Tartozom egy vallomással.
Én bizony nézem a királyi tévét. Legalábbis egy csatornát. Azt a retrósat.
De ne aggódjatok, CBA-ba nem járok. Azt már nem bírná a gyomrom.
A helyzet az, hogy én huszonnyolc éves létemre bizony Szomszédok- függő volnék. Egyszerűen oda vagyok érte. Álmodozó, naiv és idealista nagylány lévén tátott szájjal nézem a rendszerváltás- korabeli „Barátok közt” fordulatos epizódjait.
Aztán ma belém hasított az érzés. Egy nagyon kemény felismerés érzése.
Az, hogy tulajdonképpen huszonöt év alatt lényegében nem változott itt semmi. Sőt, bizonyos szempontból most sokkal rosszabb.
Vagyis egy valami mégis más. A 139-es busz vonalán mára nagyobb részt alacsony padlós buszok váltották fel a csuklós Ikarusokat.
Ám ezen kívül a sorozat- béli társadalmi rétegek helyzete, állapota, attitűdjei zömében totálisan változatlanok.
Ha Feri és Jutka ma kezdene közös életet, baromira nem tudnának kifizetni egy másfélszobás első emeleti panelt, egy új építésű, lakóparki lakásról nem is beszélve. Aztán kedves Ferencünknek ugyanúgy fusiznia kellene a nyomdai melója mellett, mint akkoriban, és asszonykája sem vinne haza százezernél többet a pedagógus- életpályamodellnek megfeleltetett keresetéből, és fiatal lendületével, s optimizmusával ugyanúgy győzködnie kellene a középkorú igazgató urat, hogy tartson ki, lesz ez még jobb, majdcsak egyszer elkezd ömleni a lóvé a KLIK-ből…
Juditka hasonlóképpen letargikus állapotba kerülne a reggeli nélkül iskolába elindított kisiskolások történeteitől, s ugyanaz az érzés lenne rajta úrrá akkor is, amikor a családon belüli erőszak, és az elburjánzó alkoholizmus miatt végletekig elcsigázott, lelki sérült lurkókon kellene segítenie.
Ha Bőhm bácsi napjainkban lenne közös képviselő, ugyanúgy anyázna a lakók elmaradásai miatt, mint a sorozatban, és hasonlóképpen bosszús volna a több hónapos kórházi várólisták végett is, csak úgy, mint a megélhetési bűnözés jelentette veszélyek miatt.
Ha drága doktorunk, Mágenheim Ádám ma mentőzne, éppen ugyanúgy elgondolkozna a külföldi munkavállaláson, hogy családja megélhetését biztonságban tudja. Persze csak ha nem akarna függeni a kozmetikus- feleség főnőkétől, az ügyeskedő, kétes kapcsolatokkal rendelkező vállalkozótól. Jótét lélek lévén még a nyolcvanezret kereső mentőautó- sofőr kollégáján is segítene, egy-két friss zsömlével meg a gyerekek kinőtt ruháival.
Taki bácsi és Lenke néni időskora is hasonló nehézségek között zajlana, már persze ha Taki bá ki tudta volna gazdálkodni a tíz évnél mindenképp fiatalabb járműve átmatricázását, hogy továbbra is drosztolhasson, amíg asszonya a telepi ABC-ben részmunkaidőben negyvenezerért melózik (azért nem ötvenért, mert vasárnap zárva kell tartani). Egy olyan szupermarketben, ahol a kisnyugdíjas manapság is ugyanúgy matekozik, hogy vehet-e esetleg 15 deka párizsit, vagy be kell érnie tízzel, ha a gyógyszereit is ki szeretné váltani a patikában. Aztán ha ne adj' Isten az öregek mégis összekuporgattak valamit, és berakták a kis tartalékukat a takarékba, azt garantáltan ott találták még évek múlva is. Nem vitte el semmilyen Tarsoly- féle bagázs, mert a vadkapitalizmus újkori magyar kötvényhuszárai akkor még csak a Julcsival voltak kb. egyidősek.
Alma pultosként már rég lezüllött volna, a pénz miatt már ezer éve beadta volna derekát Lacinak, hogy a jattból a lehető legtöbbet vihesse haza annak érdekében, hogy az erdőmérnök urával egyszer végre, nagy nehezen elcuccolhasson nagymutterék paneljából.
Bizony mondom néktek, nem változott itt semmi. Csak sz@rabb lett. Sokkal.
Mára már tisztességes munkával sem lehet megélni. Sem közös életet kezdeni. Sem nyugodtan megöregedni.
Lopni, csalni, hazudni, mutyizni lehet. Vagy, ha esetleg ezt nem bírja az egyszeri ember gyomra, akkor pedig el lehet innen menni. A káeshá majd kikozmetikázza. Néha azért küldjetek haza egy kis devizát, meg némi árut, hadd dagadjon az a külkereskedelmi mérleg…
