Napok óta ezt hallgatom a melóban. Mindenki nyafog: „nincsen rá szó, döbbenet, többet nem repülök, rohadt Lufthansa, meg persze a pszichopata köcsög”…

Idén nem megyünk messzire nyaralni, fiam. Beülünk a Suzukiba, s irány Isztria. Ott is jót lehet fürdeni. Kicsit drága a kagyló, meg a nyelvhal, de annyi baj legyen, majd viszünk májkrémet, krumplit, meg nagyanyád kolbászából pár szálat.

Nem, mintha lenne rá pénzünk, de tudnod kell, azt terveztem, hogy idén legalább befizetek valami fapadosra, aztán anyád születésnapja alkalmából irány Szicília, vagy a Costa Brava. Mindig a Sagrada Familia-t akarata megmászni szegénykém. Hát idén tuti nem fogja, addig éljek.

Hétfőn kiveszem a takarékból a lóvét, amit hat éve dugdosok anyád ötvenedik szülinapjára, és inkább egy befőttesüvegbe bedunsztolva bedugom a spájz legelrejtettebb zugába, a három éves félresikerült eperlekvárok mögé. Egyébként is veszélyes mostanában ilyen helyeken pénzt tartani, látod mi van itt, egyre- másra dől a híradóból a szar.

Amúgy meg valami baromi nagy probléma van a korodbeliekkel, fiam. Y- generáció, vagy mifene. Komolyan mondom, komplett idióták vagytok mind. Köztetek megannyi beteg elme, munkamániás szerencsétlen, önbizalom-hiányos szingli, diplomagyűjtögető kósza lélek. Mikor lesz nektek normális családotok, életetek, identitásotok? Meddig nyomkodjátok még a reset gombot?

Az az egy totálisan rendben van, fiam, hogy sokat dolgoztok. Az is királyság, hogy látástól- mikulásig tanultok. Tök oké, hogy eljártok a haverokkal kocsmázni, és az is, hogy néhanapján bezárkóztok és egy egész szájbavert vasárnapot az ágyban töltöttök.

De könyörgöm, áruld el, hogy úgy általában véve mi bajotok van? Mi fáj ennyire? Miért ennyire nehéz nektek? Miért nem találjátok magatokat?

Itt van ez a szerencsétlen Andreas Lubitz is. Vajon őt megkérdezte valaki, hogy mi a kínja? Hogy mi a túróért volt ilyen lelki szegény, útját vesztett valaki? Ne nézz ilyen sandán, te is mindig kiröhögöd a szegény kis kocka kollégádat, aki a kockás szvetterében az egész ebédidőt a folyosói ablak mellet tölti az elviteles gyros-át nyammogva. Sose mennél oda megkérdezni, hogy jól van-e, kiheverte meg az Irénkével történt szakítását, vagy, hogy megint megverte-e az apja az anyját tegnap este, miután a sarki krimóban szarrá vedelte magát.

Sajnállak titeket, fiam. Ezt az egész számkivetett, lélekgyenge, kifelé élő generációt.

Úgyhogy csak egyet kérek; légy velünk mindig őszinte. Mondd el, ha szarban vagy, ha elhatalmasodik a világfájdalom, ha beáll a krach. Tudom, hogy te csak pár szervert tudnál leállítani, ha bosszút akarnál állni a világon, nem pedig egy egész utasszállítót a hegynek vinni. Fontos vagy nekünk, te informatikusok gyöngye. És nagyon kérlek, vigyázz az öcsédre is mindig, ugye megígéred, hogy szólsz, ha vele  bármi gáz van?

Na, jól van, nem a nyáladzás, gyere, nyissunk ki egy üveg bort, és nézzük meg a horvát apartmanokat. Amúgy meg egy nyakláncot is kereshetnénk anyádnak. Fehér aranyat szeretne régóta…

Nézem ezt a drága asszonyt. Sír. Rájár szegénykémre a rúd mostanában.

Családi és egészségügyi problémákkal küzd, ráadásul egyetlen lánya külföldön dolgozik, aki nem is akar már hazajönni. Soha többé. Épp a minap fizette be az illetéket a brit állampolgársághoz, szinte biztos, hogy megkapja. Évente kétszer találkoznak, amikor a harmincéves kisleány szabadságra hazajön északkelet- magyarországi szülővárosába.

Ennek a becsületes, több mint harmincöt éve magyar adófizető asszonynak az egyik szeme sír, a másik nevet. Szó szerint. Egyrészről látom rajta a végtelen kétségbeesést, az önmagával való meghasonlottságot, azt, hogy a fél életen át cipelt terhek alatt összeroskadni készül. Másrészt örül, hogy a gyerek boldogul. Hat, alkot, gyarapít, lassacskán hivatalosan is egy másik ország teljes jogú polgáraként. Ha minden jól megy, idén lakást vesz. Kicsit, takarosat. Egy kis angol kuckót. Majdnem megvan már az önerő…

„Azt a nyomorult nyolcszázezret is neki akartam adni, amit beraktam a Quaestorhoz! A lakásra! " – mondja, és elsírja magát.

A gyomrom összeszorul, a szívem megszakad, mert tudom, hogy valószínűleg az életben nem látja viszont azt a megtakarítást, amelyet az átlagember pénzügyi és pénzpiaci tájékozatlansága végett balga módon a Quaestor kötvényeiben próbált kamatoztatni, általános magyar szóval élve félretenni.

Valahogy sosem tetszett nekem a Quaestor. Anno, amikor közel tíz esztendeje, a főiskolai nyári szünetekben egy kis utazási irodában dolgoztam, valamilyen megmagyarázhatatlan, általános ellenszenv végett nem voltam hajlandó a Quaestor Travel útjait kiajánlani a kedves utasoknak, pedig Isten látja lelkem, diákként rohadtul mindegy lett volna, hogy miből nem kapok jutalékot.

Aztán az évek alatt ez a furcsa ellenszenv, nem hogy csitult, mondhatni kiteljesedett. Meg úgy általában a brókerek, brókercégek, alkuszok, pénzügyi tanácsadók sem lettek kimondottan szimpatikus tényezők számomra- nem mintha az alig szabályozott magyar pénzpiacokra máshol eladhatatlan konstrukciókkal behatoló és tartósan itt élősködő kereskedelmi bankok üzletpolitikája annyira imponáló lett volna. Be is nyeltem egy jó kis diákhitelt, meg egy személyi kölcsönt, amelyeket kábé az első gyerkőcöm születéséig fogok nyögni.

Közgazdász diploma ide, vagy oda, jó kis tanulópénznek bizonyultak ezek a fiatal felnőttkorban, könnyelműen elkövetett pénzügyi baklövések.

És ha jómagam (persze félig- meddig kényszerűségből) bevettem a trükköt, mit tett és tehet hát a szó szoros értelmében vett átlagember? Aki nem tanult közgazdaságtant, az előző rendszerben nevelkedett, abban a hitben és azzal az általános meggyőződéssel nőtt fel, hogy a becsületes munkának meglesz a gyümölcse? Hogyan boldoguljanak ezek az emberek?

Hát nagyjából sehogy. Anyukámnak is könyörögtem, hogy ne vegyen részletre elcédé tévét, amikor egyben is ki tudja fizetni, maximum a következő két-három hónapban spórol egy kicsit? Miért nem veszik észre a magyar emberek ezeket a veszélyeket?

Ennyire nem lehetünk birkák. Ennyire nem lehetünk hipnotizálva. Ennyire nem lehetünk önbizalom-hiányosak. És főképpen ennyire nem lehetünk végtelenül türelmesek és istentelenül befolyásolhatóak.

Ezt az attitűdöt használják ki a bankok, brókercégek, és a mindenkori kormányaink is. De ne tessenek haragudni és ballibsi „bérbloggernek” kikiáltani, de a jelenlegi kormány különösen. Pont.

Nem bírom már ezt a „patópál” társadalmat. Amely ölbe tett kézzel nézi, szemléli, hogy kirabolják, meglopják, szembe köpik. Aki elhiszi, hogy a közmunkás, börtönviselt Orgován Béla, eddig jobbára munkanélküli, tápiósági lakos, újsütetű vezérigazgató úr, aki újabban új céges autóval, egy szürke Opellal (aztamindenit!) furikázik, majd jól elviszi a balhét, leüli a tíz évet gazdasági bűncselekményért, addig is a családja megkapja a pár tízmilliót, hogy kibírja a családfő hiányát, és a százötvenmilliárd a drága barátném nyolcszázezrével együtt megy a Tarsoly- família és bűvkörének, és ki tudja még kiknek offshore bankszámláira.

Tessék csak elhinni, hogy mindent meg-, és kivizsgálnak. Rend lesz itt egyszer. Meg fegyelem. Nem pedig pártok egymásra mutogatása, ügyészségi hebegés- habogás,  megkérdőjelezhető minőségben és összetételben működő Alkotmánybíróság, undorító parlamenti adok- kapok és satöbbi. Tessék nyugodtan elhinni, és inkább a dunyhába jó mélyen bevarrni azt a pár tízezrest, ami még van.

Hála az égnek, hogy a Külügy még időben kivette a pénzét. Épp azon a napon, amikor a Quaestor öncsődöt jelentett (ami egyébként jogilag rohadtul nem egyenlő a csődeljárás megindításának időpontjával). Remélem, hogy Szijjártó miniszter úr sok prominens diplomatát, minisztert és egyéb, hazánk külföldi megítélése szempontjából fontos vendéget tud majd fogadni általa az új házában, ahová hamarost beköltözik, amint bokros teendői engedik...

Nem tagadom, viszonylagos érdeklődéssel vártam az királyi tévé átszervezésének eredményét. No, nem kifejezetten azért, mert létszükségletem a markomba röhögni napról napra, hanem mert pusztán csak kíváncsi voltam, hogy mi a lótúrót tud majd ez az óriási sufni- tuning- gépezet, amely mára konkrétan mémgyárrá avanzsált.

Sokan megemlítették már a meghamisított nézettségi adatokat, az, égbekiáltó szakmai hibák sorozatát, a propaganda- vonulat abszolút térnyerését, úgyhogy ezekről most nem kívánok szólni. Felesleges is lenne. Meg persze lassacskán uncsi.

Nyolcvanmilliárd forint az átlagember számára elképzelhetetlenül sok pénz. Valószínűtlen és felfoghatatlan tétel, főleg, amikor a többség hó végén ezresekkel, rosszabb sorsúak esetében százasokkal matekozik, hogy kihúzza a fizetésig, ne adj’ Isten segélyig, pótlékig.

Nyomtam egy kétperces számítást, hogy mire futná ennyiből. Borzalmasan nem szeretnék demagóggá válni, de engedjétek meg, hogy megosszam veletek:

A nyolcvanmilliárd forint egy évre elosztva, napi kettőszázhúszmilliót jelent.

Ez az egyetlen napra vetített összeg;

-       napi egymillió kg kenyér ára

-       vagy egymillió liter tejé

-       esetleg 163 963 kg sertéscombé.

Továbbá ez az egy napi summa fedezné 2750 fő havi albérletét egy átlagos rezsijű garzonlakásban, tehát 48 napnyi köztévé költségvetésből szigorúan elviekben, az összes, hazánkban élő hajléktalan lakhatását egy egész évre meg lehetne oldani.

Matekozás lezárva.

Az utóbbi néhány napban olvastam a témában hideget, meleget. Azaz túlnyomórészt hideget. Kritikát, szitkozódást, szigorú véleményalkotást. És persze néztem is, bámultam a dobozt, pontosabban próbálkoztam. Reggel háromnegyed hattól, háromnegyed hétig, készülődés, sminkelés, bodorítás, kávézgatás közben. Magamra erőltettem a feladatot, hát komolyan mondom még a legjobb habos kávé és keserűbbé vált tőle… Néhány hangos felnyerítés, meg kábé kétszer annyi k. anyázás közepette küldtem el melegebb éghajlatra szegénykéket, akiket - nincs rá jobb szó- azóta is nagyon, de nagyon sajnálok.

Persze, hogyne, tudjuk, hogy a kormányzati propaganda csatornájának szilárd szerepkörén kívül a Simicska- birodalom ellenpólusa akar ez az egész lenni.  Mára országszerte megfigyelhetjük, ők sem tétlenkednek, például hírtévés óriásplakátokkal nyomulnak.

Az egész történet  számomra talán legfájóbb pontja, hogy bizony akadnak még a köztévén értékes, tartalmat közvetítő műsorok, végtermékek, amelyek most veszélybe kerültek. 

Ezek mögött nevek, fellengősen fogalmazva szaktekintélyek állnak.

Gundel – Takács Gábor, Jakupcsek Gabriella, Csiszár Jenő, Szujó Zoltán (drága Zolikám, kérlek, tarts ki, csak amíg a Forma-1 nálatok fut).  S még egy sor, a terheket napról napra nyögő, már- már belebetegedő szaki, aki csupán alkotni, dolgozni akar, s minden nap elhiszi, hogy van miért bizakodni, ám valahol mégis tudja; visszavonhatatlanul kényszerpályára szorult.

Nem is beszélve a „háttérmunkásokról”. Vágók, operatőrök, szerkesztők, gyártásvezetők, asszisztensek, stb., akiknek percről percre nehezebb levegőt venni, nyugodtan aludni, és az egész rendszerben eligazodni, s tűrni, hogy ki tudja kinek a kisleánya, „Barbika” leváltsa a valódi egyéniség, és mindenekelőtt szakember Reisz Andrást az időjárás- jelentésekből.

Mindemellett, a körülményeket, a hazug, csaló rendszert, és a vérszegény ellenzék körülményeit ismerve számomra akad itt még kardinális probléma. Mármint nyelvtanilag. Elvégre ez a köz- tévé. A köz- ért van. A népért. Értünk, az érdekünkben, persze csak elviekben...

Tehát a leglényegesebb szempont, hogy az egész híg posvány az alapvető rendeltetését nem tölti be, de még csak meg sem közelíti azt. Sem nem közérdekű, sem igazságos, sem hiteles. Viszont iszonyatosan drága.

És sajnos ezt egész felháborító katyvaszt nem foghatjuk a „próbaüzem gépzajára”.

Valami ismét, nagyon elveszett. Elszomorító, kiábrándító, és vérlázító. Totálisan „nembíromtovább” állapot…

Jelen történet szereplői kitalált személyek. A valósággal való minden nemű egyezés kizárólag a véletlen műve.

Vagy mégsem? 

Irénke, jöjjön csak ide, a vevők várhatnak egy kicsit!

Mondja csak, mennyit keres most? Aha, értem. Nyolcvanöt nettó.

Nos, mit szólna ahhoz, ha jövő hónaptól feltornásznánk egy ezt az egyébként tisztes keresetet egy hangyányit? Tudja, a mai világban mindent meg kell becsülni. Látja, mi zajlik itt, bedőlnek bankok, brókerházak, a mocskos szocik kormánya miatt, és még sorolhatnám.

Na, hagyjuk. A lényeg, hogy hallottam az üzletvezető kolleginától, hogy mostanság nehezen élnek, úgy tudom, a kis Robika betegegesedik. Szeretnék tehát segíteni, ezért volna egy tisztességes ajánlatom, biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni.

Arról lenne szó, hogy hozzácsapunk még a nettó béréhez még egy harmincast. Ugye, jól hangzik?

Látom ledermedt. Ne tessen itt hebegni-habogni, tudom, jogos a kérdés, hogy mit kell ehhez tennie.

Megnyugtatom, nincs itt a világon semmi varázslat. Tisztában vagyok vele, hogy mind szeretnének továbbra is vasárnap dolgozni, mert félnek a jövedelem kiesés miatt. Mivel magácska itt az egyik legmegbízhatóbb, legtisztességesebb munkaerő, mit szólna ahhoz, ha ezt a kieső vasárnapi pótlékot nem csak, hogy kompenzálnám, hanem, megkapná az említett emelést is?

Az egésznek mindössze egy pici adminisztratív vonzata van, lényegileg arról van szó, hogy szigorúan csak papíron felvesszük a cégbe kültagnak. Ez nem jár semmivel, egy-két aláírás, senki nem fog kérdezni semmit, egy ügyviteli tranzakció, ha esetleg egyszer felmondana, kivesszük a listából, egyszóval csak szimpla papírmunka, úgyhogy ne tessék aggódni, a világon semmilyen kötelezettséggel nem jár.

Ne nézzen már olyan gyanakvóan! Mondtam én már valaha olyat, ami ne úgy lett volna? Na, ugye. Ehhez kapcsolódóan csupán egyetlen dologban kérném a rugalmasságát, drága Irénke, mégpedig, hogy tessék bevállalni minden vasárnapot.

Igen, sikerült elérnem a hivatalban, hogy nyitva lehessünk vasárnaponként, csupán ez a pár elkötelezett kolléga hiányzik hozzá. És én hajlandó vagyok megjutalmazni őket az áldozatukért, tetszik érteni…

A lényeg, hogy cserébe hétfőn és kedden nem kell bejönni, a többiekkel megoldom. A Mártika már igent mondott, boldog vagyok, hogy segítettem nekik elkerülni, hogy kikapcsolják náluk a villanyt. Dobosné holnapra ígért választ, ám biztos vagyok benne, hogy vállalni fogja, tudja maga is, hogy szerencsétlennek a férje elissza mindenüket.

Tudom, hogy meghatódott, igyekszem én mindig jó főnök lenni. Forduljon hozzám bizalommal bármikor!

Ajjaj, látom magán, hogy mérlegel, nagyon gondolkodik. Tudja mit, hogy lássa, kivel van dolga, adok még pluszba bözsi utalványt hatezerért havonta. Ezen ne múljék.

Ne haragudjon, most mennem kell, várnak a központi értekezletre, de ne feledje, holnapra várom a válaszát.

Oh, lenne itt még valami. Kinyomtattam az akciós matricákat a Kisfalvi száraztésztákra, meg a lila svájci mogyorós csokikra, ott van az asztalukon. Legyen oly kedves átcímkézni még ma este. Tetszik tudni, holnaptól lesznek akcióban…

Kezit csókolom, drága Irénke, írasson fel a nevemre a gyerekeknek egy kis nápolyit. Olyan aranyosak. 

Volt, akinek torkos volt a csütörtök. 

Aztán volt ma néhány vagány csajszi és fickó, akik számára torokszorító. Melós, rohanós, logisztikázós, divatosan, aktuálisan szólva „társadalmilag felelősségvállalós”. Azaz attól sokkal több. De még mennyivel.

Odakint állok, az Aszódi utcai hajléktalanszálló hátsó, gazdasági bejáratánál. Kattog az agyam. Nagyokat szippantok a cigarettámba. Nehéz a füstje, pedig már órák óta nem gyújtottam rá. A mosdóban sem voltam, itt nem lehet, azaz nem merek.

Itt még a szmog, a köd is a szürke legsötétebb, talán az ötvenegyedik árnyalatát ölti fel. Csupasz, nagy fák ágaskodnak felfelé. Olyan irányba, amely felé az itt lakóknak, kényszerűségből, nagyobbrészt önhibájukon kívül szinte zéró esélyük van törekedni. Köröttünk vaskerítés meg rendezetlen bozótos (ide minek is más, ugyebár), a közelben lakóházak, kertváros- szerű kispolgári lét.

Valahol, nem is oly messze vonatfütty, fel-felhangzó MÁV- szignál. Itt vagyunk, a külvárosban, a sínek mellett, nem messze néhány fedett sportlétesítménytől, mégis a periférián.

Szinte már félsz, hogy beüt valami krach, és hirtelen velük együtt Te is ideszorulsz. Jobban mondva attól, hogy bárki, bármikor egyszer csak itt találhatja magát. Te is, én is, s akár ő is.

És nem csak a puszta „hajléktalan”, vagy „rászoruló” lét nyomasztó atmoszférája miatt nehéz itt a levegő. Az egyik szociális munkás szerint, ha lenne időm leülni, és öt itt lakó élettörténetét végighallgatni, akkor vágnék igazán eret. Elmondása szerint ugyanis nincs az a hollywoodi forgatókönyvíró, aki ilyen fájdalmas, szerteágazó és meglepő fordulatokkal tűzdelt élettörténeteket volna képes kreálni, mint az itteniek többségének nyomorult valósága.

Szóval, gombóc a gyomorban, de közben tenni kell. Adni kell. Segíteni kell.

Van húsleves, rántott husi, krumplipüré, savanyúság, rengeteg sütemény, tea, kávé, limonádé, és szörp. 

Pont, mint otthon vasárnap, azzal a különbséggel, hogy itt háromszáz főre készült menü.

A legtöbben először köszönik, s csak kisebb létszámban kérik, vagy követelik az ételt. Akik így is tesznek, valószínűleg csak azért viselkednek így, mert az idejét sem tudják, mikor volt részük ilyenben, s ennek hatására visszamentek gyermek- állapotba.

Nem sajnálom őket, azon már túlléptem. Sajnálom inkább magunkat, amúgy globálisan. Ezt a lelki szegény társadalmat, a hiányos ellátórendszert, és azokat a tiszteletreméltó szociális munkásokat (zömében hölgyeket), akik, ha szükséges, bizony egy sanda nézéssel képesek itt egyszerre rendet tenni.

Az egyikük, filigrán harmincas, alter csajszi röviden mesél csak, és azt is csak kérésre. Elmondja, hogy ez az élete, bár tény, hogy mint más néhány közalkalmazotti szakmát, ezt a szerepkört is csak, és kizárólag hozzá hasonló fanatikusok bírják hosszútávon betölteni.  Megdöbbentő, hogy bár „munkakörileg” nem volna köteles megfürdetni az éjszaka közepén, a krízis részlegre beszállított, magáról semmit nem tudó hajléktalant, sosem volt kérdés, hogy megtegye-e. Védőruházat? Na, az nincs. Gumikesztyű, meg jobb napokon fertőtlenítő szappan, az akad.

Szóval a lakókat, az adományra várókat, abban részesülőket nem sajnálom. Ez az érzés- halmaz attól sokkal összetettebb, a sajnálat szó nem fejezheti ki. Azok, akik sajnálkoznak felettük, higgyétek el, első sorban magukkal vannak elfoglalva. A saját- az övékhez képest- pitiáner problémáikkal, a napi szarral, a nagypolitikával, a szomszéd kertjével, a rohadt főnökkel, és satöbbi. Ők azok is, akik elzavarják a szeméttárolótól az ott élelmet, vagy pénzzé tehető dolgokat keresgélőket. Akinek egyáltalán nem jut eszébe, hogy a kocka még fordulhat…

De azért (szerencsénkre) vannak egyre- s egyre többen, akik érdemben tesznek.

Szeretnek adni, akarnak változtatni. Szabadidőben, szabad elhatározásból, civil forrásokból.

Nem tudom, hogy a „civil” szót le szabad –e még írni. Az olyan „ballibsis” sallang manapság, nemdebár?

Pedig az Aszódi utcai hajléktalanszállón ma tényleg torkos volt a csütörtök. Két nap, több tucat adakozó, még több önkéntes áldozatos munkája által, legalább egy- két óra erejéig őszinte öröm ült ki e megfáradt, leharcolt, végsőkig elkeseredett emberek arcára.

Pénteken, aztán ugyanolyan napjuk virrad, mint a többi. Nem tudhatom, mit visznek tovább az egész estéből, annak hangulatából, de azt igen, hogy nekünk megint, újra, sokadszor adott valami óriási dolgot a Budapest Bike Maffia.

Keressétek, szeressétek, lájkoljátok, támogassátok őket!

Van miért.

Két hét.

Van, hogy nagy idő, néha pedig egy szempillantás alatt elillan.

Ha ennyi van hátra, hogy újra lásd a kedvesed, vagy eljöjjön a várva- várt nagy esemény napja, egy örökkévalóságnak tűnhet.

Amikor őrült módra diétázol és edzel, s naponta háromszor állsz mérlegre, várván azt a néhány mínusz kilót, soha el nem múló időtávnak tűnik.

No, és ha elmegyünk nyaralni! Akinek megadatik, hogy ennyi időt egyhuzamban pihenéssel töltsön, annak bizony néhány napnak tűnik az egész kaland.

Aztán, ha ennyi időd van befejezni, bátrabb delikvensek esetében netalán megírni az egész szakdolgozatod, tényleg nyúlfarknyi kis intervallum az egész.

Sokan vannak, akik két hetente járnak össze a barátokkal sörözni, vagy hétköznapok rohanásában gyakoribb időpontot maguknak nem megengedvén a barátnőkkel pletyizni. Ilyen időközönként volt látható anno a Szomszédok is csütörtökönként, sőt, nagymamim is ilyen gyakorisággal tolja a süti recepteket a nyugdíjas klubban.

Ennyit vár a gyermekre áhítozó fiatalasszony, mire a havi baját követően újra próbálkozhat férjurával egy új életet fogantatni, és a magyar családok legalább fele ennyit kényszerül spórolni a fizetésig, amíg újra normálisan bevásárolhat.

Folytathatnánk még a sort, igaz?

Szóval, ha az egyik aspektusból nézzük, két hét szinte semmit sem jelent, s hipp- hopp eltelik, ám ha a másik oldalról tekintjük, akkor pedig maga a kínzó örök lét sehová  sem haladó tüttyögése.

A „se sok, se kevés” időszaka. Úgy általában. Nekünk, átlagembereknek.

De kérem alássan.

Van itt épp aktuálisan valami a misztikus „kéthét” körül.

Mégpedig, hogy a „haverok” hétfőn bizony megszavazták, hogy elég nekik ilyen időközönként összezörreni, s túlnyomórészt felülről irányított módon gombokat nyomogatni. Az ellenzék durrog, mondvacsinált kifogásokkal kritizál, elvileg attól tartván, hogy nem lesz elég idejük reagálni, törvénymódosítási javaslatokat kreálni, és satöbbi.

Ha-ha-ha.

Szerintem mégis máshonnan fúj a szél.

Létezik egy olyan opció is, hogy bizony egytől egyig minden méltó, vagy méltatlan választott képviselő üdvözli, vagy többségük legalább is elégedetten konstatálja, hogy a maradék időben „bizottsági”, esetleg egyéb hazánkért végzett meló égisze alatt marad majd érdemi kapacitás sok- sok mindenre.

Saját cégek projektjeire, esetleg saját érdekeltségi körök útjának egyengetésére, saját bankszámla egyenlegének növelésére. Egyszóval mindenre, csak a saját országunk helyzetének jobbítására, korrigálására nem.

„Pató Pál”nemzetünk vezetői ráérnek erre, s arra is…

Kíváncsi vagyok, mit szólna a főnököm, ha csak minden második héten mennék be dolgozni. Vagy csak kéthetente végezném el azokat a feladatokat, amelyeket egyébként napi szinten megfelelő minőségben, mennyiségben, adott idő alatt vagyok köteles teljesíteni.

Sőt, lehet, hogy én volnék túlzottan lelkiismeretes, de bizony a legtöbben kizárólag akkor érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha ezeket a feladatokat a lehető legkevesebb hibával, a legrövidebb idő alatt, a legnagyobb sikerrel képesek vagyunk abszolválni.

„Ezek” meg ráérnek kéthetente összeülni. Nagyjából, s egészében feleannyi munkáért felvenni a fizetést, a költségtérítést, és egyéb juttatásokat.

Vérlázító. Bicskanyitogató. Elkeserítő.

Köszi, de Mi nem ezért fizetünk Titeket!

Bocsi, de Mi nem erre hatalmaztuk fel a T. Házat.

Nem érdekel már, hogy vasárnaponként zárva lesz a madaras teszkó. Lassan már az sem- mivel e téren is totálisan tehetetlennek érzem magam-, hogy kedden Putyinnak ismét kezet csókolgat a miniszterelnökünk.

Az az egy érdekel, hogy ezt így, ebben a formában, ily halálosan bumfordi, nevetséges, s mindenekelőtt megalázó módon sem jobb, sem bal, sem semmilyen oldalról nem lehet tovább folytatni…

Forgalmas hely mostanság a Keleti Pályaudvar.

No, nem csak azért, mert a Déli határozatlan időre kiesett a játékból, hanem mert olyan történések helyszíne, hogy csak a fejünket kapkodjuk.

Már szinte várom, hogy az eseménysorozat következő happeningje valami Simicska „mindenkigeci” úrhoz kötődő, új, média- comingout legyen. Oly stillszerű lenne.

A parasztvakítási hullám új mozzanata.  Valami giga- bejelentés, fideszmutyi- árulkodás, hatalomromboló puskadurrogatás a magyar politikai hidegháború új harcmezején.

Ha jól belegondolunk, a keleti, mint jelző, ha nem szimplán égtájat jelöl, általában véve pejoratív. Valami távolit, elmaradottat, negatívat jelent. Az east- side mindenkor degradált szerepben tűnik fel. Gondoljunk csak Pestre vagy Budára, a Nyugat- Dunántúlra, vagy épp a Viharsarokra, a fejlett nyugatra, és a lemaradásban vergődő keletre.

A jelen történései mégis azt mutatják, hogy Magyarország egyre inkább, az összes létező értelmezésben a kelet felé fordul. Kényszerűségből, vagy épp beteges ideológiák által arrafelé orientálódik, s lássuk meg,  várhatóan pár napon belül, minden nyugati figyelmeztetés, utalás, jelzés ellenére újfent fejet hajt, kezet csókol a kelet fura- urának.

Már- már elképzeltem.

Ha a szebb napokat is látott pályaudvarunknak feje nőtt volna, most csak jobbra- balra forgatná, hogy hirtelen milyen sűrű események helyszínévé avanzsált.

Először Rogán „ötkermaffia” Antal sajnálnivaló „gazdaságibevándorós” elterelő hadműveletének stand- up helyszíneként, majd a szerdai napon a kis hamis, ifjú fideszes Veress Áron(ka) lebukásának tetthelyeként  került be ismét a vezető hírek közé.

Ez ismét több, mint elgondolkodtató.

Furcsa világot élünk. Napról napra nyeljük le a békát, azaz békákat.  Olyan kétéltűek garmadát, amelyek egyike sem királyfi, hanem inkább undorító óriásvarangy. Mi mégis tovább csókolgatjuk, becézgetjük őket, hátha valami csoda folytán átváltoznak valami megváltó herceggé, vagy legalábbis jótevővé.

Ha sikerül rávennünk magunkat, és végigolvassuk az utóbbi néhány nap híreit, történéseit, a propagandista köztévé híradásainak kivételével ismét kizárólag elborzadni, elszomorodni, letaglózódni tudunk. S mivel a magyar eredendően nem az a „kimegyek az utcára, és szétütöm az összes hazug, korrupt, magát politikusnak nevező csökevény fejét”- típus, így marad a szomorú tétlenség tingli- tangli nyafogása.

Az „ez sem jó, az sem jó" projekt hatvanhatodik fejezete. Az „ez is egy rohadék, meg az is becsapott” mese sokadik újrajátszása. Az „itt is fáj, meg ott is” siralma.

Ezek is elvettek, és azok is. Ha meg adtak, akkor meg máshonnan húztak le. Egyébként is, mindegyik egyforma. Kiszúrtak velünk, és akkor mi van? Úgy sem tudunk mit tenni. Ehhez mi kevesek vagyunk, nem láthatjuk át, nem tekinthetünk mögé, egyszóval baromira nem tehetünk semmit.

Úgyhogy az átlag magyar inkább ül a kanapén, issza a kannás bort, vagy az akciós sört, számolja a zsebében az aprót, és közben kesereg, és mindeközben magát, magunkat sajnálja.

Tudjátok, mit gondolok, s kedves barátaimmal teljes egyetértésben mit gondolunk egyre többen?

Nem kizárólag a politikusokkal van itt a fő baj, hanem velünk.

Azzal, hogy ezt mind eltűrjük, lenyeljük, nyugtázzuk. Jó így nekünk. Bambán figyelünk, birka módra kivárunk,  hogy majd lesz valami. Aztán, amikor meg szavazni kellene menni, nem érdekel. Úgy sem rajtam múlik, le van ez zsírozva előre…

Lassacskán, ezt valahol tényleg megértem. Mert lassan tényleg nincs kire, mire, hova, s főképpen miért voksolni. Ne legyen igazam, ám valószínűleg erre lesz, lehet bizonyíték a veszprémi, oly nagy jelentőségű időközi választás is. 

Azt kell, hogy mondjam, unom, unjuk már ezt az oda- vissza, csiki- csuki színjátékot. Ezt a harcos tragikomédiát, amelynek nézőközönségeként semmiféle, de tényleg semmilyen szerepet nem vállalhatunk, jobban mondva nem kapunk. Ahol az interaktivitást nemzeti konzultációnak nevezik, ahol a súgógép előre be van programozva, és úgy hazudik, mint a vízfolyás, ott a legőszintébb ruhatáros néni mosolya sem képes jobbítani a sok felvonásos előadás általános kritikáján.

Tényleg mehetne az egész a levesbe. A közös, nagy, híg posványba, amelynek évek óta csak a felszínét kevergetjük, s mentsen tőle a Jóisten, ha egyszer szerzünk egy öblös, nagy szedőkanalat, s ki merjük meregetni, kapargatni a sűrűjét.

Vajon lesz – e elég erőnk, lélekjelenlétünk, határozottságunk azt a koncentrált mocskot véglegesen kiszedegetni a zavarosból?

Siralmas, hogy hagytuk, hogy ilyen, jellemtelen, jellegtelen, hazug népség határozza meg a mindennapi életünket. Lassan huszonöt éve. Hogy napi szinten tépázza meg a jogainkat, járasson le, alázzon meg, tegyen köznevetség tárgyává, és használjon ki-, és mindenekelőtt fel, alantas, mocskos céljainak elérésére.

Ahol egy néhány napos műsor, avagy „geci- show”, vagy egy ímmel- ámmal összetákolt,  őszerintük súlyos bevándorlási problémákra rámutató, ám a még jelentősebb kivándorlási trendeket elrejtő, és meghazudtoló „sajtótájékoztató” képes egyszerre elhúzni az orrunk előtt a mézes madzagot, s egyidejűleg lelohasztani majd minden változást kívánó és azt ösztönző aktivitásunkat.

Közben meg újra, és újra elfelejtjük a lényeget.

Ne feledjétek.  A kocsis is azt a kereket keni, amelyik nyikorog…

Jogos a taps, s a sikoly. De még mennyire!

E blog általános céljához, profiljához kevésbé illeszkedve, engedtessék meg nekem egy rövid, ám jelentőségteljes főhajtás.

Hiszen akármilyen nehéz időket élünk is, bármily visszás tendenciák vannak jelen napjainkban, akármekkora hátrányokat is szenvedünk napról napra, a tehetséges, alkotó, s kreatív lelkek, szakemberek jelenléte néha oly robbanásszerűen ütközik ki, s annyira ösztönzően tud hatni, hogy attól hogy kis időre minden bánatunkat, terhünket képesek vagyunk elfelejteni.

Ezek azok a pozitív pillanatok, amikor pártállástól, meggyőződéstől, ideológiáktól függetlenül mindenki lelkesen, örömmel nyugtázza; van még itt valami. Valami tök jó. Érdekes, érdekfeszítő, ösztönző erő, amely a mindennapok nyelvezetére lefordítva, létezésünket végre nem degradálva determinál minket egy olyan küldetésre, amely bármelyikünk életében, bármikor értelmet, jelentőséget nyerhet.  

Igen, lehet, hogy az aktív netezők számára már- már unalmas, az utóbbi napokban a magyar internetet bejárt, közösségi robbanást okozó „ments életet” videóra gondolok.

Biztosan Te is láttad. És nevettél is párat. Mert annyira zseniális és szórakoztató az egész. Először. Utána meg nagyon mélyen elgondolkodtató, igaz?

Fogadok, Te is lefuttattad magadban, hogy te jó ég, ez vajon nekem menne? Meg tudnám őrizni a lélekjelenlétem? Képes lennék megmenteni a barátom, a kollégám, a rokonom, vagy bárki életét, aki rászorul?

„Ízirájderöcsém”, drága, megbecsült művészünk, Csuja Imre, és nem kevésbé értékes kollégáinak zseniális performansza tényleg üdítő, sőt, mindenek előtt hatásos, hasznos, és érdekfeszítő.  

Az anyag fő célját, értelmét nem kissebítve kívánom megjegyezni, hogy itt bizony valami történt. Valami elindult.

Újra, a szokottnál sokkal nagyobb közönség, jobban mondva közösség számára ütközött ki az, hogy;

- akármilyen életet élek is, én is lehetek hasznos;

- segíteni, életben tartani, életet menteni kötelesség;

- lehetek akár gyenge, sikertelen, ne adj’ Isten bűnös lélek, még én is tehetek még le az asztalra valamit;

- a segítség ereje által mindannyian többek, jobbak leszünk- származástól, indíttatástól, társadalmi háttértől, korábban elkövetett hibáktól függetlenül, egyszóval tényleg nincs még minden veszve;

Ezennel fejet hajtok az egész projekt előtt. Köszönjük, s egyúttal kérjük, hogy még sokat, hasonlót!

Tucatnyi weboldalon, cikkben volt jelen a fenti videó, ám hiszem, hogy tényleg nem elégszer.

Tessenek tehát aktívan figyelni, és ha a sors úgy hozza, cselekedni. Mert aki tesz másokért, mindenek előtt magáért cselekszik...

Nem értem én ezt az egészet.

A barátaim, kortársaim, korábbi iskolai csoporttársaim legalább fele már külföldön él.  A nagy többségük egyáltalán nem akar hazajönni. Merthogy minek is? Inkább utalja haza anyuéknak a havi fixet, amiből kiegészíthetik siralmas jövedelmüket. Vagy ha épp erre nincs a család rákényszerülve, gyűjt, spórol, úgy, hogy mellette vígan meg is él. Még egy-két év, és lakást vesz, olyat, amiről itthon álmodni sem mert volna. Ne adj’ Isten házat, vagy legalább is házikót. Igen, lehet, hogy hitelre. Olyan hitelből, amelyet akkor is képes lesz törleszteni, ha a nagyon várt gyermek pici lesz, s egyikük egy ideig nem dolgozik.

Az említett kör másik fele pedig kényszerpályán mozog, itthon. Hisz, remél, próbálkozik, vagy ha egyiket sem, akkor pedig valamilyen erős kötődés által a maradás mellett döntött. Lehet itt nyomós ok a család, a szerelem, esetleg a hivatás, amit annyira szeret, s főképp, amihez annyira ért. Amiért itthon tanult, s van olyan elvetemült, és mindenek előtt naiv, hogy hazai pályán szeretné hasznosítani.

De az is lehet, hogy csak bátortalan. Nem hisz eléggé magában. Nemcsak, mert nem akar, hanem mert nem tud. Nem így szocializálódott. Nem ezt tapasztalta. Nem így nevelték. Azt a fals eszmét plántálták belé, hogy hidd el fiam, becsületes munkával még viheted valamire. Meg hasonlók. Olyan közhelyek mentén, amelyekben mindnyájan szeretnénk hinni, amelyeket valószínűleg a saját gyermekeinknek is el fogunk mondani, ám valljuk be, ebben az álságos, undorító világban, illetve ebben a reménytelen helyzetben evickélő, kelet- nyugat között egyensúlyozó fél- köztársaságban totálisan érvénytelenek.

Magam sem tudom, hogy miért vagyok még mindig ennek a „nem feltétlenül liberális” demokráciának álcázott, és igaztalan rendszernek az egyik ici- pici fogaskereke. Hiszen, ha nagyon, de nagyon befelé figyelek, és a lehető legőszintébben megkérdezem ezt magamtól, a valódi válasz:

„Halvány lila segédfogalmam sincs.”

Bármikor vehetnék egy egyirányú repjegyet valahová, ahol jobban megbecsülnek. Valahová, ahol nem vernek át, nem hazudnak a szemembe, nem égetnek le napi szinten a nagyvilág közvéleménye előtt, nem herdálják-, és osztják újra értelmetlenül a kemény s áldozatos munkával kitermelt adóforintjaimat, és főképp nem hagyják, hogy lassan huszonöt éve ugyanazok a körök felváltva hatalmaskodjanak, dőzsöljenek, élvezkedjenek, s élvezzenek privilégiumokat az épp aktuálisan „felruházott hatalom” álruhája mögé bújva.

Lassan tényleg nem találok több indokot, hogy miért is maradjak. Ha belegondolok, sokkal inkább élnék inkább egy óceán parti bungalóban, kézzel mosnám a ruhámat, kijárnék a helyi piacra, ahol megint csak kávézókban találnék wifit, s csakis akkor olvasnám e ronda nagyvilág, vagy a szegény, újra és újra megnyomorított Magyarország híreit, ha épp nem volna más dolgom.

És mégis.

Ilyen idealista idióta volnék. Még mindig itt vagyok, remélek, csak a jó ég tudja meddig.  Mint az elhagyott menyasszony, aki valószínűtlenül hisz abban, hogy még talán egyszer minden jóra fordulhat.

Talán nem vagyok az egyetlen. Az egyetlen őrült. Aki sem forradalmár, sem igazságtevő, csupán egy normális lelkületű, életigenlő, tenni akaró valaki, aki még mindig nem hiszi el, hogy ebben az országban csupán ennyi volt a feladata, küldetése. Üssetek arcon. Talán attól felébredek…

„Próbaüzem. Gépzaj. Majd meglátjuk mi lesz. Ne tessenek aggódni, korrigálunk.”

Hát, korrigáltak.

Gratulálok….

Mi, pedig sokan, a mégsem fizetőssé nyilvánított útszakaszok miatt Karácsony után legatyásodva matricát vásárlók, igenis, baromi gyorsan kérjük vissza a pénzünket!

A leadózott, tisztességgel megkeresett jövedelmünk nem elhanyagolható részét.

Ja, igen, mindehhez kapcsolódna még itt egy kisebb feladat. Bizonyítani kellene, hogy csak amiatt az útszakasz miatt vettük meg az adott megyére érvényes matricát, amelyen közlekedtünk, különben bukhatjuk az ötezret.

Okés, majd elkérem magam a munkahelyemről, miután néhány óra otthoni kutatómunkát követően minden bizonyító erejű dokumentumot összekapartam a tárcákból, kabátzsebekből, vagy ha okosak voltunk, a kiadásokat számon tartó mappákból, és belibbenek egy egyáltalán nem túlterhelt ügyfélszolgálatra, ahol egy az utóbbi hónapban ideggyengévé vált, minden szociális érzékét érhető módon elvesztett szerencsétlen közszolgánál megpróbálom benyújtani bizonyítékaimat.

Ez a kis aktus kb. annyi időt fog elvenni, annyi értékes munkaórával fog felérni, hogy a többség a több ismeretlenes egyenlet levezetését követően minden bizonnyal hagyja majd veszni az ötezer forintját. Maximum annyit fog hozzátenni: költsék gyógyszerre!

Egy nagy csomag pelenka, egy ötkilós mosópor, vagy négy kiló sertéshús, esetleg egy villanyszámla értékét.

Sok magyar családnál ötezer forint jelentős összegnek számít. Még több háztartásban egyenesen életmentő összeg lenne hó végén.

És higgyétek el,  mégis százezrek fogják veszni hagyni. Mert profi módon vannak sarokba szorítva. Már megint.

Elveszítik e összeget is úgy, hogy vezéreink a "zajos" próbaüzem alatt tíz milliárd forintnyi félig- meddig jogtalan bevételt generáltak egy olyan államháztartás számára, amelynek működése hónapok óta több sebből vérzik. Ahol a toldozás- foldozás, trükközés, szakmailag megalapozatlan döntések ránk erőltetése mára természetes dolognak számít.

Mi kérünk elnézést, hogy ki kellett vinnünk a jelen rendszer átkai elől elmenekült, külföldön élő, az karácsonyi ünnepekre hazatért barátunkat a reptérre, és onnan még merészeltünk haza is jönni. Vagy épp azért, mert munkába menet egy épp most nem fizetőssé nyilvánított útszakasz felé vezetett utunk.

Persze, mindenki hibázhat, s a hibákat, vagy azok sorozatát követően joga van korrigálni. Igen. Érvényes ez általában véve az egyénekre, és a mindennapi életterünk vetületére.

De nem egy költségvetési szervre, s főképp nem egy kétharmaddal felruházott kormányra. A felhatalmazás nem azt jelenti, hogy össze- vissza lehet a megélhetésünkkel, a szimpátiánkkal, sőt a létezésünkkel csiki- csuki játékot játszani. Mi ez a műsor már megint? Jobban mondva meddig tart még ez a szemfényvesztő előadás?

Nemcsak a próbaüzemnek, a saját agyam kattogásának is van zaja. És ez most megint túlhaladott a tűréshatáron.

Kérem, kérjük vissza a pénzemet, a pénzünket!