és szép gyermeküket felnevelvén, az általuk izzadságos munkával felépített vidéki családi házukat, s így évtizedek munkáját hátrahagyva, nyugat- Európában kezdenek új, minőségibb életet.

Mára jelentős megtakarítással, egy sor pozitív benyomással és maradandó élménnyel gazdagodva egy felfogásában és kultúrájában merőben más, ám mégis a miénknél sokkalta tehetségtelenebb, átlagosabb, de örökségénél fogva jobban teljesítő, s főként befogadóbb nemzet részévé válva dolgoznak,élnek,és mindenek előtt adóznak.

Azért, mert nekik így jó. Mert előbbre jutnak. Mert látják a jövőt, a választás lehetőségét. A kiszámíthatóságot. A viszonylagos élhetőséget, és elismerést. Mert bennük van a tudat, hogy végre, életük delén ők is számítanak, letesznek valamit az asztalra, és ezt valaki, vagy valami arányaiban is honorálja, vagy legalábbis úgy érzik. Jobban mondva tapasztalják, méghozzá a saját bőrükön.

Ezek nyomán hiszem és vallom, hogy fiatalok, és idősebbek, diplomások és szakmunkások, köztük szép számmal barátaim, ismerősem, volt iskolatársaim, sőt sajnos immár családtagjaim nevében is kell, hogy állást foglaljak. Olyanok szócsöveként is, akik már nem élnek hazánkban, ám lélekben minden egyes nap velünk vannak.

Tudom, hogy óriási közhely, de muszáj kimondanom, hogy amelyet a miniszterelnökünk a párizsi merényletek, valamint áttételesen az Európába történő bevándorlás kérdésköre kapcsán nyilatkozott, a „bort iszik, és vizet prédikál” iskolapéldája.

Főképp úgy, hogy egy ilyen, embertelen, végtelenül szomorú, és kétségbeejtő eseménysorozat kapcsán, azt követően szinte azonnal kaptunk a nyakunkba egy ilyen rideg, minden emberi értéket nélkülöző kinyilatkoztatást. Egy olyan közlést, amelyet a felhatalmazásunk nélkül, a nevünkben tettek.

Mert bizony, akik rájuk szavaztak, azok sem erre adtak jogosítványt. Ezer százalékig vagyok biztos abban, hogy a szélsőségeket leszámítva, a jelenlegi kormányzó hatalom szavazói nem ezt, s nem így kívánták.

Egyszóval hangosan kikérjük magunknak! Tiltakozunk. Mert bizony kifordított pulóverben nem lehet sehol sem normálisan megjelenni. Maximum köznevetség tárgyává válni.

Valóban, honfitársaink többsége számára tényleg nem mindegy, hogy rövid- és hosszútávon hány bevándorlót, közmunkást, vagy rászorulót tart el. A magyar állampolgárok többsége nem ért egyet a mutyizással, vetítéssel, hazugsággal, sőt kívánja, hogy szociális célra elkülönített befizetései és adóforintjai a lehető legjobb helyre jussanak el. A valódi többség hisz abban, hogy nem azért kel fel, és dolgozik nap, mint nap, és vásárol iszonyatos ÁFA –, és járulék- bevételeket generálva, hogy az egész világ előtt így semmibe vegyék, és leértékeljék.

Főként úgy, hogy lassan mindenki felismeri, hogy az ilyen, és hasonló nyilatkozatok túlnyomó többsége csupán elterelés. Vetítés. Annyi, de annyi szenny, teher, és elszámolnivaló elbújtatása, elnapolása, sőt, mindenek előtt a figyelem elterelése érdekében. Lassacskán bármi áron.

Ám vagyunk még jó páran, akik nem felejtenek. Akik látják a lényeget, és olvasnak, legalább is próbálnak olvasni a sorok mögött.

Nehezen kívánkozik ide, a sajátságos, nemzeti problémáink mellé, vagy elé, de:

Charb, Cabu, Georges Wolinski, Tignous, Bernard Maris, Honoré, Michel Renaud, Mustapha Ourrad, Elsa Cayat, Frederic Bossieau, Franck Brinsolaro, Ahmed Merabet – nyugodjatok békében!

Ezen idegenül hangzó, ám mindenek előtt megjegyzendő nevek egy példás diverzifikációjú állam hősei.

Olyan országé, és nemzetgazdaságé, amelynek vezetői soha a büdös életben még gondolataiban sem mertek hasonló kinyilatkoztatásokat tenni, akkor sem, ha fölényüket értvén, s érezvén megtehették volna.  Olyan társadalomé, ahol az el-, és befogadás valamelyest nehezen, de alapjaiban véve lett sajátja mind a gazdasági-, és ellátórendszernek, mind az magát őslakosnak valló rétegeknek.

Számunkra meg ez jutott. A kétség, és a szégyen. Mi kérünk elnézést. Szívből.

Hátha…

Előre lefektetném, ez a poszt bizonyos értelemben meglehetősen hatásvadásznak ígérkezik. Legalább is első olvasatra bizonyosan annak fog tűnni.De vállalom.

Mert bár nem vadásztam őket, az utóbbi napokban annyi hatás ért, amelyek össz- eredője lassan robbanásig feszíti testem-lelkem, és főként az agyam.

Ezen érzések közös ismérve a hűtlenség.

Nem, nem váltottam át párkapcsolati témák elemzésére.

Ez a fogalom egy más vetületben, tágabb értelmezésben nyert új tartalmat.

Azt gondolom, hogy azzal, hogy sorra lenyeljük a békát, újra, meg újra hűtlenné válunk.

Bővebben:

Azzal, hogy fejet hajtunk, és minden hányaveti, törvényi erőre emelt sarcot benyelünk és kiperkálunk, hűtlenné válunk országunkhoz és a társadalomhoz.

Azzal, hogy behúzzuk a nyakunkat és nem teszünk semmit a mára sokszorosan és az egyszeri ember számára is nyilvánvaló rombolás ellen, hűtlenné válunk magyarságunkhoz.

Azzal, hogy tutyi- mutyi módon a „majd lesz valahogy” ideológiát képviseljük, hűtlenné válunk szeretteink, családunk, barátaink irányába.

Azzal, hogy bár bennük van a változtatásra való hajlam, jobban mondva kényszer, és ezt folyamatosan elfojtjuk, napi szinten vetjük el a közhelyesen értelmezett „jobb jövő” lehetőségét.

Aztán a minap megütötte a fülemet a „hűtlen kezelés” szókapcsolat.

Így nem kellett túlzottan mély kutatás ahhoz, hogy felismerjem, hogy amit a jelen kormány művel, az áttételesen értelmezve hűtlen kezelés.

És mielőtt meg tetszenek kövezni virtuálisan, jöjjön gyorsan a definíció vonatkozó részre, nem máshonnan, hanem a hatályos Polgári Törvénykönyvből.

„ Akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz, hűtlen kezelést követ el.”

Nem kívánom részletezni a vonatkozó paragrafus további száraz részleteit, ám abból kiderül, hogy az elkövetés és az okozott eredmény között okozati összefüggésnek kell fennállnia, illetve az, hogy a vagyoni hátrány definíciójába a kár mellett az elmaradt haszon is beletartozik. Továbbá sarkalatos pont, hogy az elkövetőnek mindenkor tudnia kell, hogy őt milyen vagyonkezelési kötelezettség terheli, és fel kell ismernie, hogy magatartása következtében vagyoni hátrány keletkezhet, amelynek bekövetkezését kívánja, vagy abba belenyugszik…

És a lényeg:

„A hűtlen kezelést csak az a személy követheti el, akit a vagyon kezelésével megbíztak.”

Nos, itt van elásva a béka, kérem szépen.

Az az egyetlenegy, utolsó nagy varangy, amit még nem nyeltünk le, ám záros határidőn belül bizonyosan lenyomnak a torkunkon.

Ennek nyomán kérdem én tisztelettel, meddig hagyjuk még, hogy ez a helyzet elemeiben ne változzon meg? Mennyi idő kel még ahhoz, hogy felismerjük, tényleg, visszavonhatatlanul nincs hova tovább?

Mondd, téged miért csak teliholdkor nem hagynak aludni a gondjaid?

A mindenkori választások alkalmával megbízzuk a minket képviselőket, hogy érdekeinket védjék, országunk sorsát alakítsák, a dolgok folyását a lehető legideálisabb és leglogikusabb mederben tartsák, és mindenek előtt a köz vagyonát, és érdekeit szem előtt tartva, továbbá a legfőbb nemzeti és emberi, valamint egyéb egyetemleges elvek és értékek mentén kormányozzanak.

Ha ez nem teljesül, e megbízás jogilag nem, ám elméletben hitelét, érvényét, és értelmét veszti.

Hiszem és vallom, hogy e nem teljesülés soha a rendszerváltás óta ilyen mélységben és keménységben nem volt jelen hazánkban.

Tisztában vagyok azzal is, hogy e gondolataimmal sem megváltást, sem érdemi előrehaladást nem vagyok képes elérni, okozni, vagy épp kezdeményezni. Csak egy óriási nagy felkiáltójelet tudok az éterbe lőni, amely talán néhányatokban nyomot hagy, vagy jelentőségteljesebb érzelmeket kelt.

Ennél a kétes küldetés okozta kettős érzésnél egy van csak rosszabb, méghozzá az egyre nyomasztóbb tehetetlenség terhe. Az a lélektani teher, hogy emberi léptékekben véve, és a jelen körülményeket józanul értékelve ezen a káoszon nem, vagy csak valamiféle csoda folytán lehetséges úrrá lenni.

És amíg az is releváns, hogy az útdíj kesze- kusza és atyaúristen mily nevetséges körülmények közötti bevezetése mellett mégiscsak valami folytán az is vezető hír, hogy szegény kis Rikárdó születése milyen visszásságokat vet fel, addig kérem, ez nem más, mint a gazdasági minőséget megelőző morális államcsőd állapota. Sőt továbbmegyek, annak elfogadása, hogy a jelen kormányzat, és ezzel rémséges mértékben csökkenő szociális kiadásokkal működő államgépezet szülte szörny minden valószínűség szerint első körben őt és a hozzá hasonló körülmények között élőket, majd aztán talán lassacskán egyre szélesebb rétegeket is perifériára taszít.

Arra a szintre, amelyhez, ha nem figyelünk, lassacskán mindannyian egyre közelebb kerülhetünk. Legyünk akár magunkat értelmiséginek vallók, kétkezi munkából élő és adózó szakemberek, vagy épp az egész rendszer működésében egyre inkább kevésbé hívő és elbizonytalanodó közalkalmazottak. 

Vagy épp a szó szoros értelmében vett hűtlenek.

Akik reményt vesztve időlegesen, vagy örökre feladják, és máshová költöznek. Élni, dolgozni, jövőt és családot építeni, és főként adózni. Máshová, külhonba. Szomorúan, más értékelhető alternatíva híján hűtlenül és nehéz fejjel…

Tudták, hogy a Jézuska bizonyos „frekventált” helyekre hamarabb eljön, mint amit a sztenderdek előírnak?

Amíg mi a karácsonyi menü és a kisebb- nagyobb ajándékok költségeinek optimális elosztásán matekoztunk, és lenyomtuk az ünnep előtti utolsó teljes, és überfárasztó munkahetet, addig a Jézuska már előre dolgozott.

Nem is akárhol, hanem birodalmunk székhelyén, Felcsút City-ben.

Nem is szaporítom tovább a szót, inkább tessenek jól, de nagyon jól megkapaszkodni.

Ülnek?

Akkor jó…

Nos, nagyon félve, de elárulom.

Minden egyes, tizenegyedik életévét betöltött, igazolt, a Puskás Akadémia égisze alatt a bőrt rúgó „fiatalember” gazdagabb lett az alábbiakkal:

-          50 000, azaz Ötvenezer egyre értéktelenebb magyar Forint, OTP, azaz ótépé számlán

-          30 000, azaz Harmincezer mocskos mutyiforint, CBA, azaz cébéá utalvány formájában

-          illetve (fene tudja, hogy kerül ide, de lassan már sejtem) szimpla 5 000, azaz Ötezer Forint Spar utalványban

Aztán most jön a matek.

A jelölt életkorban lévő, igazolt játékosok száma, bizalmas, ám névtelen informátorunk szerint nagyságrendileg 200, azaz kettőszáz. Így:

200 x 85 000 = 17 000 000

Azaz Tizenhétmillió fájdalmas magyar Forint.

A múlt héten kisbabájával kórházba került barátnőmnek ellenben egy szakadt, dohos, ezeréves matrac- szerű szivacsot merészeltek felajánlani éjszakai menedék gyanánt, amennyiben 3, azaz három hetes újszülöttjével egy fedél alatt kíván éjszakázni a kezelés idejére.

Van kérdés, nincs kérdés?

Drága Ráhel, mondd, volna kedved kiposztolni, hogy mindehhez mit szólsz?

Hányingerem van…

Szeretnél? Na, ne mondd…

Azt gondolom sokan, nagyon sokan, és egyre- egyre többen vagyunk ezzel így. Gondolkozunk, agyalunk, újra, és újra átpörgetjük a fáradt fogaskerekeken az egész történetet a lehetséges kimenetelekkel, opciókkal együtt. Elemzünk, és elraktározunk, tervezünk és tapasztalunk.

Aztán rendre mindenkor ott figyel egy kisebb- nagyobb zsákutca. Ahol egyből, és kivédhetetlenül elkap a „nincs hovatovább” érzése. Az a mélyen gyökerező és félelmekkel teli érzés, hogy valóban. Tényleg annyira mindegy, hogy jobbra, vagy balra. Ide- vagy oda. Nem is akarok lépni, sőt egyáltalán nincs már erőm erre.

Mert akármerre megyek, fordulok, akármilyen utat is választok, előbb, vagy utóbb, ronda, nagy falakba ütközök. Olyanokba, amelyeket ügyes mutatványokkal sem vagyok, vagyunk képesek átugrani. Akadályokba, amelyek képesek megállítani a néhanapján világmegváltó erejűnek, máskor pedig renyhe, elveszett, végső kiáltásnak érzett felindulások táplálta cselekvéssorozatokat.

Igen, valami tényleg hiányzik. Az utolsó, elementáris erejű löket. Tehát a bizonyosság. Az a kicsi, de jelentőségteljes plusz. Pont az, éppen annyi, ami ma, Magyarországon milliókat volna képes tovább lendíteni. Egy új, eddig nem létező oldalra. Egy olyanra, ahol nem számít a múlt mocska, hozadéka, sem azok a terhek és megpróbáltatások, amelyeket ezredéven át nyögtünk, s ahogy látom, nyögünk a mai napig is, és ezeket magunk mögött hagyva TALÁN képesek lehetünk egyfajta nemzettudatosságon alapuló pozitív önértékelést felépíteni. Olyat, ami nem hagyja, hogy olyan folyamatok uralják életünket, amely az utóbbi 10-20 évben… Olyat, amire a nagyvilágban akad nem egy, és nem két követendő példa napjainkban.

Persze tudom, mindenkor ott a kísértés, sőt alapjában véve kecsegtető lehetőség, hogy ezzel a semmibe révedő "kiafenetudjamilesz" gondolatmenettel takarózzunk. Az „akármit is teszek, úgyis elakadok”, inkább elodázom, elhalasztom, elnapolom érzése.

Mintha ebben az országban mindenki valami szerencsétlen csillagzat alatt született volna, amely arra determinálja, hogy kussoljon, elfogadjon, fejét igába hajtsa, s a megalkuvás álarca mellett és mögött lehetőségeihez mérten ügyeskedni, lavírozni próbáljon.

Naaa, ne vigyorogj, tudom, hogy Te is ezt teszed. Kérem szépen, kicsit szállj magadba.

Nos, remélem, már látod.

Tehát a legnagyobb probléma, hogy aztán ebből a bizonytalan, de annál inkább mindenki közös ismérvének tekinthető érzet- halmazából egy undorító, sekélyes, posvány születik. Olyan büdös állóvíz, ami mostanság visszavonhatatlanul elkezdett minket fojtogatni.

Annyira, de annyira szeretném hinni, hogy valójában nem így, hogy tényleg, és totálisan másképp van.

Hogy nem vagyunk elveszett emberek.

Hogy nem engedték el a kezünket.

Hogy nem vernek át.

Hogy nem játszanak a vagyonunkkal, munkákkal, életünkkel.

Hogy lehet és kell, sőt egyszer csak eljön a számvetés ideje.

Hogy nem kell százezreknek nap, mint nap meghalni, s aztán a puszta létezésért újjászületni.

Hogy nem ezért van a sok reményvesztett, tedd ide, tedd oda ember. Az egymillió alkoholista, és kábé ugyanannyi drogfüggő.

Ugye, milyen kemény játszma ez?

És milyen emberfeletti dolog lesz, lehet új lapot nyitni?

Nos, itt jön a képbe a tiszta, új lap. Igen, igen, ebben, a mocskos világban. Az érték-, és pénzügyi válság kellős közepén.

Naivan és reménykedve hiszem, hogy hamarosan, itt Magyarországon születik valami egészen új. Valami rendkívüli és példaértékű, és mindenek előtt jövőbe mutató dolog, akárhogy is osztják a lapokat a bizonyos, félelmetes és felettes nagyhatalmak. Mert ebben az országban élnek és mindig is éltek fantasztikus emberek. Fogadok, hogy saját ismeretségi körödből és sok olyan személyt tudnál felsorolni, aki szerinted sokkal többet, jobbat tud és érdemel.

Gondolj csak bele, hogy lojalitással átitatott, tiszta, szilárd meggyőződésen és értékrenden alapuló kooperációba még egyetlen „Nagyfőnök” sem kötött bele soha. Vagy ha mégis, akkor valamilyen formában hamarost beismerte, hogy e vágya alaptalannak bizonyult.

Akkor meg mi a túróra várunk?

Nevezhetjük új rendszernek, hitvallásnak, berendezkedésnek, igazabb, és hitelesebb alternatívának.

A legnagyobb problémám ezzel, hogy, ez az egész annyira, de annyira nem fekete, vagy fehér.

Meg igazándiból az is, hogy rengetegen hülyének néznek, ha ilyenekről beszélek, no meg főként, ha ilyenekről írok.

Azt szajkózzák, sőt felróják, hogy tessék már abbahagyni ezt a sehova sem tartó, magasztos értekezést. Nem a duma kell, hanem a cselekvés. Az eredmények. A kézzel fogható előremozdulás. Mert ez kell a „népnek”. Jaja, lényegében ez a körhinta- játék vízió, amit jelen vezérünk játékmesterként oly professzionális szinten ad elő.

Tehát, akik az egész ellen dumálnak, azokra nézve érvényes, és nap, mint nap elhangzik a felszólítás: "Ha akartok valamit, tessék ugyanolyan minőségben, ugyanolyan amplitúdóval, egyforma hatásossággal művelni az egészet!"

Oké, rendben.

De kérdem én, hogyan?

Ugye, hogy Te sem tudod a választ?

Valószínűleg azért, mert még nem mered, nem akarod, még akkor sem, ha valahol legbelül sejted, tudod, reméled, hogy benned, bennünk lakozik. Csak még egyelőre nincs meg, még nem jött el az a bizonyos plusz. Vagy, mert valójában eddig nem hittünk, nem akartunk, azaz jobban mondva, nem tudtunk hinni benne.

Nem, nem vettem be a Coelho, sem a „Müller Péter” tablettát.

Az önkifejező, és önfejlesztő önvallomás valóban, baromira kevés. No, meg az erkölcsi felelősség érzete is, főképp a jelen rendszer és berendezkedés tükrében.

Az, hogy az eseményekkel teli ősz és tél az önkéntes, alulról táplálkozó mozgalmak halála, vagy épp diadalmeneteként vonul-e be a történelembe, véleményem szerint hamarosan eldől.

Kérdés, hogyan kezeljük és dolgozzuk fel a társadalmi csoportok összemosódását, a valójában köznapi megfogalmazástól eltérő, definiálatlan határokkal bíró „értelmiség” cselekvéskényszerét. Azt, hogy akik az irracionalitás ellen szót emelnek, nem feltétlenül a jelenlegi döntéshozói körből és környezetből kerülnek ki. 

Azt, hogy a látszólag jó mélyre bebetonozott bürokrácia útvesztői szinte kiismerhetetlennek s elszámolhatatlannak tűnnek.

És azt, hogy a szó jó értelmében vett egyszerű, racionálisan értékelni, bírálni, gondolkozni és tervezni kívánó embertömegeket a mai napig könnyű demagóg, a jóhiszeműség és tisztesség elvét élből megkárosító kommunikációval elaltatni, meggyőzni.

Fájdalom, és igen, kimondom, hogy az utóbbi két-három hónap történései által életre hívott, nagy erejű, és kivételes öntudatossággal bíró szerveződéseiből hiányzik ez a bizonyos plusz. Az erős löket. És főképp a mindent elsöprő szenvedély.

Nos, megvan, látom már, kapizsgálod ám Te is!

Pontosan. Azaz egy. Ami mindent visz.

Épp, mint a szerelemben. Amikor nem érdekel, holnap mi lesz, akkor is teszel, cselekszel, ha kell, borítasz, felülbírálsz, értékelsz. És tudod miért? Mert egy ilyen helyzetben, óhatatlanul és kódoltan TE vagy a legfőbb érintett. Mert ez a nincs tovább, beleőrülök állapot.

Nos, csak ennyit szerettem volna mondani Neked... 

(Avagy a hatalom a legerősebb drog)

Jelen történet szereplői fiktív alakok. Minden, a valósággal való egyezés csupán a véletlen műve. Kivéve, ha Ön Magyarországon él…

Gyere be, Máté fiam, gyere csak, foglalj helyet!

Ne nézz már úgy a boci szemeiddel, nem kell bekakilni. Azaz bepisilni. Érted a poént? Ha-ha. Nagyon vicces…

No, idefigyelj. Hogy jött ez az egész drogtesztes ügy??? Jobbat nem tudtatok kitalálni? Azt mondtad, bízzam rád, menni fog, kiötölsz valami ultra dolgot terelésnek. Ne feledd kisfiam, KOMMUNIKÁCIÓS IGAZGATÓ vagy! Tudod mit jelent ez?  

Ne szórakozz velem, hogy csupán erre tellett!

Na, ne hebegj-, habogj itt nekem, ezt már nem veszem be! Az utóbbi két hónapban szinte nem is alszom miattatok. Mondd, ezt hogy a jó büdös túróba gondoltátok? Mondtam neked már százszor, hogy a kölkök meg nyuggerek az aduászok! Erre rádobsz egy ilyen műbalhét a témára.

Azt hiszed, nincs elég bajom e nélkül is? Tegnap Te, ma meg a Kovács Zoli. A Tóni, ne is mondd, ő meg egy külön fejezet ebben az egész felhajtásban... Inkább azon agyalnál, hogy erre mit fogunk kitalálni!

Ne motyogj itt nekem, különben nagyon kiborulok! Hát mi a büdös francot csináltok Ti itt? Tiszta szerencse, hogy jön a Karácsony, és az emberek ezzel vannak leginkább elfoglalva. Ám tudod, mi a baj? Hát az, hogy még emellett is telis- tele van az adómentes internet a bődületes marhaságaitokkal!

Ma voltam a sztárcseten, hát hallod leszedáltak. Készen vagyok. Jaaa, nem úgy, ne aggódj, nem kell elővenned a kis fiolát...

De amíg Ti itt amatőrködtök, addig muszáj elmennem ilyen baromságokra. Nem elég, hogy akkor is remeg a gyomrom, amikor péntek reggelente a Kossuthba tartok, még efféle konfrontációkra is rá kell gyúrnom, hogy a Ti szerencsétlenkedéseiteket is próbáljam kiküszöbölni valahogy.

Most nagyon komolyan beszélek, úgyhogy kapd össze magad! Mondom, mivel kellene foglalkozni. Vedd elő a kis táblagépedet, és hajrá.

Jegyzetelj, fiam, jegyzetelj.

CBA- ügy plusz vasárnap- téma, orosz-téma, Paks kérdésköre, NAV- botrány, USA- kapcsolatok, a jövő évi költségvetésen tátongó lyukak, kitiltási botrány, a tüntetések, a Tóni bizniszei, a Lázár Jani lakásügye, a magánnyugdíj- vagyon beolvasztása, Simicska műsora, a veszprémi választás, és még sorolhatnám. Ezeken matekozzatok, ne a drogos témán, meg ehhez hasonló bődületes marhaságokon üljetek, értve vagyok???

Isteni szerencse, hogy egy hete leesett az a nagy ónos eső, különben tuti, hogy lett volna még mit gereblyézni a késő őszi falevelek között!

Fogd már fel, ezek itt valamit nagyon elkaptak. Tüntetnek jobbra-, balra, meg nézik a Kálmán Olgát meg az RTL- híradót és társaikat agyba, főbe, meg ilyenek.

Hogy micsoda? Hogy békemenet? Szerinted hány szimpatizáns jönne ki a mínuszokban mellettünk vonulni? A fele már meghasonlott, főként mióta egy-két párton belüli dilettáns adja alájuk a lovat…

Nos, ezekre tessék baromi gyorsan kitalálni valamit! De nem ám valami demagóg, kirakatba való szarságot, amikkel már tele a padlás…

Azért ne legyél úgy elszontyolodva. Megoldunk mindent együtt, ahogy eddig is. Amikor én harminchárom voltam, a fél vállamon elvittem volna ezt az egészet. Úgyhogy ne aggódj. De nekem aztán szedd össze magad! Fogd már fel, orbitális nagy sz@rban vagyunk! Tehát ne makogj itt nekem értetlenül. Kell a lendület meg az intuitív új erő! De nem így! A pisis- kakis témából nem élünk meg! Felfogtad?!

Holnapra kérek egy összefoglalót az elképzeléseidről. Aztán meglátjuk. Ha szerencsénk van, ráérünk ezekkel érdemben januárban foglalkozni…

Na, menj, fiam, menj csak. Elfáradtam mára.

Nana! Semmi de… Értve vagyok? 

Úgy vélem, jogosan merül fel a kérdés sokunkban. Általában erről beszélgetünk, mi együtt, amikor a téma szóba kerül. Azok a szó valódi és pozitív értelemében vett nemzettudatossággal rendelkezők, akik felismerték, tényleg nincs hova tovább. Az eltelt huszonöt év minden mérge, átka, felemás hozománya most ütközik ki, és feladatot ró mindannyiunkra. Azaz az észnél lévő, vagy épp észhez térő tömegekre, akiket még többségnek nem, de meghatározó sokaságnak annál inkább nevezhetünk.

Nehéz, de talán üdvözítő küldetés ez. De kérdem én. Mennyi híja van, hogy ez az óriási, közös energiabomba elenyésszen a fenébe?

Ez az, ami foglakoztat. Napról napra. Hírről hírre. Eseményről eseményre. Fájdalmas, hogy mindenkor ott van a végén az a nagy-nagy kérdőjel. Nemde?

Azoknak, akiket a közgazdaságtan is „korai felismerőknek” nevez, borzasztó nehéz feladatuk van. El kell hitetniük a kései felismerőkkel, hogy hitele és jövőbeni sikere, és mindenek előtt érdemi hozadéka van annak az eszmének, tudatosságnak, hitvallásnak, amely mellett mindenáron kiállnak, aminek bizalmat szavaznak, és amiért annyi, de annyi áldozatot hoznak.

Szóval, tök jó, hogy vannak ezreket, néhanapján tízezreket mozgósító tüntetések, és végre. De tényleg. Meg megyünk is, amikor csak tudunk. Arra már rájöttünk, hogy a munkahelyen, vagy a metrón, jobban mondva szűkebb nyilvánosság előtt talán jobb erről nem beszélni. Jobban járunk, ha nem konfrontálódunk fél- idegenekkel, akik a másik sípot fújják, vagy ha azt nem, éppenséggel rossz napjuk van, és keresik a lehetőséget, hogy valamibe/ valakibe belekössenek.

Véleményem szerint itt van a szegény kutyus elásva. Hogy egy bizonyos ponton túl hallgatni kell. Megalkudni. Otthagyni a kétkedőket, valamint a különféle minősítő jelzőket használókat a saját levükben főni. Így tulajdonképpen a meggyőzés valódi ereje vész el. A bizonyosság. Hogy Te, idefigyelj, tényleg van alternatíva, meg főképp remény. Hidd el, nem csak duma, van miért velünk tartani. Mindenek előtt magadért. Meg a gyermekedért, a családodért, a jövőtökért, illetve egyéb költői magasságokért, amelyek csak első blikkre tűnnek bagatell baromságoknak.  Hogy hidd, higgyétek el, ez nem egy ugyanolyan gyengécske lufi, amely az óriási lélegzetvételeket követően kidurran a fenébe…

Aztán persze, tudom én, az alany általában hervadtan legyint, hogy persze, hogyne, meg Petőfi is ágyban, párnák közt nem akart meghalni...

Így inkább hazamegy a középszerűségbe. Totálisan mindegy, hogy magánéletében boldog, vagy boldogtalan. Hogy van-e kihez szólni, vagy sem. Hogy épp sikeres, vagy idegbeteg napja volt-e odabent, vagy éppenséggel egyetért velünk, vagy kevésbé. És sorolhatnánk.

A „hovatovább” nagy kérdése átszövi és sajnos általában véve minősíti, sőt sajnálatos módon korlátozza e csodás energiákkal, tehetséges és reménykedő emberek által életre hívott mozgalmak mozgásterét.

Mert mögöttük nem állnak jelentős pártpénzek, háttérszervezetek, széfben felejtett aranytömbök homályba veszett tulajdonosai, ide- vagy oda tartozó mecénások, platina- mutyifokozattal rendelkező vállalkozók, érdekemberek, vagy nevezzük őket bárhogy, akik/ amelyek nem csupán ideológiákkal, hanem mindenek előtt pénzzel is fenntartsák, támogassák ezeket a kivételes erőt képviselő közösségeket.

Manapság a tüntetéseken gyűjtenek aprópénzt a következőre. Közösségi oldalakon „pályáztatják” meg a szónokokat. Nagy erőkkel próbálják kikerülni a magukat „nagyellenzékinek” valló, valójában különféle pártokhoz tartozó látszattámogatók, önjelölt reklámarcok betámadásait, hiteltelen közösségvállalását.  

Szeretném tudni, és főképpen hinni, hogy ezek a mozgalmak megtalálják valódi útjukat, igazi közönségüket és közösségüket, és valamelyest tőkeerős támogatóikat, akik több, mint valószínű, hogy a kis-, és középvállalkozói szektorból kell, hogy kikerüljenek. Talán a legsürgetőbb és legfontosabb kérdés az most, hogy ők fel tudják, fel merik, és fel akarják-e vállalni e küldetést és minden prioritást meghaladó feladatot.

Borzalmasan aktuális téma, hogy az ifjonti lelkesedés, „új- rendszerváltó” kedv, az igazságtételek kívánalmának összetartó erőként kezelt célkitűzései elegendőek lesznek-e az érdemi folytatáshoz. Hogy muszáj-e, kell- e, a szó valódi értelmében vett forradalmi eszközökhöz nyúlni, valamint ezek mennyire lesznek, lehetnek hitelesek az össz- társadalom jelen állapota, közfelfogása szempontjából.

Nos, van mit kitalálni, eltervezni, kimatekozni. 

Vajon van-e új a szelíd, téli nap alatt? 

Tisztelt Szenátor úr!

Ön a minap elérte, hogy a fél világ ismét ránk figyeljen. Egy picike, a kelet-nyugat határán oda- vissza vergődő, egyszer erre, egyszer amarra fókuszáló országra.  Fájdalom, hogy ezt a több, mint előnyös földrajzi lokációt nem voltunk képesek külgazdasági szempontból kamatoztatni, és ezt a híd szerepet sem kifejleszteni, sem felvállalni, sem maradéktalanul betölteni.

Tudom, tudjuk, hogy az Ön által megfogalmazott éles kritika nem nekünk, az itt élő, dolgozó, gyermeket nevelő, adófizető polgároknak szólt, hanem annak a porondmesternek, aki ezt az egész külpolitikai csiki- csukit valódi cirkusszá alakította. Akkora műsorszámot csinált belőle, hogy látja, ezt már Ön sem hagyta szó nélkül.

Higgye el, ebben az országban rengetegen törjük a fejünket, hogy mit tehetnénk az egész ellen. Napi szinten szembesülünk vele, hogy nagyon nem lesz ez így jó. Szinte már nem telik el hét valamilyen külügyeinket érintő, orbitális botrány nélkül. Igen, jól látja, rohanunk a szakadékba, mert ez a valaki sok éven át építkezésnek álcázott, választópolgárok millióit ügyesen fanatizáló rombolásával sikeresen kiiktatta a féket. Igen ő az. Az a személy, akit azokkal a ronda szavakkal illetett.  

Nos, valljuk be, azért valamelyest túlzásba tetszett enni. Van az úgy, hogy elkapja az embert a hév, főként, ha olyan sokat megélt öreg róka, mint Ön.

Engedje meg, hogy korrigáljak, és jövőbeni kijelentéseinek első kézből adhassak ténybeli alapot (hiszen a Külügyminisztériumunk folyton folyvást azt hangoztatja, hogy az Önök részéről ezeknek nincs ténybeli alapja).

Tehát ez az ember nem neofasiszta, hanem:

-   Egy a valóságtól mérhetetlenül elrugaszkodott, országunk irányítását saját irreális vízióira alapozó, autokrata mini- diktátor, aki oligarchikus berendezkedésű, illiberális, és Ön helyesen fogalmazott- valóban antidemokratikus államot épít.  

-  Egy olyan miniszterelnök, aki kettős mércét alkalmaz a felelős vezetők megválasztásában (jobban mondva megválasztatásában- mert, hogy sajnos nálunk az utóbbi a jellemző).

-   Olyan országot irányít, ahol az inkompetens, korrupt vezetőket lebukásuk után is székükben hagyják, illetve megerősítik, míg a tudás alapú és stratégiai tervezés útján járó, fejlődő szervezetek a hatalom szempontjából rossz oldalon álló, akár arra veszélyesnek tartható vezetőjét egy délelőtt alatt leváltják.

- Olyan személy, aki hatalmánál fogva napról napra sorvasztja el az alkotmányos parlamentarizmust Magyarországon.

-    Országunk első embereként a hatalmi ágak szétválasztása helyett azok összemosását alkalmazza saját, beteges céljainak elérésére, illetve arra, hogy folyamatosan önigazolást szerezzen.

-   Egy olyan, a választók bizalmát tévesen teljhatalomként kezelő és felhasználó miniszterelnök, aki ha kitalál valamit, akár már másnap törvényi erőre emelik a Parlamentben, kérdés, érdemi vita, ne adj’ Isten hatástanulmányok vagy előzetes elemzések nélkül. Ahol ennek nyomán 3000 milliárd forintnyi nehezen megtakarított összeget lehetett kérdés nélkül elvonni, elvenni, elrabolni az állampolgárok nyugdíjra félretett magánvagyonából.

-     Valaki, aki úgy fest, súlyos amnéziában szenved, hiszen sorra hazudtolja meg saját, néhány évvel korábban tett kijelentéseit, okfejtéseit, tehát önmagát.

-     Egy olyan fél- diktátor, aki lerombolja a valaha oly hírneves oktatási rendszerünket, még mélyebbre húzza le az egészségügyet, aki napról napra további százezreket taszít mély szegénységbe, aki kórházfelújítás helyett stadionokat épít, és közel százmilliárd forintot szán propagandagyártásra a jövő évben.

-   És a legszomorúbb, hogy egy olyan vezető, akinek és pártjának napjainkban egyelőre nincs valódi, hiteles, megbízható ellenzéke Magyarországon.

No, azt hiszem, dióhéjban ennyi most elég lesz. Az új nagykövetasszony úgy is hosszú jelentéseket fabrikál majd erről az Önök számára. Ms. Bell miatt meg ne fájjon a feje. Hátha jobban kijön Vida Ildikóval. Majd a lányok együtt. Tudja…

Kedves önsajnálatban elmerült magyar állampolgár!

Ahogyan az már ezen a blogon is elhangzott néhányszor, ritka szar világot élünk. Ennek mélyebb, ok- okozati összefüggéseit pedig általában  a ronda „nagypolitika” szemüvegén át nézzük, és minden nehézséget arra próbálunk kenni. Még akkor is, ha valahol belül tudjuk, érezzük, hogy ezzel a szemüveggel csupán a jéghegy csúcsára látunk rá, mélyebbre talán esélyünk sincs tekinteni. Mégis valakit, valakiket mindig szidunk, okolunk, vádolunk. Amolyan magyar betegség ez már, jobbról balra, balról jobbra vetíteni, hárítani, no meg persze káromkodva, másokat szidni és anyázni…

Ja. Mert tényleg ez a legkönnyebb út. Hajlamosak vagyunk saját problémáinkért, saját, és mások nyomorúságáért egyaránt egy irányzatot, ideológiát, pártot, vagy hatalmi tényezőt okolni.

Ám ma megtapasztalhattam, hogy ezektől létezik ma Magyarországon sokkalta sürgetőbb, és százszor mélyebb  problémakör. Úgy hívják, SZEGÉNYSÉG. Árnyaltabban fogalmazva, szükség. Kiszolgáltatottság. Kilátástalanság. Létbizonytalanság. Éhezés.

Ezek a borzasztó súlyos, ám egyre inkább kézzel fogható fogalmak a huszonegyedik század számkivetettjeinek terhei.

Mondd, kedvesem, Te hányszor élted meg valódi mélységükben ezeket a dolgokat? Csak őszintén!

Na, látod!

Szóval depresszió, letargia és világfájdalom esetére volna egy javaslatom. Nem mellesleg kitűnő terápia is.

Tudom, van az úgy, hogy fáj az élet. Hogy megrohadsz a munkában és utálod a fél kollektívát, no meg főképp a főnökeidet. Hogy nem találsz megfelelő párra, vagy az, aki van, már nem azt jelenti számodra, ami régen volt. Hogy nem találod egyébként magadat sem. Aztán néha arra eszmélsz, hogy azon agyalsz, feladod. Hogy borítasz. Mert már nem bírod tovább ezt a szörnyű és nehézségekkel teli batyut cipelni.

Nos, ilyen esetekre létezik egy tök jó módszer:

-          nézz körül, és láss.

Lásd meg azokat az embertársaidat, akik szükséget szenvednek.

Akiknek nem krepál be a wifi routerük, mert nincs. Nem merül le az a rohadt ájfón fontos hívásra várván, mert nincs. Akiknek nem jut az akciós ikeás karácsonyi cuccokból, mert az adventi felhajtásból kábé csak annyit tapasztalnak, hogy kicsit több a kajaosztás, mint egyébként.  Tehát minden egyes napjuk egy bazi nagy „nincs”. Sem meleg szoba, sem elegendő étel, sem elég gyógyszer, sem boldogság, és legfőképpen szinte zéró remény.

Tudod kik ők? Olyan, emberek, akiknek a társadalom elengedte a kezét. El. Pedig hidd el, bármikor megfognák azt. A többség azonnal. Ha kinyújtanád.

Szóval, ma egy ételosztáson, és az azt megelőző főzésen, előkészítésen jártam. Életemben először, de bizonyos, hogy nem utoljára. Fiatalok és idősebbek, jó és szörnyű körülmények között élők, magyarok és külföldiek együtt áldozták a vasárnapjukat azért, hogy közel száz embert jól lakassanak.

Rohadtul senkit nem érdekelt, hogy ezen a vasárnapon nyitva van-e a pláza meg a hiper, vagy, hogy Veszprémben megdől-e majd a kétharmad.

Bölcsészhallgató és első blikkre nagypiás rosszarcúnak tűnő pasas egyaránt pucolt, hámozott, aprított, kavart, adagolt. Mindezt kitűnő hangulatban. Együtt.  És miután két autóban sem volt elég hely az ételnek és az adományoknak, egy csudanagy, ipari fazekat jókedvűen cipeltek el a Combinón, jó néhány megállón keresztül. Van, aki úgy segít, hogy szinte neki sincs mit az asztalra tenni, de tudja, és tapasztalta, hogy ennél is van sokkal lejjebb…

Aztán a hidegben, szemerkélő jéghideg esőben szép, katonás rendben a kis csapat kiállt, és átadott egy óriási nagy adag szeretetet. Helyben fogyasztásra és elvitelre egyaránt.

Az akcióhoz a helyszínen csatlakozott egy hazánkban forgató, egyébként USA-ban élő színész is. Az egyik főszervező (egyébként egy igazi angyal) megtanította neki a feladatához kapcsolódó kérdést, amit az ételért sorban állóknak magyarul fel kellett tennie. „Almát vagy narancsot?”

Kedves olvasó! Találd ki, mi volt a negyedik magyar szó, amit az ifjú színészük ezen a késő délutánon megtanult?

Hát a „mindkettőt”.

Ugyanis a sorban állók többségének ez volt a válasza.

 A színész először nem is igazán értette, mondtuk neki, hogy „it means, both of that”.

Aztán elmagyaráztuk neki, hogy nem azért szeretnék mindkettőt, mert telhetetlenek. Hanem mert tudják, hogy még egy hétig várniuk kell, amíg ismét feltesznek nekik egy eldöntendő kérdést. Mert sajnos hétből hat napon valójában nincs választásuk.

Neked, nekem, nekünk (még) van. Mondd, hajlandó vagy élni vele?

Aztán, amikor ez nem lett volna elég érzelmi sokk, robbant a letargiabomba. Sorra került egy hatvan körüli hölgy, aki a gyümölcsöt angol nyelven köszönte meg, majd hibátlan angolsággal folytatott kellemes diskurzust a külföldi segítővel. Na, hát itt tört el az  bizonyos mécses. Hogy itt tartunk. Egy tanult, intelligens nyugdíjasnak vasárnap este ennyi jut. Néhány kedves szó, meg pár napra való hideg és meleg élelem...

„Ha valamiért vagy valakiért áldozatot hozok, az nem elvesz belőlem, hanem hozzám ad. Annak a lemondásnak az ereje belém költözik. A dolgok láthatatlanul, a rajtunk túli világban összefüggenek.” (Schäffer Erzsébet)

Kedves Dávid!

Nem is tudom, hogy mit mondjak.

Hetek óta valamiféle furcsa transzban vagyok, és pörgök azon, hogy veszélyben a haza becsülete. Hogy újra, ezredéves terhünknek megfelelően, a köznép húzza a rövidebbet. Az a réteg, aki egyébként mindemellett az igát is.

Szar helyzet. Fáj is nagyon. És ez a hullám sajnos ma Téged is utolért. Egy újabb döfés a gyomrunkba.

Tudod, ha összeadom a munkába- menetelt és a hazafelé utat, közel két és fél órát BKV-zom. És nem állom meg szó nélkül, el kell, hogy mondjam, hogy egy milliószor gördülékenyebb, kézenfekvőbb, óriási fejlődési potenciált, no meg elismerésre méltó bevételnövekedést mutató rendszerben. Emlékszem, pályakezdőként hányszor késtem el a munkából, vagy azt megelőzően a főiskoláról, mert lerohadt alattam a jármű, nem jött a csatlakozás, és sorolhatnám.

Aztán jöttél Te.

Ifjú titán- féle.  Egy év híján, majdnem pont velem egyidős. Ifjonti lendület, magasan az átlag feletti intelligencia és szervezőkészség, no meg mellé némi ellenszenves öntudatosság és amolyan „leszarom a világot, akkor is megmutatom” attitűd. Mégis, azt kell, hogy mondjam, kedveltelek. Azaz, még most is. Sőt, már nem érdekel, hogy kinek a kije vagy, milyen módon és hogyan nyerted meg ezt a pozíciót. És tudod, hogy miért?

Mert bizonyítottál. Százszorosan, ezerszeresen megdolgoztál a mundér becsületéért. Atyaég, sosem feledem, mikor egy mámoros hajnalon először ültem Bubira. Ordítottam a Szabadság- hídon, hogy éljen a Vitézy! Kicsit nehéz a bringa, kissé körülményes a bérlet, de basszus, Te a szakértő kollégáiddal kart karba öltve, ezt is megcsináltad. Meg még egy sor mást.

Racionalitást, kiszámíthatóságot, és mindenekelőtt megbízhatóságot hoztál egy olyan, a múlt rendszerben ragadt, és annak minden terhét, hátrányát magán viselő, ezerfelé ágazó gépezetbe, amelynek testét színre lépésed előtt szinte a zsigerekig véreztettek el, és ma végképp bebizonyosodott, hogy újra e sorsra akarják juttatni.

Ezek után, kérdem én, meghátrálsz? Lenyeled ezt a kurvanagy varangyot?

Nem így ismerlek.

Úgyhogy kérlek, ne tedd.

Vedd fel a kesztyűt.

Tisztában vagyok vele, hogy talán még magad sem tudod, miként. Ehhez próbálok valamiféle pici erőt adni, hozzátenni.

Engedd meg, hogy idézzem a neved jelentését, nem mintha nem tudnád, ám nagyon is ide kívánkozik:

„A Dávid név olyan személyiséget jelöl, aki gyakorlatias, és képes iszonyú keményen dolgozni. Figyelmét főként a technikai és tudományos dolgok, illetve a stratégiaalkotás kötik le, általában reál beállítottságú. Kissé szkeptikus életszemlélettel bír, és ezzel együtt igyekszik mindent gyakorlatiasan megközelíteni. Mindenek előtt álnak a céljai, amelyek érdekében igen kitartó és türelmes. Kedveli a saját ötleteit, és ezt sajnos mások olykor- olykor félreértik, ezért nehezen osztják meg vele elképzeléseiket.”

Tehát eleve a neved is determinál valamire. Hát nem mondom, nem épp könnyű életfeladat.

De.

Te eddig kiválóan vetted az akadályokat. Jó, jó, volt némi, mit némi, baromi erős hátszeled. Aztán egyszer csak, mint az egyszeri királyfi, megráztad magad, és levetkőzted. Megfelelő erő tudatában eldobtad, összegyűrted, és mertél új lapot nyitni. Kockáztattál. Bejött. Tök jó volt, köszi.

Aztán most tudom, dühös vagy. Az igazságtalanság és kiszolgáltatottság dühe ez. Egy olyan faramuci helyzet, ahol nem hogy nem tisztelik, egyenesen eltapossák az ember által létrehozott értékeket. Ahol egy fecnivel, és egy „patópáluras”, felfuvalkodott, fővezére beteg gondolatainak megalázkodó, hataloméhes, kontrollját és minden nemű modernitását elvesztett, az újraválasztás sikerélményétől a mennybe ment főpolgármester, vagy ki tudja valójában kinek az ötletelése nyomán beterjesztett javaslattal elvágják az egészet a fenébe. Ki a kukába. Egyetlen délelőtt alatt. Röhej. A kegyelemdöfés mintapéldája.

Mutyiznak, lapokat osztanak, szerepjátékká alakítva a kétmillió ember normál napirendjét alapjaiban meghatározó, sokak számára a mindennapi életet, és főként megélhetést megalapozó (pontos munkába érkezés, megbízhatóság, időben családhoz hazaérkezés, stb.) gépezet működését.

Ez az új, nagyvonalakban felvázolt rendszer, minden, csak nem tudásalapú. Rohadtul nem számítanak a képességek.  Ez csak, és kizárólag a pozíciók harca. Egy olyan harc, ahol nem csak alólad húzzák ki a széket. Hanem alólunk is.  Ám kérlek, ne feledd, talán még nincs minden veszve.

Elcsépelt, és közhelyes frázisnak tűnik, de belePistulok, ha nem hozom fel a Dávid, és Góliát példáját.

Dávid ószövetségi alakja kimagasló. Nem csupán próféta, hanem győzelmét követően király. Eleinte, Saul fegyverhordozója volt, aki nem csak a napi rutinhoz értett, játékával képes volt elűzni a király rosszkedvét, meghasonlott lelkiállapotát. Mielőtt fegyverhordozó lett, egyszerű ember volt. Aztán kapott egy lehetőséget. Majd hosszú időn keresztül mégsem tudta meggyőzni a királyt képességeiről, alkalmasságáról. Ezt kizárólag a Góliát, a filiszteus óriás legyőzésével tudta elérni. Góliát ugyanis rettegésben tartotta a népét. Amikor Dávid végre, hosszú idő után lehetőséget kapott a bizonyításra, elementáris erővel dobta oda a parittyát. Egyenesen az elnyomó fejéhez, leterítvén azt.

E magasztos példán keresztül lefordítva, az ország, és Budapest népe szimbolizálja a királyt, hazánk és fővárosunk vezetése pedig Góliátot. Ezen analógiák mentén (és ne említsük a vezetéknevedet, bár hűha de idepasszol), van még kérdésed?

Akad még bizonytalanság?

Dávid, kérlek légy a mi fegyverhordozónk! Aztán , ha eljön a pillantat, ne habozz, dobd oda azt a nyamvadt parittyát!

Tudod, van egy vízióm ezzel kapcsolatban.

Ha nem így cselekszel, ne várd, hogy békén hagyjanak. Sajnos, ott tartunk, hogy az utóbbi évek lavírozásainak eredményeképpen a kormányon lévő hatalomnak nincs más választása, mintsem beáldozzon bizonyos embereket. Olyan arcokat, akik szakmaiságukat, azaz életüket áldozták a velük való kooperáció oltárán. Szeretném elhinni, hogy nincs igazam, de Vida Ildikó után Te lehetsz a következő, akit ízekre szednek. Akit bedobnak a média posványos állóvízébe, ahol már alig várják, hogy darabokra tépjék.

Mindemellett sem Te, sem Mi nem vagyunk teljesen idióták. Nem hisszük el, hogy egy lényegében egyetlen nap alatt összetákolt holdingot százszázalékosan törvényes, legitim, és szakmaias módon el lehet vezetni. Sajnos semmiféle alapunk nincs arra, hogy az gondoljuk, a rémálom e fejezete véget ért a mai nappal. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy az általad felépített, mondhatni csúcsra járatott vállalatot napról napra, hétről hétre fogják szervezetileg és jogilag, részletekbe menően leépíteni.

A bibliai Dávidnak egyetlen eszköze és ezzel útja az volt, hogy határozottan szembe ment azzal, ami őt valójában naggyá tette. Ilyenkor nincs más hátra, mint előre, és emelni a tétet. Akár a sokszorosával…

Ha rám hallgatsz, nem menekülsz el külföldre. Elvégre a szakmai tapasztalatod megvan hozzá. Kérdés, hogy a referencialeveledet még hány napig tudod aláíratni „odafent”. Lesz-e, aki kompetensnek érzi, tartja magát, vagy meri szignóját adni az egészhez.

Sokat letettél már az asztalra, ám bizonyos szempontból, és korodból is adódóan még mindig a pályád elején jársz.

Egyszóval kérlek, állj ki, és mondd el!

Mondd el mindazt, amit eddig nem mertél, nem tudtál. Mert Te is látod, napjaink felforgató erejű történései kellő alapot, és akár főszerepet szolgáltathatnak ehhez. Végre megteheted, hogy odamondd, megmondd, kritizálj, korrigálj. Hát hajrá! Legyen így!

Szinte látlak, mint a következő új, budapesti főpolgármester. Egy underground arc. Aki velünk koccint az autómentes napon kézműves sörrel a belvárosban. Kellenek az ilyen emberek. Értünk, mellénk, általunk. Bevállalod?

Üdvözlettel;

egy nagy tisztelőd