Mi történik?

Én nem a menekültektől félek. Én tőletek félek.

2015. augusztus 28. 16:10 - 3niko

Én nem a migránsoktól félek.

Én tőletek félek.

Tőletek, akik hergeltek, harsogtok, másra mutogattok.

Köpködtök, gúnyoltok, affektáltok, lázítotok.

Facebookon és fórumokon trollkododtok.

Én tőletek félek.

Akik emberi lényeket akartok kiirtani és sajnáljátok, hogy a terroristáknak nem sikerült. Tőletek, akik azt kívánjátok, hogy még többen fulladjanak meg hegyre- halomra a lezárt rakterű teherautókban.

Mondok valamit. A gyűlöletetek tárgyát képezők túlnyomó része ezerszer inkább nevezhető EMBERNEK, mint ti magatok. Nem kizárólag abban az értelemben, hogy ugyanúgy két kezük, és két lábuk van, mint nektek, hanem érző és fájó szívük, óriási bátorságuk, és eget rengető bizodalmuk egy új, jobb jövőben.

Veletek ellentétben ők nem gyűlölnek, nem lázítanak más emberek ellen, és nem akarnak senkit hidegre tenni. Ők is azoktól a terroristáktól menekülnek, akiktől ti is, és én is joggal félünk. És nem fogadom el azt a magyarázatot,  hogy ugyanaz a bőrszínük, vagy a vallásuk, mint a terroristáknak. Neked is ugyanolyan a bőrszíned, mint a norvég tömeggyilkosnak, aki hetvenhét embert végzett ki négy évvel ezelőtt, mégsem akarnak meglincselni a világ egyik pontján sem, ha beteszed a lábad egy eltérő kultúrával rendelkező országba.

gyulolet.jpg

Néha már kínomban csak nevetek rajtatok. Miközben tudom, hogy ti lennétek az elsők, akik egy ilyen kilátástalan élethelyzetben azonnal felhúznátok nyúlcipőt. Fognátok az asszonyt, az ájfónt, kivennétek a spórolt pénzt (már ha van) a bankból (már ha nyitva lenne), eladnátok a kocsit (már ha volna olyan, aki megveszi), és jajveszékelve rohannátok el a hazátokból.

Bár abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy gyalogolnátok-e heteken keresztül, éhesen, koszosan. Átmásznátok-e a drótkerítéseken, mocsarakon, kockáztatnátok-e a nyomorult életeteket túlterhelt csónakokon dacolva a tenger kiszámíthatatlanságával. Nem nagyon nézem ki belőletek, már bocsánat.

Én tőletek félek.

Tőletek, akik pöffeszkedő, csőlátással rendelkező, álhíreknek behódoló robotokként adják a lovat a többi hasonló birka alá, és ezzel visszafordíthatatlanul káros és romboló, szélsőséges indulatokat generáltok. És a legszomorúbb, hogy ilyennek nevelitek a gyerekeiteket is.

Tőletek, akiket hirtelen annyira érdekelni kezdett a magyar hajléktalanok sorsa, bár azelőtt húsz forintot nem adtatok egynek sem, hanem inkább felhúztátok az ablakot a piros lámpánál, amikor kezét nyújtotta felétek.

Én tőletek félek.

Miattatok aggódom, mert szeretett maffiakormányunkon kívül, bizony ti magatok vagytok az oka, hogy a migráció problémáját ma, Magyarországon nem lehet hatékonyan, átgondoltan és eredményesen kezelni. 

Egy kedves bloggertársam, Juhász Zoli sorait idézve:

"Embernek lenni nem adottság, csupán lehetőség, kedves "honfitársaim". "

 

826 komment

A képfelismerős keresztrejtvény, és ami mögötte van

2015. augusztus 18. 21:16 - 3niko

A napokban mindannyiunk Facebook hírfolyamát elárasztották a furcsa, képmegfejtős kérések és kérdések, valamint az azokat kifigurázó posztok. Sőt, a mémgyár is beindult, mint ahogyan az manapság lenni szokott, ha valamit felkap az internet népe.

Gondoltam, ennek utána kell járnom. Tudnom kell, mi az oka ennek a furcsa robbanásnak, miért játsszák e furcsa szókirakóst ily sokan nemtől, iskolai végzettségtől, lakóhelytől, társadalmi rétegtől, végzettségtől függetlenül. Fűtött a kíváncsiság, hogy mi a túróra kattant rá az unatkozó háziasszony, az ultraértelmiségi munkamániás havercsaj, a vidéki postáskisasszony, az elfoglalt ingatlanügynök, vagy épp a nyári szünidejének utolsó napjait ilyen csacskaságokkal eltöltő gimnazista. No meg persze az is szerfölött érdekelt, hogy mi az, ami a másik oldalon lévőkből, a rákontrázókból ilyesfajta kódolt utálatot, megvetést és fölényeskedést képes kiváltani.

Szóval fogtam, letöltöttem, és kezdődött a buli. Jött a totális ráfüggés. Ez az applikáció egy-két napra úgy beszippant, mint egy fantasztikus regény, amit nem tudsz letenni. Egyáltalán nem kell hozzá túlzottan addiktív hajlamnak lenni, hogy be-, és rápörögj. Folyamatosan agyalsz, ha megakadsz egy adott feladványnál, képes vagy szétguglizni magad, hogy rájöjj a megoldásra. Pörgetni a nagy növényhatározót, elmélyedni a festészeti stílusok kavalkádjában, vagy épp a ragadozó halak alfajai címszónál mélázni a lexikon fölött. Persze, csak ha kellően maximalista vagy.

screenshot_2015-08-18-14-52-42_1.png

Mindennemű fellengzés nélkül állítom, hogy elég jó észjárású, gazdag szókinccsel és gyors felfogással megáldott emberke vagyok, és az általános műveltségemmel sincs gond, köszönhetően azoknak a fantasztikus pedagógusoknak, akik törpike koromtól kezdve az egyetemig végigkísérték az életemet. Mégis volt, hogy fél napig függőben hagytam egy pályát, mert egy-egy túlzottan asszociatív, elvont, vagy épp egy a bonyolultság álcája mögé bújtatott roppant egyszerű feladvány meghátrálásra kényszerített. Szó, ami szó, volt néhány momentum, amikor legszívesebben falhoz vágtam volna a telefont. Ismerős?

Mégis, azt kell, hogy mondjam, hogy van ebben a játékban valami. Több szempontból is. Egyrészt kétségtelen, hogy egy rakás, lappangó, vagy régen nem használt agytekervényt megmozgat, sok, takarékon pislákoló készséget fejleszt. Felpiszkálja a parazsat. Néha már-már fejbe kólint a felismerés. Ja, tényleg, hát ezt is tanultam. Úristen, hát én ezt láttam. Ezt is olvastam.

Mellette persze pedig ott figyel a kudarc faktor, amely egyúttal természeténél fogva ösztökél a továbblépésre is. Van az a patthelyzet a játék során, amikor egyszerűen nem vagy képes rájönni a feladványra. Vagy ha nagy nehezen kimatekozod (bizony ám, matek is kell ehhez, nem is kevés), kirakosgatod azt a többszörösen összetett kifejezést, amelyet néhányan bizony életükben körülbelül háromszor hallottak és egyszer (rosszabb esetben egyszer sem) mondtak ki, akkor tényleg jönnek a „kutyamindenségitneki” jellegű felkiáltások. Aztán természetesen úgyis mész tovább. Jöhet a következő küzdelem. Majd én megmutatom. Úgyis kitalálom. Ha kell, veszek még pár aranytallért, a telefonszámla úgyis csak a jövő hónapban jön, majd kevesebbet beszélek, kispórolom. Ezzel áldozok az alapműveltség míves oltárán. Aha.

Százhetvennégy pálya, és öt nap. Jelenleg ez a mérlegem. Kicsit már ráuntam. Ezerháromszáz forintot adtam ki tallérokra, amelyeken értékes segédbetűket vásároltam. Semmi gond, nagyobb hülyeségekre is elveri az ember. Vagy nem?

Ám van még itt valami. Véleményem szerint a játék sikere mögött megbúvó valódi összefüggések merőben mások. Teljességgel túlmutatnak az unatkozó emberkék kellemes időtöltésre vonatkozó igényein. A mögöttes hatások valójában sokkalta megdöbbentőbbek. Vegyük sorra ezeket;

  1. Sikerrel venni az akadályokat, előrejutni

Az átlag magyar sorozatos kudarcok között él. Elfáradt, elcsigázott. Nem tud, vagy nem akar teljes mértékben megfelelni a feléje tornyosuló elvárás- halmazoknak. A munkahelyén, a párkapcsolatában, a családjával való viszonyában, vagy épp egy szimpla hivatali ügyintézés során olyan falakba ütközik, amelyeket nem tud, egyszerűen képtelen átugrani. Ebben a játékban, viszont ha több, ha kevesebb agyalás, kombinálás, gondolkozást követően, de továbblép. Előrébb jut. Rájön a megfejtésre. Átéli azokat a sikereket, amelyeket a való életben nem, vagy csak ritkán. Végre érik olyan ingerek, amelyeket már rég nem tapasztalt, vagy nem megfelelő volumenben tapasztalt.

  1. Visszaigazolást nyerni tudásunkról, rátermettségünkről, többnek, értékesebbnek érezni magunkat

Semmibe vett, lenézett, mellőzött helyzetekben tobzódó egyszeri emberek sokasága merített erőt ebből az alkalmazásból. Kőkemény ítélet ez, de valahogy bizony így van. Hiszen jó érzés nyerni. Csodás dolog végre saját magunk felé visszajelezni. Szuper, hogy végre vállon veregethetjük magunkat annyi önmarcangolás után, és rájönni, hogy a továbblépés lehetősége nem is oly távoli és elérhetetlen dolog.

Felismerni, hogy valójában még tudunk, még kiismerjük magunkat a világban. Még nem falsultunk el teljesen, még nincs itt a vége. A meg-, és felismerés ereje továbblendít az időleges kudarcok, vagy patthelyzetek után is.

A kérdés csupán csak az, hogy mindazok, akik a keresztrejtvények megfejtése következtében átélik ezt az élményt, képesek lesznek-e a mindennapi életük vetületére is áthelyezni ezeket a tapasztalásokat?

Hát, nem hinném…

  1. Kimondani a varázsszót: „nem tudom”

Az egyik legnehezebb. Beismerni, hogy nem megy, nincs tovább, nem tudom. Én ezt nem ismerem.

Hát olyan nincs! Tudom én, csak nem jut eszembe. Már a nyelvemen van! Izé. Nem-nem, ezt nem is így kell írni. Hülye ez a játék, küldök egy hibajegyet. Írok az idióta fejlesztőknek. Magyarul se tudnak, dilettánsok!

Hasonló felhorkanások kísérik az átlagember életét, amely során rendre nem képes, vagy egészen egyszerűen nem akarja beismerni, ha valamihez kevés, ha valamit nem tud eléggé jól, esetleg, ha segítségre szorul. Inkább hallgat. Szorong, remél, a szőnyeg alá söpör, s közben ezerszer hasonlik meg a világgal és önmagával.

  1. Ráébredni, rádöbbenni az összefüggésekre

Egyáltalán nincs azon csodálkoznivaló, hogy ilyen sokan rabjai lettek ennek a játéknak. Elvégre, ha nagyon lebutítjuk, ez sem más, mint egy soha véget nem érő folyamat, amit legalább kiismerünk, jobban mondva próbálunk átlátni. Amely világban legalább valamilyen szinten felsejlik a hovatovább kecsegtető lehetősége.

Mindezzel ellentétben nem mondhatjuk el saját életünkről, közvetlen környezetünkről és Magyarországról sem.

A játékban, ha az adott pályán az összes feladványt kipipálod, azzal ügyesen veszed az akadályt. Az összefonódó betűk kiadják a megoldást. Sőt, végre képes vagy a képek mögé látni, hiszen azok segítenek a feladványok megfejtésében. Aláveted magadat a téged érő hatásoknak, amelyek végre gondolkodásra, az összefüggések feltérképezésére, átlátására, és felismerésre késztetnek.

Teszed mindezt úgy, hogy valójában a saját életedben nem tudsz, vagy nem mersz a lényeg mögé látni, és az összefüggéseket felismerni. Hagyod, hogy a közöny, a szemfényvesztés, a megalázás, a hazugság és a gyűlöletkeltés felülkerekedjen. Elviseled, hogy nem vagy képes a dolgok mögé tekinteni. Elfogadod, hogy csak egy út van, ami tovább visz, s nincs több alternatíva. Azaz: elfelejted az általános játékszabályokat, és hagyod, hogy valakik rád erőltessék a saját, beteges reguláikat.

Nyomkodod tovább a telefonod. Ott, abban a világban legalább haladhatsz, továbbléphetsz. Kérdés, hogy meddig, és hol a vége…

Szólj hozzá!

Majd akkor eszek, ha már neked segítettem, jó?

2015. július 27. 20:24 - 3niko

Dzsenifer roma kislány. Szüleivel, nővérével és másfél év körüli kisöccsével egy félkomfortos házrészben él, valahol dél- Pesten. A család igazi „cigány” família. Nagyhangú, jól megtermett felnőttek, és kissé elvadult, ám cserfes, csupaszív kisgyermekek alkotják.

Sajnos Dzsenifer elhanyagolt és szeretetre éhes. Ennek ellenére mindig mosolyog, mindig. Akkor is, ha a szülei ormótlan módon veszekszenek, vagy ha a kistestvére már egy órája ordít, mert nem cserélték ki a pelenkáját, sőt akkor is, ha vasárnap délután négykor még csak egyetlen banánt tudhat magának napi táplálékul.

Egy igazi kis vadóc tündér. Aki már most, ötévesen úgy ad magára, mint kevés felnőtt. Igénye van a jóra, a szépre. Teljesen mindegy, hogy a környezete mit diktál, hogy mit hozott magával. A tőlünk kapott, magas sarkú rózsaszín, nőcis kispapucsára is úgy vigyáz, hogy inkább nem is hordja.

Szóval itt van ez a pindur, csodaszép fekete angyalka, szemében annyi szeretettel, életigenléssel és huncutsággal, hogy a hideg kiráz, ha belenézel. Akinek soha egy csúnya szó nem hagyja el a száját. Akiről nem hiszed el, hogy tíz év múlva a szüleihez hasonló életet fog élni. Akire egyszerűen nem tudsz úgy ránézni, hogy egy kézfogással, simogatással, vagy öleléssel egyszerre nem akarnád neki odaadni az egész világot. Meg még egy kicsit.

Ám mi, jobb híján csak egy kis ételt, édességet, gyümölcsöt tudunk neki adni, azokon a vasárnapokon, amikor szülei kihozzák Budapest egyik legnagyobb ételosztására.

Dzsenifer tavasszal még nem tudta, hogy milyen íze van a csokis pudingnak. Eleinte azt sem vette észre, hogy a vasárnapi ételosztásokon történő részvétel nem csupán egy „kirándulás”, vagy egy szimpla és sajátos családi program.

Aztán néhány hónap elég volt hozzá, hogy felismerje, nálánál sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között is éldegélnek nénik és bácsik, sőt, más gyerekek is, akikkel olyan jót játszik vasárnaponként. Talán van közünk hozzá, talán nincs, de ez idő alatt folyamatosan szelídült, finomodott, alakult a pici személyisége. Jobban, mint azt valaha gondolni mertük volna.

Múlt vasárnap, az osztás kezdetén odaállt elém, és azt mondta:

  • Szia! Ma én fogok neked segíteni itt a kávésarokban! Együtt csináljuk majd, jó?

Egy másodpercre a szívem is megállt. Megilletődve kérdeztem:

  • De hát nem vagy éhes? Nézd, ott jön a finom ebéd.

Mire a válasz:

  • De igen, egy kicsit. Nem baj, majd akkor eszek, ha már neked segítettem, jó? Majd ha készen vagyunk, és mindenki megitta a finom kávét. Egyébként jó lenne, ha cappuccino-t is tudnánk csinálni, azt sokkal jobban szeretik itt az emberek szerintem.

Majd a combjaimat átölelve hozzám bújt és bíztatóan rám nézett, biztosítván arról, hogy mi most egy fél órára egy csapat leszünk, és kész. Ha éhes, ha nem.

Úgy is lett. Másik két, csicsergő, vidám kisgyermekkel együtt szervíroztunk százötven adag kávét. Soha életemben nem voltak még ilyen szuper kockacukor-, és tejszínfelelőseim.

Így, harminchoz közeledvén, talán illenék végre levetkőzni azt a fene nagy idealizmusomat és a mindent elsöprő naivitásomat, de ilyenkor nem megy. Hinni, és remélni akarom, hogy ő más lehet. Ez a magával ragadó egyéniség, csupa- csupa szív, éleslátó szeretetbomba nem fog belefásulni, beleszokni a körülményeibe. Utat tör magának, érvényesülni és boldogulni fog. Mert egyszer, talán ő is lehet az egyetlen…

(Személyiségi jogai védelmében a történet főszereplőjének keresztnevét megváltoztattam.)

 

6 komment

A propaganda- drog hatásai

2015. július 21. 20:12 - 3niko

„Ki keres zsályát a mátrai réteken
Kinek az álma múlik a közérdeken
Sáros a kéz, ami a sorsot húzza
Aki nem látja, legalább haluzza

Mind eladtuk már
Mi elmozdítható,
És most jön, ami nem
Koncolható

Így megy ez az én kis falumban.”

Így bizony. Így megy ma, Magyarországon. 

A csúcsra járatott gyűlöletkampány szinte 100%-os hatékonysággal működik, immár hónapok óta, amellyel egyidejűleg a „nagy testvér” hatalmának terjeszkedése lassacskán tetőpontjára érkezik.

Egész egyszerűen nem vagyok, és nem lehetek képes szó nélkül elmenni a „félrehipnotizált” magyar tömeg mellett, akik számára  a szépen lassan, ám tudatosan és rendkívül akkurátusan adagolt gyűlölet-drog mára döbbenetes függést okozott.

Ez a szer alattomosan tette magyarok millióit (de legalább is százezreit) addiktívé. Olyan emberekké, akikben nem, hogy egy csöppnyi irgalom, de fikarcnyi empátia, tolerancia és elfogadás nincsen.  Lehetséges, hogy korábban volt valamennyi, de ezeket az emberi viselkedésformákat mára csírájában elfojtották bennük. Ez több, mint kétségbeejtő. 

Persze nem meglepő, szomorú magyar sorsuk örökségei folytán eleve fogékonyak voltak a szerre, mondjuk ki kerek - perec: szívesen fogadták azt. Jellemhibáiknak, korábbi kudarcainak köszönhetően eddig is „szerettek utálni” és minden bajukért másokat okolni. Csak éppen eddig a főnököt, a szomszédot, no meg főleg a melegeket, a cigányokat és a zsidókat gyűlölték, ellenük uszítottak, bennük látták mindenek megrontóit. Aztán egyszer csak ezek a kisebbségek kevésbé lettek fontosak, másodrendű utálat tárgyává avanzsáltak.

Hiszen hipp- hopp helyükbe léptek a menekültek, meg a mocskos "gazdasági" bevándorlók. A legtöbben a két kategória közötti alapvető különbséget sem értik. Ha értenék, most nagyon szégyellnék is magukat. Lehet, hogy azon nyomban megpróbálnának leállni a cuccról…

Aztán most ez van. Egy forrongó, fortyogó, indulatokkal és ijesztő ellentétekkel egymásnak feszülő polgárok csoportjainak elvi-, és elméleti csatáiban lassacskán elvérző ország, ahol a hipnotizáltak küzdenek a még maguknál lévőkkel. A fantomoknak élő és nekik áldozó megfélemlített áldozatok a racionális, emberi és polgári értékek mentén megoldást keresőkkel. Közben pedig nem veszik észre, hogy mire megy ki a játék, hogy valójában mit is szeretne elérni a vérprofi dílerük.

Ez a „gyűlöletdrog” szépen lassan a sejtekig, a zsigerekig rágta magát, a függők folyamatosan váltak áldozatává. A megkeseredett, általánosan hibakereső attitűddel rendelkező személyek durva, tohonya és begyepesedett, csőlátással bíró hangemberekké váltak általa, akik a saját életükben eddig sem találták meg sem a boldogságot, sem a megelégedést, sem semmiféle egyensúlyi állapotot.

Azt hiszik, ők a valakik. A nagy dumások. A látszat- lázítók, a kirakatba pakolók.

Ám mégis. Én nem a hangadók miatt aggódom leginkább.

Lényegesen jelentősebb kérdéskört jelentenek a csendben utálkozók, avagy a még fél- hipnózisban leledzők. Rajtuk áll vagy bukik az egész csiki- csuki harc. Rajtuk múlik majd, hogy melyik csoport kerekedik majd felül. Vagy feleszmélnek, vagy pedig elmerülnek a kemény szer okozta furcsa, édesbús eufóriában. Elfelejtve magukat, a valódi önvalójukat, az igazi céljaikat és valaha volt reményeiket.

A némán gyűlölködőknek, a világgal és önmagukkal meghasonlottak tömegének, avagy a propaganda- drog valódi áldozatainak egyetlen közös ismérve van: a közöny, ami még az utálatnál, a félelmeknél is sokkalta komolyabb és tovagyűrűző hatással bíró, valódi problémát jelent. A legnagyobbat…

„Maradok maradék. A lemaradóra
Csak legyintő polgár, kifekszem a tóra.
Maradok úr és maradok szolga
Marad a közöny, hogy nem az ő dolga.

Maradok tollpihe a szélviharban
Maradok suttogás az őrült zajban
Marad a templom és marad a puszta
Marad a csaló, megint megúszta”

38 komment

A menekült vacsorája

2015. július 15. 23:58 - 3niko

Nem újdonság, hogy civilek látják el azokat a menekülteket, akiket nem épp tárt karokkal fogad „félrehipnotizált” magyar társadalom. Valahol persze természetes, hogy mindenkiben ott munkál az alapvető félelem. Félelem az újtól, a nem megszokottól, a hidegzuhanyként érkezett új kihívásoktól.  Az idegenektől. A köreinket megzavaróktól. Az életünket felzaklatóktól. A másoktól. A hordától. A terrorizmus szörnyetegétől, amelyet akarva- akaratlan össze kell, hogy kössünk az iszlám vallású embertársainkkal. Ezek a sajnálatos tények.

Valamint az is, hogy a kormányunk gyűlöletkampánya, a kerítésépítés, valamint a nemzeti konzultáció triumvirátusa olyasfajta kóros torzulásokat okozott a magyar emberek többségének elméjében, amelyek miatt ma, Magyarországon menekültnek lenni felérhetne egy pár ezer kilométeres vándorlás megpróbáltatásaival.

Olyan helyen próbálnak ők „átvándorolni”, ahol a még valamennyi lélekjelenléttel és érzelmi intelligenciával és minimális tőkével rendelkező civilek tevékenységének köszönhető, hogy napról napra élelemhez, támogatáshoz juthatnak. Csupán ezeken az önkénteseken múlik az, hogy útbaigazítást, valódi támogatást, odafigyelést, BKV- jegyet, tiszta ruhát, meleg ételt, vagy, ha szükséges orvosságot, kötszert kaphatnak. Ahol kizárólag ezek miatt az elszánt és tisztalelkű emberek miatt érezhetik magukat- legalább időlegesen- biztonságban. Döbbenetes és tiszteletreméltó szervezőmunka és logisztika áll a segítő szervezetek mögött. 

Szerda este jelen voltam a Keleti pályaudvarnál az „átvándorlók” számára szervezett ételosztáson, illetve az azt megelőző közös ételkészítésen. A főszervezők minden egyes nap máshogyan és máshonnan oldják meg az ételhez jutást. Ezúttal mi voltuk soron. Egészen konkrétan hét ember készített száz másik részére vacsorát, és másnapra reggelit. Minimális ráfordítással.  Három röpke óra alatt, munkaidő után, saját szabadidő terhére. A többségük maga sem tehetős. Sőt. De mégis volt finom, meleg, vegán, keleti ízesítésű főétel, valamint szendvics, kenyér, gyümölcs, ásványvíz, sőt még édesség is. Röpködtek a „thank you” felkiáltások a fiatal migránsok szájából.

Negyven év alatti ugyanis szinte mindenki. Nem is csoda. Nekik volt hitük, elég erejük, no meg pénzük elindulni a háborúból, az elnyomásból, a besorozás, a bombázások, vagy épp a terrorszervezetek elől. Jó néhányan gyerekestül, családostul érkeztek, s várják a következő lépést, a tovább indulás lehetőségét. Itt, közöttünk.

Meglepő, hogy nem volt túlzottan sokkoló, vagy lélekromboló az esemény. Egészen egy bizonyos pontig.

Jöttek, sorban álltak, kaptak enni, megköszönték, továbbmentek, leültek a lépcsőre eszegetni. A közteres sepregető bácsi kikerülte őket, a metróról buszra átszálló utas ugyanúgy, fejet lehajtva átnézett rajtuk, mint máskor, egyszóval az egész csak úgy szimplán, a maga természetességével lezajlott. Felesleges klisék, ömlengés és felhajtás nélkül. A segítők tették a dolgukat, a menekültek szintén.  Fotós sem volt sok, elvégre nincs már sok újdonság, címlapra való sztorinak már uncsi ez az egész az uborkaszezon kellős közepén. Mintha így zajlana az örökkévalósság óta. Tényleg rend volt a rendszertelenségben, a zaklatott kesze- kuszaságban.

Aztán a széthajtott kartondobozokból kialakított rajzsarokra tévedt a tekintetünk. Három- négy óvodás, és kisiskolás korú gyermek mobil foglalkoztatóját egy kb. tizenhét éves, nyári szünidejét töltő lány működtette. A gyermekrajzok sokkolóak. Mindennél, minden szájtépésnél, magyarázkodásnál, lobbizásnál többet mondanak.

Szinte mindegyik házat rajzol, mást nem nagyon.” – mondja a segítő.

Bizony. Házat, otthont. Olyan fájdalmas, és szívbemarkoló emlékeket, amelyet a romlott, világi „felnőtt” ha akar, sem tudna közvetíteni. Ezekben a rajzokban benne van minden. A hosszú és fárasztó út, minden megpróbáltatás és új lecke nyoma, amelyet a sors érdemtelenül korán rótt rájuk. Nekik még minden impulzus új, minden élményszámba megy. Ám a lélek tisztasága a rajzpapíron is átüt. Nézed, meredsz rájuk, és lefagysz. Nem tudsz mozdulni. Egy percre vége van a világnak. Kőkemény szituáció. Mintha fejbe vágnának egy péklapáttal.

Aztán megrázod magad, és feleszmélsz. Akik közülük beszélnek angolul, azt mondják, ez csak a kezdet. Hogy lényegesen többen lesznek. Mostanában túlnyomórészt azok érkeztek és érkeznek, akiknek volt pénzük utazni. Az igazi roham csak néhány hét-, hónap múlva várható. Akkorra, amikor ideér az a tömeg, amelynek többsége tartalékok nélkül próbál nyugat- Európába jutni… Kerítésen át, vagy azt megkerülve.

A többségnek nem célja  Magyarországon maradni. Ezt ők, maguk mondták. Csak nekünk, akiket bizalmukba fogadtak. Mert enni adtak nekik, akik fél órára emberszámba vették mindannyiukat.

Szóval a „menekülthisztinek” talán mégis nagyobb a füstje, mint a lángja. Mégis a civil összefogás szükséges ahhoz, hogy továbblendítse őket, mert hazánkban a pénzt hamarabb költik túlárazott óriásplakátokra, mondvacsinált konzultációkra, meg a haverok mutyibizniszeire, mint arra, hogy két szem krumplit odavessenek ezeknek az átutazóban lévő szerencsétleneknek.

Én kérek elnézést. De tényleg…

bevand1.jpg

bevand2.jpg

bevand3.jpg

25 komment

Gyalog jöttünk Afganisztánból

2015. július 07. 21:27 - 3niko

Láttam a minap egy „félprofi” összeállítást a debreceni menekülttáborról, s az ottani helyzetről. Az egyik magyar kereskedelmi csatorna szuperkreatív stábja kiültetett a külvárosi árokpartra úgy egy tucatnyi afgán menekültet, hogy belőlük csináljon eladható riportalanyt. Nem bízták a véletlenre, elvégre hírértékből valódi hírt rittyenteni igencsak kemény munka, így főként asszonyokat, gyermekeket, illetve mélabús tekintetű fiatal srácokat sikerült lencse-, és mikrofonvégre kapniuk.

Szépen beállított jelenet volt, szó se róla. Le is zajlott a beszélgetés, ahogy a nagykönyvben meg van írva, szegény szerencsétlenek elmondták, hogy ez az egész már elviselhetetlen, hogy mennyire tele van a tábor, hogy már a sátrak is, és bizony azt is, hogy nem egy lakó a szabad ég alatt kényszerül éjszakázni, mert akkora a zsúfoltság. Meg satöbbi.

Aztán ne tessenek aggódni, Jóska bácsi, a helyi erő is meg volt rendesen kérdezve, egy ütött- kopott alföldi buszmegállóba kiállítva, hogy mennyire fél a fertőzésektől, mert ugyebár elég megfogni a buszon egy kapaszkodót, és máris ottan vannak, kérem, ottan ugrabugrálnak bacilusok, meg ki a fene tudja mik. Hát tényleg szörnyű. Már épp kezdtem megfelelő védőruházat után kutatni a neten, hátha a négyes metrót is ellepi holnapra a coli baktérium, amikor is, amikor is, tényleg jött valami egészen váratlan.

Az egyik asszony nem bírta tovább. Egyszerűen nem volt képes magát türtőztetni. Egyszerre kibuggyant belőle minden tehetetlenség, bánat, és teher, avagy a fájdalmas és szívbemarkoló igazság. Így lett ebből a rövidke riportból egyesek számára roppantmód hatásvadász és további mellveregetésre, illetve közhangulat- fokozásra kiváló alappal szolgáló, ám mégis másoknak a menekülttéma valódi hátterét és gyökerét kinyilatkoztató vallomássá.

A riportalany, kisgyermekét a karjában tartó asszony nyelve egyszerre csak megeredt. Valami végleg, és visszavonhatatlanul eltört benne. Kikívánkozott.  Bánta is ő, hogy mi volt megbeszélve, mit kellet volna mondani, miért is ígértek valami (tudni sem akarom, hogy mekkora, mindenesetre bizonyosan kínosan méltatlan) honoráriumot. Úgy fakadt ki, olyan őszintén és fájdalmasan, ahogyan arra egészen egyszerűen nem találni szavakat.

Egyszerre volt lélekemelő-, és romboló a felkiáltás:

  • Gyalog jöttünk Afganisztánból, és hónapok óta vándorlunk! Mi együtt!

Oh, te jó ég- mondtam magamban. Van itt még egyáltalán kérdés? Érdemes még a kerítés- témát, a nemzeti kirakat- konzultációt, no meg az élére kihegyezett óriásplakát- háborút tovább feszegetni, értelmezni, elemezgetni?

Mondd, Te mikor, és miért lennél minderre képes?

Kérlek, egy percre szállj magadba. Tedd félre mindazt, amit a témáról az utóbbi hetekben bármely irányból magadba szívtál, amely mellett állást foglaltál.

Igen, Te. Te, aki büszkén posztolod ki Facebook-ra, hogy lefutottad a szigetkört, és azt a tetejébe valamelyik mobiltelefonos alkalmazással is dokumentáltad, hadd lássa csak mindenki, hogy milyen kemény, mekkora figura vagy.

Igen Te, aki sírsz, hogy egy tárgyalásra menet ötszáz métert gyalogolnod kell a harminchat fokban, mert a k. belvárosban sosincs parkolóhely, ám este simán letolod az edzést a konditeremben, mert nincs mese, lenni kell valakinek, valami valódi teljesítménnyel időként mégiscsak illik elszámolni magad felé…

Igen Te, aki az életedet, a megélhetésedet, a jelenedet és a jövődet valami rosszul és tévesen definiált hordától félted. Te, aki bújod a kurucinfo-t, meg a "nemzeti arcvonalat", és közben minden és mindenki ellen lázítasz, provokálsz, de közben észre sem veszed, hogy ez már nem Te vagy. Csupán egy elferdített, lélektelen, hamis ideológiák táptalajára vetett, a vegetáció szintjére kényszerített rohamosztagos kiskatona, aki a mellveregetés címszava alatt bárhol, és bármikor bevethető egy kis közös lázításra. Aztán persze vered az asztalt, ha vasárnap nincs rántott hús. Mert az neked jár. Meg persze a véleménynyilvánítás csudanagy szabadsága is. Ott, a nagy kékségben, a fészen. Az a Te pályád, azzal kompenzálsz.

Tesó, Te ennyivel tudsz, ennyivel vagy képes beszállni a közösbe.

Akkor arcoskodj, kérlek, ha letepertél közel hatezer kilométert, aztán még mindig bízol. Még mindig keresel, remélsz, és előre tekintesz. Akkor majd beszélgethetünk. Keress meg, itt leszek.

Ha megjártad Kabult, Isztambult, Szófiát, Belgrádot, majd Szegedet. Ebben a sorrendben. Gyalog. Félig- meddig étlen- szomjan. A hisztis gyerekeddel. A telefonod meg mosott ruha, és tisztálkodási lehetőség nélkül. Majd akkor lesz alapod ágálni az ellen, ha egy mocskos menekült szappannal! belemossa a hónalját egy szökőkútba. Majd akkor lesz miért degradálni, minősíteni, megkülönböztetni, kerítést építeni, és főként lázítani. Ne haragudj, de nem értelek…

Meleged volt a napokban? Rossz volt, mi? Szenvedtél, mint a kutya. Alig volt étvágyad. Sokan voltak a buszon. Dugó volt a városban. Hülye volt a főnök. Sok volt a meló. Tarifát emelt a mobilszolgáltató. Nem volt otthon hideg sör. Később jött meg a fizetésed egy nappal. Meg ilyenek.

Barátom, el kell, hogy keserítselek. Lesz ez még így se…

 

afganisztan.jpg

 

27 komment

Indul a görög aludni. De hová indul a magyar turista?

2015. július 06. 16:38 - 3niko

Nos, az van, hogy úgy néz ki, hogy nem megyünk Görögországba nyaralni. De nem ám. Mert könnyen lehet, hogy nem lesz euró se, drachma, se, benzin se. Az is lehet, hogy elegendő étel sem.

Leáll egy, a modern európai ember számára tökéletesen alapvetőnek tartott és természetesnek vett körforgás, amely által eddig megszokottnak vélt, az élet részeként kezelt és megélt pénzügyi, valamint kereskedelmi tranzakciók válhatnak lehetetlenné.

Előfordulhat, hogy ez csupán egy rémkép, és a legpesszimistább vészforgatókönyvek is nehezen számolnak még ezzel a lehetőséggel, de bennem mindenesetre már ott munkál a kisördög, hogy lehet, hogy mégis csak le kellene mondani. Mert mi lesz ha…

Magyar vagyok, nem ismerem, mi az a carpe diem. Ráadásul önző is. Töredelmesen bevallom, a vasárnapi görög népszavazás eredményének, és a folyamatosan érkező (rém)hírek tudatában hamarabb kezdtem el törni a fejem azon, hogy hol is töltöm majd az egyébként baromira megérdemelt éves pihenésem, mint azon, hogy milyen szörnyűséges és hosszú távú hatásai lehetnek annak, ha ezek tényleg bedőlnek.

Szóval előre tudni szeretném, hogy mi lesz, hogyan lesz, mit fogok enni, nyitva lesz-e a legjobb pub a beachen, mennyibe fog kerülni a kedvenc tenger gyümölcsei tálam, már persze ha elmennek egyáltalán a halászok dolgozni úgy, hogy nem tudni, mikor, és milyen formában kapnak fizetést.

gorog.jpg

Egyszóval jól be vagyok sz@rva.

Erre váram egész évben. Már konkrétan két hete a napokat számolom vissza, hogy mennyi van még hátra augusztus első napjáig. Több tízezer honfitársam van még ezzel (valahogy) így:

Lemonjuk? Ne mondjuk? No, és akkor apjuk, oszt’ ha tényleg baj lesz, hova megyünk? Tunézia, Egyiptom szóba se jöhet, ugye, mert az arab régióban a habokból jönnek elő mostanában a gyilkos ámokfutók. A horvátok? Áhh, ott tavaly voltunk, jó drága volt, és a jobb szállások már réges – rég elkeltek. Esetleg játsszunk kivárósat? Egy jó kis last minute? Hm?

A helyzet az, hogy várhatóan nem lesz túl sok last minute lehetőség mostanság. Most, hogy két, a magyar turisták szempontjából eddig kardinális szereppel bíró ország is kiesésre áll a játékból, úgy el fognak kapkodni minden még szabadon lévő, és elérhető áru olasz, spanyol, horvát és szlovén tengerparti szállást vagy utazási csomagot, mint a szél.

Nem baj, legrosszabb esetben ott marad nekünk a jó öreg Balaton. Tele vannak a jobbnál jobb éttermek szakképzett munkaerővel, sőt egy-két helyen még vasárnap nyitva tartó piac is van. Az a nem semmi. Jó lesz ott nekünk. Úgy fogjuk érezni magunkat, mint a maci a málnásban…

12 komment

Bréking! Dovernél sztrájkba léptek a dolgozók!

2015. június 30. 21:25 - 3niko

Nemrég tudtam meg, hogy a francia- brit határon sztrájkba léptek a beléptetésnél dolgozók, mert egészen egyszerűen már sem mentálisan, sem fizikálisan nem képesek a bevándorlók és menekültek rohama által generált tarthatatlan és elviselhetetlen helyzet emberséges és elvárható kezelésére.

A franciák kijelentették, hogy péntekig biztosan szüneteltetik a munkavégzést, azaz ezen az útvonalon két napig se ki, se be. Így, ahogy mondom.

Itt a vége.

Ez itt kérem, fordulópont.

Hetek óta, folyamatosan ütköztek, ütköznek a nézőpontok, az észérvek és a különböző forgatókönyvek. A konzervatív és liberális eszmék kirakatharcán felül emberéletek múlnak más emberek puszta hozzáállásán, viszonyulásán, illetve becses nagyhatalmak vezetőinek „ki nevet a végén” játékán.

Most jött el az a pillanat, hogy az egész eddigi tipródás, matekozás alapvető stratégiáit, valamint a lokálisan hozott döntések elméleteit jó gyorsan össze lehet gyűrni, és azon nyomban kidobni a kukába. Egész egyszerűen itt már édeskevés a racionális érvek mentén történő szervezőmunka. A fagyi visszanyalt. Nem kicsit.

A civilizált ember küzd a szerinte kevésbé, legalább is máshogyan, másképpen civilizálttal. Százezrek menekülnek a nyomorból, a számkivetettségből, az életveszélyből oda, ahol százmilliók küzdenek új terhekkel, új feladatokkal és nehézségekkel.

Lázong, forrong a világ. Innen, Európa szívéből tekintve, a saját, szintén feszítő és mélységes mély problémáink mellől nézve is csak elképedni, kétségbe esni és elszomorodni tudunk...

Eljutottunk odáig, hogy bizony ember embernek a farkasa.

Államcsőd, terrorizmus, polgárháború, elnyomás, nyomor, gyilkosság, menekülés. Ezek a rémséges fogalmak szövik át mindennapjainkat, immár hetek óta.

Erre mondják, hogy nincs megoldása a sok ismeretlenes egyenletnek.

Olyan mértékű, eloszlású, és tovagyűrűző hatással bíró globális probléma elé került az emberiség, amelyet várhatóan nem fog tudni helyén és főként nem időben kezelni.

Ez a nyár forróbb lesz minden eddiginél. Sok mindennek el kell dőlnie. Például annak, hogy az információs társadalom, a túlpörgött kapitalista világ képes-e újraszülnie, újra kiszenvednie önmagát. Minden dőzsölésnek, minden, a végletekig hajszolt és kihasznált tendenciának inkább előbb, mint utóbb meglesz a böjtje.

Kérdés, hogy a huszonegyedik század embere egyáltalán képes-e, tud-e böjtölni. Elvenni, elvonni magától megszokott javakat. Lemondani. Adni. Átértékelni. Életben maradni.

Rossz pillanatainkban hajlamosak vagyunk armageddont vizionálni. Akarva, vagy akaratlan mégis eszembe jut az egyik barátom által hónapok óta hangoztatott fordulat, miszerint az emberiség tényleg megérett a pusztulásra…

Hamarosan kiderül, hogy tényleg így van-e.

 

Szólj hozzá!

Bevándorló, vagy menekült? A fenét! Ember!

2015. június 22. 21:13 - 3niko

Ebben az országban mind a kormányzati, mind az ellenzéki propaganda rendre igyekszik úgy elferdíteni a lényeget, hogy egészen konkrétan kifordítja az embereket a valóságukból. Ergo hülyének nézi őket. Megalázza. „Hiteltelenséget a hitetleneknek”. Ez lehetne a jelmondatuk.

Óriási szégyen, hogy olyan sajnálatos, elszomorító és sürgetően megoldandó globális problémát, mint amit a menekültek kérdésköre jelent, álnok módon egyéni és politikai érdekké formáltak, és egy véget nem érő spirál módjára előttünk pörgetnek, immár hetek óta. Igen, tudom, sokan elmondták már, hogy ezzel el akarják vonni a figyelmet az ilyen-olyan lopásokról, mutyizásról, satöbbi. Hagyjuk, most nem ez a téma. Beszéltem már ezekről eleget.

A vasfüggönyről szóló  kormánydöntés az oka, de tény,hogy (és tessenek csak nyugodtan megkövezni azért, amit most kijelentek), soha az életemben nem szégyelltem még ennyire, hogy magyar vagyok…

Itt egész egyszerűen nem az a lényeg, hogy megépül-e kerítés, vagy nem, illetve, hogy mennyiből.  Nem is az, hogy mostanság hányan próbálják újra, és újra galád módon elvenni a munkákat. És az sem, hogy mi lesz a kamu- konzultáció várhatóan meghamisított végeredménye. Fakultatív programon még egy fapados nyaraláson is csak az vesz részt, akit érdekel, meg persze az, akinek futja rá a költségvetésből…

Az itt a lényeg, kérem alássan, hogy akárhogy is nézzük, lassacskán az emberiség tényleg megérik a pusztulásra. Az, hogy napjainkban sosem látott mértékben és mélységben vannak olyan országok, vagy területek a nagyvilágban, ahol egy érdemtelenül hatalmat bitorló réteg ámokfutása nyomán egészen konkrétan veszélyben van milliók élete. Pont.

Te, én, és mi a fene nagy globalizáció, s kapitalizmus gyermekeiként talán méltatlanul is megszoktunk és evidensnek tartunk bizonyos dolgokat. Szerencsések vagyunk, hogy jogot formálhatunk az életre, az önérvényesítésre, az esélyekre, a méltóságra, alapjogunknak tekinthetjük az integráció lehetőségét, a tanulást, az előrejutást, a fejlődést.

Mégis, tény, hogy lokálisan értékelhető és létező okokból és problémakörök megléte miatt hazánk fiai közül is százezrek döntöttek úgy az utóbbi években, hogy akár tanulási, akár pénzkeresési céllal, vagy egy jobb, szebb, élhetőbb, igazabb élet reményében máshová mennek. Azaz kivándorolnak. Átmenetileg vagy hosszú távra (s csak remélni merem, hogy nem örökre) átteszik a székhelyüket máshová. Ők tehát a be-, és kivándorlók. Róluk, és miattuk is eleget koptattam már a klaviatúrát, úgyhogy lépjünk csak tovább.

Ám ott vannak a szó valódi értelmében vett menekültek. Azon embertársaink, akik az elnyomás, az embertelenség, szó szerint gyilkosok, merénylők, s a puska csöve, vagy a bombák zaja elől menekülnek. Ahonnan ők jönnek, nos, ott már réges- régen nem a normál értelemben vett farkastörvények uralkodnak.

menekult.jpg

Nem is volt az oly régen, amikor ötvenhatban jó pár magyar mászta meg a különböző létező és képzeletbeli kerítéseket, mégsem úgy emlékszünk az egészre, mint amit most akarnak lenyomni a torkunkon. Mindemellett pedig ott vannak a vasfüggöny időszakának kőkemény tanulságai is, amelyek még mindig a fél magyarság kézzelfogható, éles emlékeit jelentik.

A magát mindig civilizáltnak, élen járó, jó szándékú hódítónak tituláló erős, nagy „nyugat” sok száz éven át dolgozott a fejletlen és barbár „kelet” meghódításán. A keresztes háborúktól kezdve, a történelem során mindvégig azon munkálkodott, hogy elvegye, elnyerje a hatalmat, az uralmat, és mindenek előtt az erőforrásokat. A fejlett nyugatnak kellett a siker, a hódítás, bekebelezte azt is, amit szinte be sem vett a gyomra. Ez most valahol visszaüt. Itt, kérem, normál, emberi és élhető körülmények és létformák között a „kis herceg- effektusnak” kellene érvényesülnie. Amit megszelídítettél…

Mi, magyarok pedig, a nyugathoz integrálódó kis országként, akár velük együtt, akár a perifériájukon tengődve mindvégig közösen, s általuk mozogtunk, s alakultunk. Végül (szerencsére) úgy döntöttünk, hogy ha lassan, ha nehezen is felzárkózunk, velük tartunk, hozzájuk csatlakozunk. Ezt sosem szabad elfelejtenünk. 

Amióta a reneszánsz humanizmusa, majd a barokk monumentalitása által önvalójára ébredt az (európai) ember, tudatosan élt úgy, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem pedig fordítva.

Elég is volt három- négyszáz év, hogy mindezt úgy, ahogy van, elfelejtsük. Hogy a fenébe jutottunk odáig, hogy nem az embert, a lelket, az életet, és az ahhoz való jogot nézzük és tekintjük mindenek felett állónak?

Igen, aláírom. A bevándorlók/ menekültek hulláma valódi problémát jelent. Igen, sürgősen kezdeni kell ezzel valamit. És igen, biztosan lehet közöttük jó néhány veszélyes, támadó, parazita elem. Sőt, a nagy számok törvénye alapján valószínűleg akad köztük egy pár terrorista- hajlam is (aki, ha nagyon akar, akkor is beszivárog a fejlett világba, ha nem álcázza magát menekültnek vagy bevándorlónak).

De a túlnyomó többség, a lényegi sokaság, kérem szépen, nem ilyen! A végletekig elcsigázott, reménytelen, kilátástalan, életének értelmét vesztett és kereső ember. Lélek. Aki az utolsó utáni kis pénzecskéjéből próbál kezdeni valamit magával, és a legtöbbjük mindenek előtt a gyermekei sorsával.

Mondd, ha felrobbantott lakóházakat, megcsonkított szír gyerekeket, vagy ruandai tömegsírokat mutogatnának neked napról napra a híradóban a megszokott klisék helyett, mit szólnál? Tudnál nyugodtan aludni utána? Jól esne a vacsora? A hideg sör egy nyári estén? A tizenötezres fitness- bérleteddel ugyanolyan lelkesen emelgetnéd a súlyzót, hogy több, erősebb, elszántabb legyél általa?

Ezeket a mélységes, az emberiség legnagyobb szégyenét jelentő problémáit nem fogja megoldani a magyar szögesdrót- kerítés. Sem az, hogy mit szól hozzá az Unió, vagy az emberi jogi szervezetek. Ez itt, kérem, azon múlik, hogy az európai ember és egyben a magyar nép hogyan áll, hogyan fordul mások, a számkivetettek, az üldözöttek és az elnyomottak felé.

Máté evangéliumának hetedik része az alábbiakat mondja. Emlékezzetek rá mindig, amikor ebben a nehéz témában véleményt formáltok, állást foglaltok. Az empátia legyen veletek!

  1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
  1. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
  2. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
  3. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
  4. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!
  5. Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.
  6. Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.
  7. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.
  8. Avagy ki az az ember közületek, a ki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki?
  9. És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki?
  10. Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!
  11. A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.
  12. Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak.
  13. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.
194 komment

Visszavándorlók? Na, ne szórakozzatok!

2015. június 15. 20:40 - 3niko

Ilyen bődületes, otromba, ízléstelen, „habonyárpis”, demagóg kirakat-sallangot még nem látott a világ!

Gyere vissza kisfiam havi százezerért! Óriási deal mondhatom, méghozzá százmilliós költségvetésből. Annak, aki ezt az egész borzalmat kitalálta, vajon mennyi esik le a százmisin felül? Öt, vagy tízmilla, netán még több? Csak a jó ég tudja.

Ennyire tellett tőletek, a számolatlan „in flagranti” helyzetben történt rajtakapásból nagy arccal kikecmeregni akarás motiválta suta ötletgyárosoktól.

Hát gratulálok!

Akkor, amikor még hellyel- közel sem tudjuk, jobban mondva nem merjük megtippelni, hogy hány százezer magyar állampolgár, életerős, szakértelemmel, nyelvtudással, életcéllal rendelkező hazánkfia vándorolt ki az utóbbi néhány esztendőben időlegesen vagy inkább véglegesen külföldre…

Elvéve ezzel ugyanannyi tisztességes, és keményen dolgozó helyi ember munkáját, megélhetését, óvodai férőhelyét, családtámogatását, nyugdíjjárulékát, albérleti helyét, kedvezményes lakáshitelét, éves prémiumát stb.

Erre ti bedobtok egy ilyen sete- suta, „nagyobb a füstje, mint a lángja” projektet. És persze már megint magatokra mutogattok, hogy mekkora arcok, milyen óriási formák vagytok, hogy ti, kedves vezéreink még erre is figyeltek.

Még van képetek? Mondjátok csak, hogy bírja a gyomrotok? Meddig tudtok még nyugodtan aludni? Nem féltek? De tényleg!

Dehogynem. Baromira be vagytok szarva.

Ezért csináljátok, ezért művelitek ezt az egész kontrollálhatatlan, követhetetlen, világ szégyene eljárássorozatot velünk, és most már velük is. Immár azokkal is, akik egy kőkemény döntés nyomán, a kitelepülés, kivándorlás, jobb jövő keresés címén- nevezzük bárhogy is a motivációjukat-, nemet mondtak erre az egész káoszra.  Itt hagyták a szüleiket, szeretteiket, pedig higgyétek el, a szívük meghasadt. Vagy huszonhatszor.

Apák, akik alig láthatják gyerekeiket felnőni, mert csak kéthavonta pár napra jöhetnek haza. Fiatalok, akik sajnálják, hogy máshol kamatoztatják, amit megtanultak. Anyukák, akiknek a porontyai idegen nyelven kényszerülnek írni-, olvasni tanulni.

De. Legalább nem élnek létbizonytalanságban. Boldogulnak, hisznek, remélnek, haladnak. Mindent elérnek vagy elértek, amit itt már, és főleg miattatok nem lehet!

Ők bizony nem akartak többé nektek dolgozni, bűnözőknek adózni, hazug, számító, ámító, mutyihatalmatok méltatlan rabszolgái maradni.

Kapjatok már magatokhoz! Még a hírolvasó is nevet rajtatok, amikor ezt a sehonnai, undorító kirakathírt kényszerül beolvasni.

A honvágy természetes, és borzasztóan fájdalmas dolog. Ott munkál mindannyiukban. Jelen van minden gondolatukban, rezdülésükben. Szerintetek nem fáj ez az egész nekik eléggé? Nem élnek óriási dilemmák közepette? Nem gondolnak folyamatosan az itt hagyott családjukra, szeretett szülőföldjükre? Még van pofátok ezzel a közhelyes és visszataszító, közpénzből finanszírozott borzalommal rúgni beléjük még egyet?

Méltatlan, hiteltelen, hányingerkeltő már ez az egész.

Szégyelljétek magatokat!

 

201 komment
süti beállítások módosítása